Lamentálás a magyar nyelvről a nyelvészekkel

Gyönyörű ez a magyar nyelv. A legfinomabb árnyalatokat is képes érzékeltetni. Ennek egyik bizonyítéka a lamentál-lamentálás szavunk. Az Értelmező Szótár szerint a lamentál „bizonytalankodva hangosan morfondirozik, v. ellenkezik vkivel”. Benne van tehát, hogy a bizonytalankodás: igaza van-e, és ha igen helyes és méltányos-e ezt szóvá tenni. Benne van, hogy még nem elégedetlenség valamivel, csak megnemelégedtség, ami annak passzivabb változata, mert esetleg még bele is nyugodna abba, amit szóvá tesz, amit nem agresszívan, asztalt verve, csak úgy csendesen szóvá tesz. Ilyen lamentálásra vállalkoztam én.

Az eretnek gondolatok

Az indíték pedig az, hogy a Politika c. belgrádi napilap nemrégiben két folytatásban három oldalon hét cikket közölt a kisebbségi és kulturális identitásról. E cikkekben közölt – mind a hét szerzőnél megtalálható – eretnek gondolatok bírtak rá, hogy szóvá tegyek valamit, ami már régebben foglalkoztat. Ezek az eretnek gondolatok ugyanis természetesek, hisz a cikkek szerzői kivétel nélkül annak az értelmiségnek a tagjai, amely elfordult, sőt szsmbefordult a politikával, mert – ahogyan ők mondják - az örök hatalom bűvöletében nevelkedett politikusok a hazugságok és hamis ígérgetések párharcává aljasították a demokráciát.

   A téma bevezetésére vállalkozó Sonja Liht, a Politikai Különlegesség Belgrádi Alapjának az elnöknője fogalmazott a legkevésbé sarkosan. Ő csak a tényt állapította meg: „Sok kisebbségi közössség nagyszámú értelmiségit vesztett az utóbbi évtizekekben, (elhagyták az országot vagy tanulmányaik folytatására mentek és nem tértek vissza Szerbiába). Márpedig náluk nélkül igen nehéz megőrizni a kulturális identitást”.

   A második szerző, Zoran Tairovic roma származású akadémiai festő már keményebb bírálatot mondott a mai helyzetről. Azt hangsúlyozta: „Bolond szerencsém volt, mert amikor én írástudást szereztem a mérce nem a ’nemzeti nemzet’, hanem a ’dolgozó nép’ volt”.    

  A harmadik szerző a mi Végel Lászlónk volt. Ő nem cikket írt, hanem nyilatkozott a G. P. aláírást használó szerkesztőnek. Nála két eretnekséget is találtunk. Az egyik annak hangsúlyozása volt, hogy minden kisebbségi kúlturának csak a nyítottságban van nagy esélye. Ha bezárkozik, rögtön hátrányos helyzetbe kerül. A másik pedig nosztalgikus visszaemlékezése volt azokra a „régi szép időkre”, amikor az Új Simposion még egyenrangú volt a jugoszláviai és a magyarországi folyóiratokkal. (Mi még hozzá tehetjük: nyítottabb és modernebb volt az utóbbiaknál.)

   A negyedik szerző, a horvát származású Zoran Masic, az oktatási, tudományos és műszaki fejlesztési minisztérium államtitkára szintén interjút adott. Ő volt a legteljesebben „vonalas”, mert nem a szerbiai horvát kisebbséggel foglalkozott, hanem arról beszélt, hogy „a szerbek Horvátországban nincsenek megelégedve státuszukkal”. A hazai bunyevácok helyzetét taglalva Zvonko Saric, költő, regényíró, kritikus, esszéíró és a Hrvatska Rec c. hetilap főszerkesztő-helyettese pedig arról beszélt, hogy a bunyevácok külön nemzetet alkotnak. Szerbiában a horvátok és a bunyevácok nehezen – ahogyan ő fogalmaz „kínosan” - őrizték meg  kulturális identitásukat , hisz „fenyegetéssel és erőszakkal” közülük sokat „az ólomsúlyú években” kiüldöztek..

   A kulturális melléklet következő számának egyik szerzője, Malja Imami, egyetemi tanársegéd, a szerbiai albánok képviseletében már arról beszélt: Szerbiában sem olyan rozsás a kisebbségek helyzete, mint a hivatalos propaganda állítja, hisz nekik Koszovóból és Macedóniából kell behozniuk a tankönyveket, nehézségek vannak a Pristinában szerzett diplomák nosztifilálásával stb.

