Gyönyörű
ez a magyar nyelv. A legfinomabb árnyalatokat is képes érzékeltetni. Ennek
egyik bizonyítéka a lamentál-lamentálás szavunk. Az Értelmező Szótár szerint a
lamentál „bizonytalankodva hangosan morfondirozik, v. ellenkezik vkivel”. Benne
van tehát, hogy a bizonytalankodás: igaza van-e, és ha igen helyes és
méltányos-e ezt szóvá tenni. Benne van, hogy még nem elégedetlenség valamivel,
csak megnemelégedtség, ami annak passzivabb változata, mert esetleg még bele is
nyugodna abba, amit szóvá tesz, amit nem agresszívan, asztalt verve, csak úgy
csendesen szóvá tesz. Ilyen lamentálásra vállalkoztam én.
Az eretnek gondolatok
Az indíték
pedig az, hogy a Politika c. belgrádi napilap nemrégiben két folytatásban három
oldalon hét cikket közölt a kisebbségi és kulturális identitásról. E cikkekben
közölt – mind a hét szerzőnél megtalálható – eretnek gondolatok bírtak rá, hogy
szóvá tegyek valamit, ami már régebben foglalkoztat. Ezek az eretnek gondolatok
ugyanis természetesek, hisz a cikkek szerzői kivétel nélkül annak az
értelmiségnek a tagjai, amely elfordult, sőt szsmbefordult a politikával, mert
– ahogyan ők mondják - az örök hatalom bűvöletében nevelkedett politikusok a
hazugságok és hamis ígérgetések párharcává aljasították a demokráciát.
A téma
bevezetésére vállalkozó Sonja Liht, a Politikai Különlegesség Belgrádi
Alapjának az elnöknője fogalmazott a legkevésbé sarkosan. Ő csak a tényt állapította
meg: „Sok kisebbségi közössség nagyszámú értelmiségit vesztett az utóbbi
évtizekekben, (elhagyták az országot vagy tanulmányaik folytatására mentek és
nem tértek vissza Szerbiába). Márpedig náluk nélkül igen nehéz megőrizni a
kulturális identitást”.
A második
szerző, Zoran Tairovic roma származású akadémiai festő már keményebb bírálatot
mondott a mai helyzetről. Azt hangsúlyozta: „Bolond szerencsém volt, mert
amikor én írástudást szereztem a mérce nem a ’nemzeti nemzet’, hanem a ’dolgozó
nép’ volt”.
A harmadik
szerző a mi Végel Lászlónk volt. Ő nem cikket írt, hanem nyilatkozott a G. P. aláírást
használó szerkesztőnek. Nála két eretnekséget is találtunk. Az egyik annak
hangsúlyozása volt, hogy minden kisebbségi kúlturának csak a nyítottságban van
nagy esélye. Ha bezárkozik, rögtön hátrányos helyzetbe kerül. A másik pedig
nosztalgikus visszaemlékezése volt azokra a „régi szép időkre”, amikor az Új
Simposion még egyenrangú volt a jugoszláviai és a magyarországi folyóiratokkal.
(Mi még hozzá tehetjük: nyítottabb és modernebb volt az utóbbiaknál.)
A
negyedik szerző, a horvát származású Zoran Masic, az oktatási, tudományos és
műszaki fejlesztési minisztérium államtitkára szintén interjút adott. Ő volt a
legteljesebben „vonalas”, mert nem a szerbiai horvát kisebbséggel foglalkozott,
hanem arról beszélt, hogy „a szerbek Horvátországban nincsenek megelégedve
státuszukkal”. A hazai bunyevácok helyzetét taglalva Zvonko Saric, költő,
regényíró, kritikus, esszéíró és a Hrvatska Rec c. hetilap főszerkesztő-helyettese
pedig arról beszélt, hogy a bunyevácok külön nemzetet alkotnak. Szerbiában a
horvátok és a bunyevácok nehezen – ahogyan ő fogalmaz „kínosan” - őrizték
meg kulturális identitásukat , hisz
„fenyegetéssel és erőszakkal” közülük sokat „az ólomsúlyú években” kiüldöztek..
A
kulturális melléklet következő számának egyik szerzője, Malja Imami, egyetemi
tanársegéd, a szerbiai albánok képviseletében már arról beszélt: Szerbiában sem
olyan rozsás a kisebbségek helyzete, mint a hivatalos propaganda állítja, hisz
nekik Koszovóból és Macedóniából kell behozniuk a tankönyveket, nehézségek
vannak a Pristinában szerzett diplomák nosztifilálásával stb.