   A másik szerző, Velimir Kosztity csak annyit árul el magáról cikkében, hogy bolgár, lábjegyzetben kell közölni, hogy író és műfordító. Ő is elsősorban a szerbiai bolgárok nehézségeit ecseteli, azt hangsúlyozva, hogy „E kisebbség előtt álló problémák leggyakrabban keserűség, csömör és szomorúság”. Fejtegetése azonban tartalmaz egy gondolatot, amit mi vajdasági magyarok is megszívlelhetünk kulturális identitásunk keresése közben. Azt hangsúlyozza, hogy autentikus szerbiai bolgár majd akkor születik meg, ha már elfelejti, hogy ő bolgár, főképp ha ez a bolgár minden áron szerbiai bolgár akar lenni. Mert – mint ő írja – „A kulturális identitás akkor születik meg, amikor más nem keresik”. (Azt persze elképzelhetetlennek tartja, hogy a szerbiai bolgároknak ne legyen saját külön identitásuk, tehát ők egyszerűen csak a két végletet ismerjék: vagy pusztán a bolgár nemzet részének vagy kizárólag szerbiai polgárnak érezzék magukat. Tehát az az identitás, ami megszületik mihelyt nem keresik, hanem a tényleges állapotot természetesnek veszik: ők szerbiai bolgárok.)

  A hetedik szerző szintén nyilatkozik a most már névszerint jelentkező szerkesztőnek – Gordana Popovicnak. Ő Enes Halilolovic szerbiai bosnyák. Ő fogalmazza meg a legtöbb általunk eretneknek minősítetett gondolatot. 1. „Jugoszlávia jó modell volt valamennyi népe számára, de talán ezek a népek nem érdemeltek meg egy így berendezett államot”. 2. Szerbia nagy pénzeket ad a kisebbségeknek, de „azok nem mennek sem az igazi kulturális projektumokra sem az alkotókhoz, hanem az amatörizmusra (itt nem értek egyet vele, mert szerintem az amatörizmus egy kisebbség kulturális identitásának igenis nagyon fontos tényezője) és magánzsebekbe (itt viszont ! jelet kell zárójelbe tennem). 3. semmi szükség nincs arra, hogy a nemzeti tanács balasztként ott álljon az állam és a kisebbségi nemzeti közösség között. (Ezzel a tételével sem értenénk egyet.)  De legelgondoltatóbb 4. tétele: „Jaj annak, akinek segítséget kell kérnie ahhoz, hogy az maradjon, ami valójában”. ( Itt hozzátenném: még inkább jaj annak, aki a segítséget azért kapja, hogy ne legyen az ami valójában.)

A nyelvészek dogmatizmusa

Ezek a gondolatok bírtak arra, hogy megprobáljak papirra vetni néhány szerény észrevételt a vajdasági magyarság kulturális identitátásával, elsősorban annak nagyon lényeges részével, a nyelvvel kapcsolatban. Azzal kezdeném, hogy egy magabiztos nagy nyelvnél, az angolnál a műveltség csimboraszója, ha valaki a hangsúly, a szóhasználat, a sajátos nyelvi fordulatok alapján meg tudja állapítani, hogy a vele beszélgető ember londoni vagy jorkshirei, birminghami, vagy az USA-ban floridai vagy texasi. Mi elhisszük a kis nyelvek nyelvészeinek a kishítűség és a bizonytalanság  hatása alatt megszületett tételét, hogy a műveltség csúcsa: mindenki egyformán az általuk kimunkált, egyenruhásított magyar nyelvet beszéli. Holott persze angolul beszél a londoni és a birminghami, a floridai és a texasi egyaránt, csak másképp.

  Méghozzá a mi nyelvészeink ezt a hozzáállásukat példátlan dogmatizmussal akarják az egész magyarságra erőltetni. Ma már az helyzet állott elő, hogy dogmák csak a nyelvészek számára vannak. Ma már bárki nyugodtan állíthatja még azt is: mindegy hogy azt mondjuk-e, hogy a Föld kering  a Nap körül, vagy azt, hogy a Nap kering a Föld körül. A helyzet ugyanis az, hogy Bertrand Russell relatívitás elméletre alapozott filozófiájának akaptétele az: mindegy hogy azt mondjuk-e, hogy a Föld kering a Nap körül, vagy a Nap a Föld körül, hisz mind a kettő egyenes vonalban rohan a világűrben és ezt az egyesen vonalú rohanást csak mi, emberek észleljök körforgásnak. A nyelvészek dogmái azonban tovább élnek, mert a kényszer legborzalmasabb formája a segédeszközük: aki nem igazódik hozzájuk az műveletlen, sajnálni való vidéki. Holott a természetes az, hogy – épp úgy mint a floridai és a texasi – másképp beszél a budapesti és a szegedi, még inkább az erdélyi vagy vajdasági magyar másképp beszél, mint az anyaországi. És  ezt a másképp beszélést nem szabad tőlük elvenni, mert az fontos része kulturális identitásuknak, valami aminek alapján az erdélyi vagy vajdasági magyat rögtön felismeri sorstársát, ami első lépés ahhoz, hogy közösséget vállal vele.

   Pedig erre a dogmatikus hozzáállásra a nyelvészek nem is szolgáltak rá: nem tévedhetetlenek és nem is mindig jó az, amit művelnek, sem akkor, amikor valamit tesznek, sem akkor, amikor valamit elmulasztanak. Például nem biztos, hogy jó szolgálatot tettek amikor kiirtották a magyarok számára természetesnek vett „húzzi, vonni, toli, taszíti, ha nem bíri ott haggyi”-t. Mert most a magyarok keresik, de találják, nézik, de látják, ütik-verik, de megbánják. Mert lehet, hogy ezzel a nyelv a természetesnél bonyolultabb lett, de az biztos, hogy nincs az a magyarul tanuló idegen, aki ezt megérti és felfogja.

  Amit elmulasztottak azok között pedig ott van, hogy ügyesebb megoldást találhattak volna sok mindenre. Például arra a furcsaságra, hogy a magyarban aki fút az a fútó, aki uszik az az uszó, aki sírt ás az sírásó, de a magyarnak nincs szava arra, aki a temetést intézi, mert a temető nem személy, hanem az a hely ahova temetnek. (Volt kísérlet a sírkertre, de az nem honosodott meg. Így mi vajdaságiak sem találhattunk szót a „gorbar”-ra.)

   A tevés és mulasztás együtthatásának példájaként pedig hadd említsem meg szélmalom harcukat az idegen szavak átvétele ellen. (Nem az általam is kifogásolt a tudálékosok által idegen szavakkal teletűzdelt szövegekre gondolok, mert azt én szellemi életünk legellenszenvesebb kinövésének tartom, hanem új dolgoknak átvett szóval történő megnevezésére.)  Nemcsak arra gondolok, hogy a csettel nemsokára természetes magyar szó lesz, valahol ott a cselleng és a cseveg között. Arra is, hogy a magyar nyelvet a magyar paraszt és nem a nyelvészek őrizték meg és ez a magyar paraszt nem habozott a számára új dolgot valamelyik mellette, de vele együtt élő más nyelvűtől kölcsönvett szóval megnevezni. Szinte hihetetlen, de tény: még az alig 500 éve ismert kukorica nevét is átvettük. (Nálunk még az én gyerekkoromban is kukuricának mondták.) Ugyanakkor az ősmagyar „szállás” szót átengedtünk a szerbeknek, hogy nálunk az tanya legyen.

   És akkor még jönnek a tájékozatlan „profimagyarok”, akik erről elkezdenek okoskodni.  Mert zavarja őket Bánát neve. Holott: 1. Bánát ennek a térségnek majd ezeréves neve. 2. Az Árpád-korban létező számos bánság között is megőrizte nevét. 3. Egyetlen földrajzi nevünk, amelyet a szerbek átvettek, feladva az ő Vlaskájukat. 4. A történelmi Bánátot Trianon három részre osztotta, a magyarországi rész beolvadt, a romániai részt hívták Bánságnak, tehát még jó is jött a megkölönböztetés. 5. A Bánság szó vörös posztó volt a XIX. magyar történetírói számára. Mert az osztrák megszállás csinált egy Temesi Bánságot, amelyet kezdetben katonai majd polgári körzetté nyilvánítva sehogyan sem akart visszacsatolni a különben szintén megszállt Magyarországhoz. Nem is szólva, hogy ez a név tagadása a magyar hagyománynak, amely szerint Temesi Grófság  van, amelynek olyan grófjai voltak, mint Kiniszi Pál.  A legföbb érv azonban az ilyen okoskodás ellen, hogy egyrészt a bán is szláv szó. (Valószínűleg óbolgár, amelyet a bolgárok elszlávosodása után a többi szláv is átvett.)   Másrészt: hogyan nincs kifogásuk a Bácska ellen, amely tiszta szláv szó. (A Finska, Danska, Magyarska sablon szerint.)