A másik
szerző, Velimir Kosztity csak annyit árul el magáról cikkében, hogy bolgár,
lábjegyzetben kell közölni, hogy író és műfordító. Ő is elsősorban a szerbiai
bolgárok nehézségeit ecseteli, azt hangsúlyozva, hogy „E kisebbség előtt álló
problémák leggyakrabban keserűség, csömör és szomorúság”. Fejtegetése azonban
tartalmaz egy gondolatot, amit mi vajdasági magyarok is megszívlelhetünk
kulturális identitásunk keresése közben. Azt hangsúlyozza, hogy autentikus
szerbiai bolgár majd akkor születik meg, ha már elfelejti, hogy ő bolgár,
főképp ha ez a bolgár minden áron szerbiai bolgár akar lenni. Mert – mint ő
írja – „A kulturális identitás akkor születik meg, amikor más nem keresik”.
(Azt persze elképzelhetetlennek tartja, hogy a szerbiai bolgároknak ne legyen
saját külön identitásuk, tehát ők egyszerűen csak a két végletet ismerjék: vagy
pusztán a bolgár nemzet részének vagy kizárólag szerbiai polgárnak érezzék
magukat. Tehát az az identitás, ami megszületik mihelyt nem keresik, hanem a
tényleges állapotot természetesnek veszik: ők szerbiai bolgárok.)
A hetedik
szerző szintén nyilatkozik a most már névszerint jelentkező szerkesztőnek –
Gordana Popovicnak. Ő Enes Halilolovic szerbiai bosnyák. Ő fogalmazza meg a legtöbb
általunk eretneknek minősítetett gondolatot. 1. „Jugoszlávia jó modell volt
valamennyi népe számára, de talán ezek a népek nem érdemeltek meg egy így
berendezett államot”. 2. Szerbia nagy pénzeket ad a kisebbségeknek, de „azok
nem mennek sem az igazi kulturális projektumokra sem az alkotókhoz, hanem az
amatörizmusra (itt nem értek egyet vele, mert szerintem az amatörizmus egy
kisebbség kulturális identitásának igenis nagyon fontos tényezője) és magánzsebekbe
(itt viszont ! jelet kell zárójelbe tennem). 3. semmi szükség nincs arra, hogy
a nemzeti tanács balasztként ott álljon az állam és a kisebbségi nemzeti
közösség között. (Ezzel a tételével sem értenénk egyet.) De legelgondoltatóbb 4. tétele: „Jaj annak,
akinek segítséget kell kérnie ahhoz, hogy az maradjon, ami valójában”. ( Itt
hozzátenném: még inkább jaj annak, aki a segítséget azért kapja, hogy ne legyen
az ami valójában.)
A nyelvészek dogmatizmusa
Ezek a
gondolatok bírtak arra, hogy megprobáljak papirra vetni néhány szerény
észrevételt a vajdasági magyarság kulturális identitátásával, elsősorban annak
nagyon lényeges részével, a nyelvvel kapcsolatban. Azzal kezdeném, hogy egy
magabiztos nagy nyelvnél, az angolnál a műveltség csimboraszója, ha valaki a
hangsúly, a szóhasználat, a sajátos nyelvi fordulatok alapján meg tudja állapítani,
hogy a vele beszélgető ember londoni vagy jorkshirei, birminghami, vagy az
USA-ban floridai vagy texasi. Mi elhisszük a kis nyelvek nyelvészeinek a kishítűség
és a bizonytalanság hatása alatt
megszületett tételét, hogy a műveltség csúcsa: mindenki egyformán az általuk
kimunkált, egyenruhásított magyar nyelvet beszéli. Holott persze angolul beszél
a londoni és a birminghami, a floridai és a texasi egyaránt, csak másképp.
Méghozzá a
mi nyelvészeink ezt a hozzáállásukat példátlan dogmatizmussal akarják az egész
magyarságra erőltetni. Ma már az helyzet állott elő, hogy dogmák csak a
nyelvészek számára vannak. Ma már bárki nyugodtan állíthatja még azt is: mindegy
hogy azt mondjuk-e, hogy a Föld kering a
Nap körül, vagy azt, hogy a Nap kering a Föld körül. A helyzet ugyanis az, hogy
Bertrand Russell relatívitás elméletre alapozott filozófiájának akaptétele az:
mindegy hogy azt mondjuk-e, hogy a Föld kering a Nap körül, vagy a Nap a Föld
körül, hisz mind a kettő egyenes vonalban rohan a világűrben és ezt az egyesen vonalú
rohanást csak mi, emberek észleljök körforgásnak. A nyelvészek dogmái azonban
tovább élnek, mert a kényszer legborzalmasabb formája a segédeszközük: aki nem
igazódik hozzájuk az műveletlen, sajnálni való vidéki. Holott a természetes az,
hogy – épp úgy mint a floridai és a texasi – másképp beszél a budapesti és a
szegedi, még inkább az erdélyi vagy vajdasági magyar másképp beszél, mint az
anyaországi. És ezt a másképp beszélést
nem szabad tőlük elvenni, mert az fontos része kulturális identitásuknak,
valami aminek alapján az erdélyi vagy vajdasági magyat rögtön felismeri
sorstársát, ami első lépés ahhoz, hogy közösséget vállal vele.