A vajdasági magyar vajdasági magyarul beszél

Mindezt tulajdonképpen bevezetésként mondtam el ahhoz a tételemhez, hogy a vajdasági magyar beszéljen vajdasági magyarul. Természetesen azzal a megszórítással, hogy a sajtó minden válfajának egyik elemi kötelezettsége, hogy ápolja a „hivatalos”, tehát nyelvészekkel hitelesített magyar nzelvet. Mert gondoskodni kell arról, hogy a nyelv olyan közösséget, tehát nemzetet teremtő erő, amely szavatolja, hogy minden magyar minden szón ugyanazt érti, ugyanazt a kifejezést hsználja és ugyanazt a szabályt alkalmazza. (Elég baj az, hogy szerkesztőségeink olyan anyagi helyzetben vannak, hogy könyvvásárlásaikkal nem tudnak lépést tartani a nem lényegesen, de azért mégis változó helyesírással. Például egyes lektoraink nem tudják, hogy az Akadémiai Helyesírási Szótár vaskos kötete szerint az elnemkötelezettséget már egybe írják.) Még lényegesebb megszórítás: ez egyáltalán nem jelenti van egy külön vajdasági magyar nyelv. Mint ahogyan már lehet, hogy van külön nagy-britanniai és külön amerikai angol,  de nem két külön angol az amit a floridai és a texasi beszél. (A kiejtés sem ugyanaz: a Boston város nevet kevés amerikai ejti úgy ahogyan mi: Bosztonnak, van aki Boosztonnak és aki Basztonnak ejti.)

   A beszélt nyelveket azonban meg kell hagyni a maguk eredetiségében, ahogyan azt egy térség magyarjai beszélik. Mert a nyelvközösséget teremtő erő, sajátos közösségbe fógja azokat, akik a magyar nyelvet úgy beszélik, már pedig nemcsak a vajdasági magyarságnak, hanem a nemzet kisebb közösségeinek szükségük van minden közösséget teremtő erőre. (Nem is szólva arról, hogy ha a magyar nyelv csak egy lesz a megtanulandó nyelvek között, ha csak úgy tanulja mint régen tanultuk a latint, az az első lépés a felé, hogy halott nyelv legyen, vagy legenyhébb formájában: egy nyelv, amelyet kint az utcán és az iskolában beszélnek, mint a többi nyelvet, de otthon valahogyan másképpén besélnek.)

   Lehet, hogy nemzet-fenntartó erő az is, hogy a szögedi embörök másképp beszélnek, mint a pesti emberek. (Micsoda gyönyörűség, hogy mórahalmi háziasszonyom még, hibátlanul, keveredés nélkül beszél szögediül.) De az biztos: nemzetfenntartó erő, hogy az erdélyi magyaroknak külön nyelvük van, vagy a palocok olyan féltékenyen őrzik a maguk páloc nyelvét. (A felvédiki magyarok úgy érezték nekik be kell vetniük még egy külön nemzetfenntartó erőt: a Duna tulsó partján végig a magyar helységek neve rovásírással is fel van tüntetve.)

  De legbeszédesebb példa ezzel kapcsolatban a csángók esete. Ők ott az ezeréves határ közelében büszkén vallják, hogy amíg ők ott vannak, az magyar föld, függetlenül attól, hogy ezer kilométerre van az anyaország határától. És igazuk van, de a legigazibb közösséget teremtő és fenntartó erő a nyelvük, amelyet mi már alig értünk, bár ők megértenek bennünket. (Lehet, hogy nekik van igazuk: a kutyát nem rövidre, hanem kurtára kell kötni, hogy ne riogassa a vendéget. És ők még tudják, hogy ómagyarul a határ palánk, nálunk már a palánk csak dészkából, lécből épült kerítés, de a bácskai és bánáti Palánk neve még jelzi, hogy itt valamikor határ volt.) De az is biztos, hogy ezen a közösségen kívül a csángó minden más nyelvet, a „hivatalos” magyart is idegennek érzi, amit meg kell tanulnia, és otthon csak ott érzi magát, ahol saját közösségében saját nyelvét beszélheti.