Pedig
erre a dogmatikus hozzáállásra a nyelvészek nem is szolgáltak rá: nem
tévedhetetlenek és nem is mindig jó az, amit művelnek, sem akkor, amikor
valamit tesznek, sem akkor, amikor valamit elmulasztanak. Például nem biztos,
hogy jó szolgálatot tettek amikor kiirtották a magyarok számára természetesnek
vett „húzzi, vonni, toli, taszíti, ha nem bíri ott haggyi”-t. Mert most a
magyarok keresik, de találják, nézik, de látják, ütik-verik, de megbánják. Mert
lehet, hogy ezzel a nyelv a természetesnél bonyolultabb lett, de az biztos,
hogy nincs az a magyarul tanuló idegen, aki ezt megérti és felfogja.
Amit
elmulasztottak azok között pedig ott van, hogy ügyesebb megoldást találhattak
volna sok mindenre. Például arra a furcsaságra, hogy a magyarban aki fút az a
fútó, aki uszik az az uszó, aki sírt ás az sírásó, de a magyarnak nincs szava
arra, aki a temetést intézi, mert a temető nem személy, hanem az a hely ahova
temetnek. (Volt kísérlet a sírkertre, de az nem honosodott meg. Így mi
vajdaságiak sem találhattunk szót a „gorbar”-ra.)
A tevés
és mulasztás együtthatásának példájaként pedig hadd említsem meg szélmalom
harcukat az idegen szavak átvétele ellen. (Nem az általam is kifogásolt a
tudálékosok által idegen szavakkal teletűzdelt szövegekre gondolok, mert azt én
szellemi életünk legellenszenvesebb kinövésének tartom, hanem új dolgoknak
átvett szóval történő megnevezésére.)
Nemcsak arra gondolok, hogy a csettel nemsokára természetes magyar szó
lesz, valahol ott a cselleng és a cseveg között. Arra is, hogy a magyar nyelvet
a magyar paraszt és nem a nyelvészek őrizték meg és ez a magyar paraszt nem
habozott a számára új dolgot valamelyik mellette, de vele együtt élő más
nyelvűtől kölcsönvett szóval megnevezni. Szinte hihetetlen, de tény: még az
alig 500 éve ismert kukorica nevét is átvettük. (Nálunk még az én
gyerekkoromban is kukuricának mondták.) Ugyanakkor az ősmagyar „szállás” szót
átengedtünk a szerbeknek, hogy nálunk az tanya legyen.
És akkor még
jönnek a tájékozatlan „profimagyarok”, akik erről elkezdenek okoskodni. Mert zavarja őket Bánát neve. Holott: 1. Bánát
ennek a térségnek majd ezeréves neve. 2. Az Árpád-korban létező számos bánság
között is megőrizte nevét. 3. Egyetlen földrajzi nevünk, amelyet a szerbek
átvettek, feladva az ő Vlaskájukat. 4. A történelmi Bánátot Trianon három
részre osztotta, a magyarországi rész beolvadt, a romániai részt hívták
Bánságnak, tehát még jó is jött a megkölönböztetés. 5. A Bánság szó vörös
posztó volt a XIX. magyar történetírói számára. Mert az osztrák megszállás
csinált egy Temesi Bánságot, amelyet kezdetben katonai majd polgári körzetté nyilvánítva
sehogyan sem akart visszacsatolni a különben szintén megszállt Magyarországhoz.
Nem is szólva, hogy ez a név tagadása a magyar hagyománynak, amely szerint
Temesi Grófság van, amelynek olyan grófjai
voltak, mint Kiniszi Pál. A legföbb érv azonban
az ilyen okoskodás ellen, hogy egyrészt a bán is szláv szó. (Valószínűleg
óbolgár, amelyet a bolgárok elszlávosodása után a többi szláv is átvett.) Másrészt:
hogyan nincs kifogásuk a Bácska ellen, amely tiszta szláv szó. (A Finska,
Danska, Magyarska sablon szerint.)
A vajdasági magyar vajdasági magyarul
beszél
Mindezt
tulajdonképpen bevezetésként mondtam el ahhoz a tételemhez, hogy a vajdasági
magyar beszéljen vajdasági magyarul. Természetesen azzal a megszórítással, hogy
a sajtó minden válfajának egyik elemi kötelezettsége, hogy ápolja a „hivatalos”,
tehát nyelvészekkel hitelesített magyar nzelvet. Mert gondoskodni kell arról,
hogy a nyelv olyan közösséget, tehát nemzetet teremtő erő, amely szavatolja,
hogy minden magyar minden szón ugyanazt érti, ugyanazt a kifejezést hsználja és
ugyanazt a szabályt alkalmazza. (Elég baj az, hogy szerkesztőségeink olyan
anyagi helyzetben vannak, hogy könyvvásárlásaikkal nem tudnak lépést tartani a
nem lényegesen, de azért mégis változó helyesírással. Például egyes lektoraink nem
tudják, hogy az Akadémiai Helyesírási Szótár vaskos kötete szerint az
elnemkötelezettséget már egybe írják.) Még lényegesebb megszórítás: ez
egyáltalán nem jelenti van egy külön vajdasági magyar nyelv. Mint ahogyan már
lehet, hogy van külön nagy-britanniai és külön amerikai angol, de nem két külön angol az amit a floridai és
a texasi beszél. (A kiejtés sem ugyanaz: a Boston város nevet kevés amerikai
ejti úgy ahogyan mi: Bosztonnak, van aki Boosztonnak és aki Basztonnak ejti.)
A beszélt
nyelveket azonban meg kell hagyni a maguk eredetiségében, ahogyan azt egy
térség magyarjai beszélik. Mert a nyelvközösséget teremtő erő, sajátos
közösségbe fógja azokat, akik a magyar nyelvet úgy beszélik, már pedig nemcsak
a vajdasági magyarságnak, hanem a nemzet kisebb közösségeinek szükségük van
minden közösséget teremtő erőre. (Nem is szólva arról, hogy ha a magyar nyelv
csak egy lesz a megtanulandó nyelvek között, ha csak úgy tanulja mint régen
tanultuk a latint, az az első lépés a felé, hogy halott nyelv legyen, vagy
legenyhébb formájában: egy nyelv, amelyet kint az utcán és az iskolában
beszélnek, mint a többi nyelvet, de otthon valahogyan másképpén besélnek.)
Lehet,
hogy nemzet-fenntartó erő az is, hogy a szögedi embörök másképp beszélnek, mint
a pesti emberek. (Micsoda gyönyörűség, hogy mórahalmi háziasszonyom még,
hibátlanul, keveredés nélkül beszél szögediül.) De az biztos: nemzetfenntartó erő,
hogy az erdélyi magyaroknak külön nyelvük van, vagy a palocok olyan féltékenyen
őrzik a maguk páloc nyelvét. (A felvédiki magyarok úgy érezték nekik be kell
vetniük még egy külön nemzetfenntartó erőt: a Duna tulsó partján végig a magyar
helységek neve rovásírással is fel van tüntetve.)
De
legbeszédesebb példa ezzel kapcsolatban a csángók esete. Ők ott az ezeréves
határ közelében büszkén vallják, hogy amíg ők ott vannak, az magyar föld,
függetlenül attól, hogy ezer kilométerre van az anyaország határától. És igazuk
van, de a legigazibb közösséget teremtő és fenntartó erő a nyelvük, amelyet mi
már alig értünk, bár ők megértenek bennünket. (Lehet, hogy nekik van igazuk: a
kutyát nem rövidre, hanem kurtára kell kötni, hogy ne riogassa a vendéget. És
ők még tudják, hogy ómagyarul a határ palánk, nálunk már a palánk csak
dészkából, lécből épült kerítés, de a bácskai és bánáti Palánk neve még jelzi,
hogy itt valamikor határ volt.) De az is biztos, hogy ezen a közösségen kívül a
csángó minden más nyelvet, a „hivatalos” magyart is idegennek érzi, amit meg
kell tanulnia, és otthon csak ott érzi magát, ahol saját közösségében saját
nyelvét beszélheti.