  Talán minderről nem is kellene szólnunk, ha közvetlen közelünkben nem mutatnák beszédes példák, hogy milyen szoros kapcsolat van egy közösség működése-fennmaradása és saját nyelve között. Valamikor, nem is olyan régen az újvidéki Telepen erős és öntudatos magyar, majdnem tiszta magyar közösség volt. A telepi József Attila iskola magyar iskola volt. Ma ebben az iskolában 1200 diák van, ebből jó ha száz magyar és minden évben izgulhatnak, hogy szeptemberben tudnak-e új magyar osztályt nyítni. És amikor még majdnem teljes magyar többség volt, a Telepnek megvolt a maga nyelve. Aki ezt beszélte, arról egyből tudni lehetett, hogy telepi. Természetesen magyar nyelv volt ez. Csak éppen – azon felül, hogy „sukkoztak”, (tudhassuk, mondhassuk) – nem használták a ty betűt, tehát kucsát, Picsut mondtak. Mára ez a nyelv teljesen eltűnt. Legfeljebb egy-két idősebb-tudatosabb értelmiségi ha rászólnak: „Ne sukkozzon” vágja oda kicsit büszkén, kicsit dacból: Én telepi vagyok. De ennek oka vagy ez annak következménye, (hisz itt a bonyolult kölcsönhatást nehéz kibogozni) hogy teljesen megváltozott a Telep nemzeti jellege. A fiatalok elköltöztek, az öregek meghaltak, a házakat más nemzetiségóek vették meg. A Telep központja már a nemrég épült pravoszláv templom. És gyenge vigasz, hogy nem tudjuk ebben mennyi szerepe volt, hogy a telepi magyar nyelv eltűnésével már gyengült egy közössséget fenntartó erő. Vagy ez a nyelv azért tűnt-e el, mert a Telepen már alig maradt magyar.

   Még beszédesebb Debelyácsa, Torontálvásárhely esete. A majdnem tiszta magyar helységben az erős református egyház által is támogatott erős magyar közösség volt. Ennek egy része egy sajátos nyelvet beszélt, a kettős magánhangzók nyelvjárását. Ha egy debelyácsi valahol falujától távol a háta mögött azt hallotta, hogy szeép vagy jaó, nem kellett megfordulnia, hogy tudja: mögötte egy debelyácsi ismeröse jön. Mára Debelyácsa lakosságának nemzeti összetétele változik, a közösség gyengül. És ez a gzönyörű nyelvjárás eltűnt. A mai falubeliek zöme már nem is emlékezik arra, hogy egy ilyen nyelvet beszéltek a falubeliek, azt hiszi, hogy a falu nyelvjárása a özés volt, részben nagyon meggyengülve és keverve még mai az, mert a többséget Szeged környékéről telepítették oda, tehát szögedi embör volt. (Vajdaságban voltak még furcsább „helyi nyelvek”. Például ha azt hallottad, hogy valaki úgy beszél, hogy minden szó után még beszurja b....meg, akkor biztos lehettél, hogy az illető ludasi. Vajdaságban még egy miniszter-helyettes is volt, aki úgy beszélt. Nem tudom a ludasiakat fel lehet-e még ma is ismerni arról, hogy így beszélnek.) Itt is törhetjük a fejünket: mi az ok és mi a következmény. Azért változik-e a falu jellege, mert ez a nyelvjárás eltűnt, vagy a nyelvjárás azzal tűnt el, hogy a falu jellege változik.

   Biztosan nálunk mások is említhetnek hasonló példákat. A lényeg azonban az, hogy erős magyar közösségek megteremtették a maguk „helyi nyelvét”. Mára ezek a „helyi nyelvek” – okként vagy következményként – eltűntek a helyi magyar közösségek gyengülésével. Ebből ugyanis adódik az a következtetés, hogy a vajdasági magyar identitásnak szerves és fontos része, hogy a vajdasági magyar „vajdasági magyar nyelvet” beszél, amelynek alapján minden tájékozott, művelt magyar tudja, hogy vajdasági magyarral van dolga. És nem hagyhatjuk (az uniformizálásra törekvő nyelvészeknek sem), hogy bárki elvegye tölünk ezt a nyelvet, akár csak gyengíteni probálja annak vajdasági magyar identitást, ezzel sajátos közösséget teremtő erejét. (Mint ahogy nem hagyják a csángok, a székelyek, a palocok.) Mert sok mindenre, szinte már csodára van szükség, hogy ezt a közösséget, ezt az identitást megőrizzük, hisz mind több tényező dolgozik ellene.