Talán minderről
nem is kellene szólnunk, ha közvetlen közelünkben nem mutatnák beszédes példák,
hogy milyen szoros kapcsolat van egy közösség működése-fennmaradása és saját
nyelve között. Valamikor, nem is olyan régen az újvidéki Telepen erős és
öntudatos magyar, majdnem tiszta magyar közösség volt. A telepi József Attila
iskola magyar iskola volt. Ma ebben az iskolában 1200 diák van, ebből jó ha
száz magyar és minden évben izgulhatnak, hogy szeptemberben tudnak-e új magyar
osztályt nyítni. És amikor még majdnem teljes magyar többség volt, a Telepnek
megvolt a maga nyelve. Aki ezt beszélte, arról egyből tudni lehetett, hogy
telepi. Természetesen magyar nyelv volt ez. Csak éppen – azon felül, hogy
„sukkoztak”, (tudhassuk, mondhassuk) – nem használták a ty betűt, tehát kucsát,
Picsut mondtak. Mára ez a nyelv teljesen eltűnt. Legfeljebb egy-két idősebb-tudatosabb
értelmiségi ha rászólnak: „Ne sukkozzon” vágja oda kicsit büszkén, kicsit
dacból: Én telepi vagyok. De ennek oka vagy ez annak következménye, (hisz itt a
bonyolult kölcsönhatást nehéz kibogozni) hogy teljesen megváltozott a Telep
nemzeti jellege. A fiatalok elköltöztek, az öregek meghaltak, a házakat más
nemzetiségóek vették meg. A Telep központja már a nemrég épült pravoszláv
templom. És gyenge vigasz, hogy nem tudjuk ebben mennyi szerepe volt, hogy a
telepi magyar nyelv eltűnésével már gyengült egy közössséget fenntartó erő.
Vagy ez a nyelv azért tűnt-e el, mert a Telepen már alig maradt magyar.
Még
beszédesebb Debelyácsa, Torontálvásárhely esete. A majdnem tiszta magyar
helységben az erős református egyház által is támogatott erős magyar közösség
volt. Ennek egy része egy sajátos nyelvet beszélt, a kettős magánhangzók
nyelvjárását. Ha egy debelyácsi valahol falujától távol a háta mögött azt
hallotta, hogy szeép vagy jaó, nem kellett megfordulnia, hogy tudja: mögötte
egy debelyácsi ismeröse jön. Mára Debelyácsa lakosságának nemzeti összetétele
változik, a közösség gyengül. És ez a gzönyörű nyelvjárás eltűnt. A mai
falubeliek zöme már nem is emlékezik arra, hogy egy ilyen nyelvet beszéltek a
falubeliek, azt hiszi, hogy a falu nyelvjárása a özés volt, részben nagyon
meggyengülve és keverve még mai az, mert a többséget Szeged környékéről telepítették
oda, tehát szögedi embör volt. (Vajdaságban voltak még furcsább „helyi
nyelvek”. Például ha azt hallottad, hogy valaki úgy beszél, hogy minden szó
után még beszurja b....meg, akkor biztos lehettél, hogy az illető ludasi.
Vajdaságban még egy miniszter-helyettes is volt, aki úgy beszélt. Nem tudom a
ludasiakat fel lehet-e még ma is ismerni arról, hogy így beszélnek.) Itt is
törhetjük a fejünket: mi az ok és mi a következmény. Azért változik-e a falu
jellege, mert ez a nyelvjárás eltűnt, vagy a nyelvjárás azzal tűnt el, hogy a
falu jellege változik.
Biztosan
nálunk mások is említhetnek hasonló példákat. A lényeg azonban az, hogy erős
magyar közösségek megteremtették a maguk „helyi nyelvét”. Mára ezek a „helyi
nyelvek” – okként vagy következményként – eltűntek a helyi magyar közösségek
gyengülésével. Ebből ugyanis adódik az a következtetés, hogy a vajdasági magyar
identitásnak szerves és fontos része, hogy a vajdasági magyar „vajdasági magyar
nyelvet” beszél, amelynek alapján minden tájékozott, művelt magyar tudja, hogy
vajdasági magyarral van dolga. És nem hagyhatjuk (az uniformizálásra törekvő nyelvészeknek
sem), hogy bárki elvegye tölünk ezt a nyelvet, akár csak gyengíteni probálja
annak vajdasági magyar identitást, ezzel sajátos közösséget teremtő erejét. (Mint
ahogy nem hagyják a csángok, a székelyek, a palocok.) Mert sok mindenre, szinte
már csodára van szükség, hogy ezt a közösséget, ezt az identitást megőrizzük,
hisz mind több tényező dolgozik ellene.
A
nyelvészek legtöbbször azért támadják ezt a „vajdasági magyar nyelvet”, mert
azon a szerb nyelv hatását vélik felfedezni... Márpedig nemcsak arról van szó,
hogy a szláv hatás nélkül mennyivel szegényebb lenne a magyar nyelv, hanem
arról is, hogy csak az elfogultság tagadhatja, hogy egy ilyen hatásra sokszor
nagy szüksége lenne a magyar nyelvnek még ma is. És lehet, hogy éppen mi
vajdasági magyarok ezt a hatást közvetíteni tudnánk a magyar nyelv felé, ha
abban az elfogultság nem pusztán „elfajzást”, „nyelvrontást” látna, hanem a
magyar nyelv korábbi gazdagodása évszázados gyakorlatának folytatását látná.
Mert azt is csak ez az elfogultság tagadhatja, hogy ez nem is ártana.
Mert arról
vitakozhatunk, hogy a magyar nyelv más nyelvek számára felfoghatatlan
kétértelműsége a nyelv gazdagságát és szépségét demonstrálja-e vagy valami,
amit legalább enyhíteni kellene. Tény marad azonban, hogy nem mindegy, hogy a
tehenet fejtem-e vagy a keresztrejtvényt fejtem. És a Jean-viccek tömkelege
mutatja, hogy mennyi egyébb kétértelműség rejlik ebben a nyelvben. (Hadd álljon
itt tipikus példaként egy ilyen vicc. Hozzon egy éles kardot Jean! Minek, uram?
Hogy élen járhassak.) Nem is szólva arról, hogy ugyanaz a szavunk két kölönböző
dolgot jelenhet. (Például a mennybolt is ég meg a tűz is ég.)
A magyar
nyelvet tanulni akaró számára ilyen áthidalhatatlan akadályt jelentő dolgokon
mi vajdaságiak sem változtathatunk. Valószínűbb, hogy nem is kell, mert ez azt
jelenti, hogy a nyelvben van egy kód, amelyet csak a magyar fejthet meg, tehát
van még egy dolog, ami magyar és magyar között közösséget teremt. Van azonban a
nyelvnek egy olyan fogyatékossága, amelyen mi éppen a szerb hatás
közvetítésével változtathatunk, tehát nem irtani kellene, hanem a hatás
érvényesülésén kellene dolgozni. Annak illusztrálására, hogy mire gondolok, két
példát említenék. Az egyik arról szól, amit már átvehetne tőlünk a magyar
nyelv, a másik pedig arról, hogy még mi sem találtunk megoldást egy hasznos
szerb hatás közvetítésére.
Az
első példának a megértéséhez szükséges annak elismerése: a magyar nyelv egyik fogyatékossága,
hogy nem képes érzékeltetni azt, amit a szerb a „sze” szócskával, minden
indogermán nyelv valami hasonló szócskával megold. Márpedig nem mindegy, hogy a
kutyák egymás b....ák-e vagy engem b...nak, márpedig mi mind a kettőre azt
mondjuk b...nak. De még az sem mindegy, hogy a faluban akasztanak-e vagy engem
akasztanak. Nekünk, vajdaságiaknak itt van egy nagyon szerény probálkozásunk ennek
a fogyatékosságnak a korrigálására. Azt mondjuk, ha jövendőbeli telefonálást
ígérünk: „Halljuk egymást”, amire Magyarországon és a mi nyelvészeink azt
mondják, hogy ezt csak itt nálunk mondják így, mert ez szerb hatás. Pedig jobb
lenne, ha átvennék. (A „Lássuk egymás”-ra már találtam példát egy magyarországi
író által írt regényben, mert az írók merészebb nyelvújítók, mint a nyelvészek,
akik azt hiszik, hogy a magyar nyelvnek csak a múltban volt joga változni más
nyelvek hatására.
A másik
példa azt illusztrálja, hogy még mi sem találtunk módot egy jobb szerb megoldás
közvetítésére a magyar nyelvbe való átültetésre. Gondolok itt erre:
nyelvészeink irtják, mert szerintük csak szerb nyelv hatására mondjuk azt, hogy
hajtjuk, és nem vezetjük az autót. Pedig szerintem itt két dologban is
tévednek. Az egyik, hogy a magyarok többsége – Magyarországon és nálunk
egyformán – kocsinak mondja autóját, márpedig a kocsit hajtják, és nem vezetik.
Még nagyobb tévedés, hogy itt szó sincs szerb hatásról, hanem egy olyan sajátos
problémának a megoldásáról, amely valószinűleg nemcsak a miénk. A szerb ugyanis
a magyarhoz hasonlóan a kocsit tera, de van annyi esze, hogy az autót nem
vezeti, vodi, hanem egy külön szót használ, amire sajnos mi sem találtunk
megfelelő fordítást: vozi. Pedig milyen
nagy szolgálatot tettünk volna a magyar nyelvek, ha engedjük itt érvényesülni a
szerb nyelv hatását.