    A nyelvészek legtöbbször azért támadják ezt a „vajdasági magyar nyelvet”, mert azon a szerb nyelv hatását vélik felfedezni... Márpedig nemcsak arról van szó, hogy a szláv hatás nélkül mennyivel szegényebb lenne a magyar nyelv, hanem arról is, hogy csak az elfogultság tagadhatja, hogy egy ilyen hatásra sokszor nagy szüksége lenne a magyar nyelvnek még ma is. És lehet, hogy éppen mi vajdasági magyarok ezt a hatást közvetíteni tudnánk a magyar nyelv felé, ha abban az elfogultság nem pusztán „elfajzást”, „nyelvrontást” látna, hanem a magyar nyelv korábbi gazdagodása évszázados gyakorlatának folytatását látná. Mert azt is csak ez az elfogultság tagadhatja, hogy ez nem is ártana.

  Mert arról vitakozhatunk, hogy a magyar nyelv más nyelvek számára felfoghatatlan kétértelműsége a nyelv gazdagságát és szépségét demonstrálja-e vagy valami, amit legalább enyhíteni kellene. Tény marad azonban, hogy nem mindegy, hogy a tehenet fejtem-e vagy a keresztrejtvényt fejtem. És a Jean-viccek tömkelege mutatja, hogy mennyi egyébb kétértelműség rejlik ebben a nyelvben. (Hadd álljon itt tipikus példaként egy ilyen vicc. Hozzon egy éles kardot Jean! Minek, uram? Hogy élen járhassak.) Nem is szólva arról, hogy ugyanaz a szavunk két kölönböző dolgot jelenhet. (Például a mennybolt is ég meg a tűz is ég.)

   A magyar nyelvet tanulni akaró számára ilyen áthidalhatatlan akadályt jelentő dolgokon mi vajdaságiak sem változtathatunk. Valószínűbb, hogy nem is kell, mert ez azt jelenti, hogy a nyelvben van egy kód, amelyet csak a magyar fejthet meg, tehát van még egy dolog, ami magyar és magyar között közösséget teremt. Van azonban a nyelvnek egy olyan fogyatékossága, amelyen mi éppen a szerb hatás közvetítésével változtathatunk, tehát nem irtani kellene, hanem a hatás érvényesülésén kellene dolgozni. Annak illusztrálására, hogy mire gondolok, két példát említenék. Az egyik arról szól, amit már átvehetne tőlünk a magyar nyelv, a másik pedig arról, hogy még mi sem találtunk megoldást egy hasznos szerb hatás közvetítésére.

      Az első példának a megértéséhez szükséges annak elismerése: a magyar nyelv egyik fogyatékossága, hogy nem képes érzékeltetni azt, amit a szerb a „sze” szócskával, minden indogermán nyelv valami hasonló szócskával megold. Márpedig nem mindegy, hogy a kutyák egymás b....ák-e vagy engem b...nak, márpedig mi mind a kettőre azt mondjuk b...nak. De még az sem mindegy, hogy a faluban akasztanak-e vagy engem akasztanak. Nekünk, vajdaságiaknak itt van egy nagyon szerény probálkozásunk ennek a fogyatékosságnak a korrigálására. Azt mondjuk, ha jövendőbeli telefonálást ígérünk: „Halljuk egymást”, amire Magyarországon és a mi nyelvészeink azt mondják, hogy ezt csak itt nálunk mondják így, mert ez szerb hatás. Pedig jobb lenne, ha átvennék. (A „Lássuk egymás”-ra már találtam példát egy magyarországi író által írt regényben, mert az írók merészebb nyelvújítók, mint a nyelvészek, akik azt hiszik, hogy a magyar nyelvnek csak a múltban volt joga változni más nyelvek hatására.

  A másik példa azt illusztrálja, hogy még mi sem találtunk módot egy jobb szerb megoldás közvetítésére a magyar nyelvbe való átültetésre. Gondolok itt erre: nyelvészeink irtják, mert szerintük csak szerb nyelv hatására mondjuk azt, hogy hajtjuk, és nem vezetjük az autót. Pedig szerintem itt két dologban is tévednek. Az egyik, hogy a magyarok többsége – Magyarországon és nálunk egyformán – kocsinak mondja autóját, márpedig a kocsit hajtják, és nem vezetik. Még nagyobb tévedés, hogy itt szó sincs szerb hatásról, hanem egy olyan sajátos problémának a megoldásáról, amely valószinűleg nemcsak a miénk. A szerb ugyanis a magyarhoz hasonlóan a kocsit tera, de van annyi esze, hogy az autót nem vezeti, vodi, hanem egy külön szót használ, amire sajnos mi sem találtunk megfelelő fordítást: vozi.  Pedig milyen nagy szolgálatot tettünk volna a magyar nyelvek, ha engedjük itt érvényesülni a szerb nyelv hatását.

 Végveszélyben a szalmaszállba is kapaszkodunk

Lehet, hogy valaki fölösleges akadékoskodásnak véli, hogy menteni akarjuk a vajdasági magyar nyelvet, a magyar nyelv esetében is szeretnék érvényesíteni a magasbiztos nagy nyelvnek, az angolnak természetes egyszerűséggel elfogadott gyakorlatát: a világ legnormálisabb dolga, hogy a floridai másképp beszéli az angolt, mint a texasi. Pedig inkább arról van szó, hogy látjuk milyen veszélyben van nemcsak a vajdasági magyar identitás, (amelynek természetes tartozéka, hogy én vajdasági magyarul beszélek és ennek alapján megismerem sorstársamat és engem is megismer a többi magyar), hanem a vajdasági magyarság léte is.

    Mi, vajdasági magyarok aztán igazán tudjuk, hogy milyen tragédiák rejlenek egy-egy település népességi arányainak megváltozása mögött. De hogy elgondolkodjunk erről álljon itt Temerin példája, a népességi arány változásának az a statisztikai bemutatása, amelyet Nagy Imre és Tátrai Patrik jelentettek meg a MRTT folyóíratában, a Tér és Társadalom 2013/4 számában. E szerint 1783-ban a falu lakosságának 80.5 százaléka volt szerb. Ez az arány a Trianon előtti utolsó, 1910 évi népszámlálás adata alapján úgy változott, hogy akkor a lakosságnak mindössze 0.3 százaléka volt szerb és ez az arány nagyjából megmaradt a Trianon utáni első, 1921 évi népszámlálás adatai szerint is. 1931-re azonban a szerbek aránya már 12.7 százalékra nőtt. Erre jött a II. világháborús visszacsatolás, amikor ismét 0.3-ra esett vissza. Hogy a magyar lakosság részaránya az 1941 évi 91.2, még 1948-ban is 82.1  százalékról zuhani kezdjen, hogy 2011-ben már csak 37.3 százalék legyen.

   A népességi arányok változásában ennyi tragédiát megélt Vajdaság magyarsága ma nagy veszélyben van. Mert megrázkodtatásokon estünk át addig is, amíg kibírtuk-átvészeltük a királyi Jugoszláviát, majd a titói Jugoszláviát és a milosevityi Szerbiát. De megmaradtunk, sőt bízakodni kezdtünk. Részben azért is, mert a vajdasági magyarságnak közben volt volt egy fénykora. Amikor mi álltunk a világ magyarságának élvonalában: számukra mi jelentettük Európát és az alkotás szabadságát egyaránt,  irodalomtörténészeink új fejezetet nyítottak az egyetemes magyarság irodalomtörténetében, íróink a modern irodalom minden probálkozását igyekeztek meghonosítani, nem mi probáltuk elhelyezni irodalmi és újságírói munkáinkat Magyarországon, hanem a magyarországi írók-újságírók hozták, küldték vagy éppen mi csempésztük ki műveiket, iróink, tudósaink tudták, hogy önálló értéket jelentenek és ennek méltányolásához nem kellett az anyaországi elismerést vadászniuk, a Magyar Szó volt a világ legjobb napilapja és Ukrajnáig szívesen hallgaták az Újvidéki Rádiót.

  Ennél lényegesebb és a rövid fénykorszak letűnése után is megmaradt forrása lett bízakodásunknak, hogy olyan értelmiségünk alakult ki, mint amilyen soha sem volt. Ma már – nem egyszerűn a titói korszak vívmányaként, hanem civilizációs eredményként – a kötelező nyolcosztályos iskolák hatásával ma több doktoranduszunk van, mint Trianon előtt éretségezettünkés több kisérettségizettünk, mint írástudónk Trianon előtt. És az sem mellékes, hogy a rendszerváltás után kialakult saját politikai életünk, újjászületett műkedvelésünk, aktivizálódtak társadalmi szervezeteink stb. De az is fontos tényező, hogy lényeges lett az anyaországi segítség. (Bár igaza van a bevezetőként idézett Politika-cikkek egyik szerzőjének: jaj annak, akinek segítség kell ahhoz, hogy az legyen ami. És igaz, hogy ma már a bölcs rabi olyan tipusú átka lehet, mint az, hogy Kapjál Te teljes diplomáciai elégtételt, mert a román hadsereg megerőszakolta lányodat: Védjen meg Téged az anyaország.)

   Mondom: végre azt hittük bízakodni kezdthetünk. És ekkor megkezdődött a vajdasági magyarság elvérzése és sajnos nem tudjuk az mikor ér véget. Mert nagy érvágás volt az is, hogy fiataljaink, íróink-újságíróink kimenekültek a délszláv tetsvérháborúk borzalmai elől. De akkor még reménykedtünk abban, hogy ez az elvándorlás megszünik mihelyt a háborúnak vége szakad. Most azonban nem látjuk, hogy ez a mostani kivérzés mikor ér véget. És sajnos igaz lett bölcs patikus apósom figyelmeztetése: minden gyógyszernek van mellékhatása is. Mi pedig most kénytelenek vagyunk azt tapasztalni, hogy néha ez a mellékhatás is nagyon veszélyes lehet. Gondolunk itt arra, hogy az anyaország politikai-gazdasági és több fajta pénzbeli segítsége olyan fontos tényező lett életünkben, hogy a nélkül sok minden nem működne-műkodhetne nálunk. Ennek a segítségnek azonban van egy veszélyes mellékhatása: az inkább csak lelki, de nagyon lényeges támogatásnak, a kettős állampolgárság megadásának mellékhatásaként felgyorsult az elvándorlás Vajdaságból. Szabadkán már korábban sem volt magyar többség, ami eleve szélmalom harcá tett minden küzdelmet a magyar területi autonómiáért. Újabban azonban az a veszély jelentkezett, hogy ha az elvándorlás ebben az ütemben folytatódik, Szabadka megindul a kiürülés útján. Zentáról csak az utobbi időben 5 ezer magyar távozott.

  Az igazi nagy baj azonban az, hogy nem látjuk ennek a folyamatnak a végét, még csak nem is reménykedhetünk, hogy az elvándorlás leáll. Sőt attól kell tartanunk, hogy felgyorsul. Részben azért, mert mondjanak a politikusok, amit akarnak, (azok a politikusok, akik nemcsak nálunk, hanem a rendszerváltás úgyszólván valamennyi országában a KISZ-tanfolyamokon tanult örök hatalom bűvöletében a hazugságok és hamis ígérgetések párharcává aljasították a demokráciát), Szerbia helyzete még mindig kilátástalan és nem tudni mikorára várható javulás, ha egyáltalán  várható.

   Részben azért, mert nagyobb erővel kezd hatni annak felismerése, hogy nem Magyarországra, hanem Európába kell menni. Mert ennek irányzata eddig is létezett. De eddig csak a kompjuterzsenik és a magyar állampolgárságot felvett szerbek mentek Európába. (Nem véletlen, hogy a vajdasági kettős álampolgárok olyan jelentős része szerb.) A vajdasági magyarok többségének azonban még Magyarország is megoldás. Félő azonban, hogy nagyon rajtuk is urrá lett az a hozzáállás, amely az erdélyi magyarokon már elhatalmasodott. (Magzarországon a Központi Statisztikai Hivatal irányításával végzett kutatás kimutatta, hogy 2007 előtt a Romániából érkező erdélyi magyarok 64 százaléka maradt Magyarországon, 2007 után viszont már csak 28 százaléka.) Mi lesz ha a vajdasági magyarok zöme is felfedezi, hogy a kettős állampolgárság legfőbb előnnye az, hogy szabadon mehetnek Európába? Mindenesetre joggal kell félnünk attól, hogy az elvándorlás még felgyorsul.

   Mindenek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy ápolnunk kell mindent, ami erősítheti a vajdasági magyar identitást, azt a közösséget, amelyet a vajdasági magyarságnak megteremteni és őrizni kell. Magától adódik, hogy ennek keretében jobban meg kell becsülnünk a vajdasági magyar nyelv identitást és közösséget teremtő erejét is. A magabiztosabb nyelvektől meg kell tanulnuk, hogy egy nyelv erejét nem a dogmatizmus adja, hanem az, hogy a sajtó által kötelezően használt „hivatalos” nyelv mögött az életerős közösségek „saját” nyelve rejlik. Leegyszerűsítve: ne mondjuk azt, hogy „szok”, de használjuk azt, hogy „szörp” még akkor is, hogy Magyarországon épp úgy hiába rendelnél szörpöt, mintha szokot mondanál, mert náluk ez „üdítő”.

Újvidék, 2015. május 7.

                                                                          

BÁLINT István