Végveszélyben a szalmaszállba is
kapaszkodunk
Lehet,
hogy valaki fölösleges akadékoskodásnak véli, hogy menteni akarjuk a vajdasági
magyar nyelvet, a magyar nyelv esetében is szeretnék érvényesíteni a
magasbiztos nagy nyelvnek, az angolnak természetes egyszerűséggel elfogadott
gyakorlatát: a világ legnormálisabb dolga, hogy a floridai másképp beszéli az
angolt, mint a texasi. Pedig inkább arról van szó, hogy látjuk milyen
veszélyben van nemcsak a vajdasági magyar identitás, (amelynek természetes
tartozéka, hogy én vajdasági magyarul beszélek és ennek alapján megismerem
sorstársamat és engem is megismer a többi magyar), hanem a vajdasági magyarság
léte is.
Mi,
vajdasági magyarok aztán igazán tudjuk, hogy milyen tragédiák rejlenek egy-egy
település népességi arányainak megváltozása mögött. De hogy elgondolkodjunk
erről álljon itt Temerin példája, a népességi arány változásának az a
statisztikai bemutatása, amelyet Nagy Imre és Tátrai Patrik jelentettek meg a
MRTT folyóíratában, a Tér és Társadalom 2013/4 számában. E szerint 1783-ban a
falu lakosságának 80.5 százaléka volt szerb. Ez az arány a Trianon előtti
utolsó, 1910 évi népszámlálás adata alapján úgy változott, hogy akkor a
lakosságnak mindössze 0.3 százaléka volt szerb és ez az arány nagyjából megmaradt
a Trianon utáni első, 1921 évi népszámlálás adatai szerint is. 1931-re azonban
a szerbek aránya már 12.7 százalékra nőtt. Erre jött a II. világháborús
visszacsatolás, amikor ismét 0.3-ra esett vissza. Hogy a magyar lakosság
részaránya az 1941 évi 91.2, még 1948-ban is 82.1 százalékról zuhani kezdjen, hogy 2011-ben már
csak 37.3 százalék legyen.
A
népességi arányok változásában ennyi tragédiát megélt Vajdaság magyarsága ma
nagy veszélyben van. Mert megrázkodtatásokon estünk át addig is, amíg
kibírtuk-átvészeltük a királyi Jugoszláviát, majd a titói Jugoszláviát és a
milosevityi Szerbiát. De megmaradtunk, sőt bízakodni kezdtünk. Részben azért
is, mert a vajdasági magyarságnak közben volt volt egy fénykora. Amikor mi
álltunk a világ magyarságának élvonalában: számukra mi jelentettük Európát és
az alkotás szabadságát egyaránt,
irodalomtörténészeink új fejezetet nyítottak az egyetemes magyarság
irodalomtörténetében, íróink a modern irodalom minden probálkozását igyekeztek
meghonosítani, nem mi probáltuk elhelyezni irodalmi és újságírói munkáinkat
Magyarországon, hanem a magyarországi írók-újságírók hozták, küldték vagy éppen
mi csempésztük ki műveiket, iróink, tudósaink tudták, hogy önálló értéket
jelentenek és ennek méltányolásához nem kellett az anyaországi elismerést
vadászniuk, a Magyar Szó volt a világ legjobb napilapja és Ukrajnáig szívesen
hallgaták az Újvidéki Rádiót.
Ennél
lényegesebb és a rövid fénykorszak letűnése után is megmaradt forrása lett
bízakodásunknak, hogy olyan értelmiségünk alakult ki, mint amilyen soha sem
volt. Ma már – nem egyszerűn a titói korszak vívmányaként, hanem civilizációs
eredményként – a kötelező nyolcosztályos iskolák hatásával ma több
doktoranduszunk van, mint Trianon előtt éretségezettünkés több
kisérettségizettünk, mint írástudónk Trianon előtt. És az sem mellékes, hogy a
rendszerváltás után kialakult saját politikai életünk, újjászületett
műkedvelésünk, aktivizálódtak társadalmi szervezeteink stb. De az is fontos
tényező, hogy lényeges lett az anyaországi segítség. (Bár igaza van a bevezetőként
idézett Politika-cikkek egyik szerzőjének: jaj annak, akinek segítség kell
ahhoz, hogy az legyen ami. És igaz, hogy ma már a bölcs rabi olyan tipusú átka
lehet, mint az, hogy Kapjál Te teljes diplomáciai elégtételt, mert a román
hadsereg megerőszakolta lányodat: Védjen meg Téged az anyaország.)
Mondom:
végre azt hittük bízakodni kezdthetünk. És ekkor megkezdődött a vajdasági
magyarság elvérzése és sajnos nem tudjuk az mikor ér véget. Mert nagy érvágás
volt az is, hogy fiataljaink, íróink-újságíróink kimenekültek a délszláv
tetsvérháborúk borzalmai elől. De akkor még reménykedtünk abban, hogy ez az
elvándorlás megszünik mihelyt a háborúnak vége szakad. Most azonban nem látjuk,
hogy ez a mostani kivérzés mikor ér véget. És sajnos igaz lett bölcs patikus
apósom figyelmeztetése: minden gyógyszernek van mellékhatása is. Mi pedig most kénytelenek
vagyunk azt tapasztalni, hogy néha ez a mellékhatás is nagyon veszélyes lehet.
Gondolunk itt arra, hogy az anyaország politikai-gazdasági és több fajta
pénzbeli segítsége olyan fontos tényező lett életünkben, hogy a nélkül sok
minden nem működne-műkodhetne nálunk. Ennek a segítségnek azonban van egy
veszélyes mellékhatása: az inkább csak lelki, de nagyon lényeges támogatásnak,
a kettős állampolgárság megadásának mellékhatásaként felgyorsult az elvándorlás
Vajdaságból. Szabadkán már korábban sem volt magyar többség, ami eleve
szélmalom harcá tett minden küzdelmet a magyar területi autonómiáért. Újabban
azonban az a veszély jelentkezett, hogy ha az elvándorlás ebben az ütemben
folytatódik, Szabadka megindul a kiürülés útján. Zentáról csak az utobbi időben
5 ezer magyar távozott.
Az igazi
nagy baj azonban az, hogy nem látjuk ennek a folyamatnak a végét, még csak nem
is reménykedhetünk, hogy az elvándorlás leáll. Sőt attól kell tartanunk, hogy
felgyorsul. Részben azért, mert mondjanak a politikusok, amit akarnak, (azok a
politikusok, akik nemcsak nálunk, hanem a rendszerváltás úgyszólván valamennyi
országában a KISZ-tanfolyamokon tanult örök hatalom bűvöletében a hazugságok és
hamis ígérgetések párharcává aljasították a demokráciát), Szerbia helyzete még
mindig kilátástalan és nem tudni mikorára várható javulás, ha egyáltalán várható.
Részben
azért, mert nagyobb erővel kezd hatni annak felismerése, hogy nem Magyarországra,
hanem Európába kell menni. Mert ennek irányzata eddig is létezett. De eddig
csak a kompjuterzsenik és a magyar állampolgárságot felvett szerbek mentek
Európába. (Nem véletlen, hogy a vajdasági kettős álampolgárok olyan jelentős
része szerb.) A vajdasági magyarok többségének azonban még Magyarország is
megoldás. Félő azonban, hogy nagyon rajtuk is urrá lett az a hozzáállás, amely
az erdélyi magyarokon már elhatalmasodott. (Magzarországon a Központi
Statisztikai Hivatal irányításával végzett kutatás kimutatta, hogy 2007 előtt a
Romániából érkező erdélyi magyarok 64 százaléka maradt Magyarországon, 2007
után viszont már csak 28 százaléka.) Mi lesz ha a vajdasági magyarok zöme is
felfedezi, hogy a kettős állampolgárság legfőbb előnnye az, hogy szabadon
mehetnek Európába? Mindenesetre joggal kell félnünk attól, hogy az elvándorlás
még felgyorsul.
Mindenek alapján
levonhatjuk a következtetést, hogy ápolnunk kell mindent, ami erősítheti a
vajdasági magyar identitást, azt a közösséget, amelyet a vajdasági magyarságnak
megteremteni és őrizni kell. Magától adódik, hogy ennek keretében jobban meg
kell becsülnünk a vajdasági magyar nyelv identitást és közösséget teremtő
erejét is. A magabiztosabb nyelvektől meg kell tanulnuk, hogy egy nyelv erejét
nem a dogmatizmus adja, hanem az, hogy a sajtó által kötelezően használt „hivatalos”
nyelv mögött az életerős közösségek „saját” nyelve rejlik. Leegyszerűsítve: ne
mondjuk azt, hogy „szok”, de használjuk azt, hogy „szörp” még akkor is, hogy
Magyarországon épp úgy hiába rendelnél szörpöt, mintha szokot mondanál, mert
náluk ez „üdítő”.
Újvidék, 2015. május 7.
BÁLINT István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése