„Mások osztják a mi pénzünket!”

(A médiamagánosítás mellékzöngéi)

 

Az alábbi szöveg egy kiragadott részlet abból a beszélgetésből, amely a Pannon Televízió tegnapi, Párbeszéd című műsorában hangzott el. Témája pedig az önkormányzati alapítású, kisebbségi nyelveken is műsorokat készítő tájékoztatási eszközök kötelezőnek hazudott magánosítása volt. Ez az elkerülhetetlennek beállított privatizálás több bácskai/bánáti városi rádiót is érint. Mind között alighanem a szabadkait a legfájdalmasabban.

Az emberben óhatatlanul is fölvetődik a kérdés: miért csak most kezdett el foglalkozni ez a mi sajtónk – érdemben – az eltűnőben lévő, halálra ítélt intézményeink helyzetével? Miért csak a kivégzésük előtt pár héttel? A másik, ami alighanem minden gondolkodót töprengésre késztet, az a ködös homályban zajló háttéresemények egész sorozata, amit a nyilvánosság elől gondos kezek rendre elfüggönyöztek. Ha ép és egészséges lenne, ha normálisan működne a magyar nyelvű tájékoztatásunk, akkor ezekről az elfirhangolt, a politika paravánja mögött formálódó történésekről is tudomást szerezhettünk volna. Így viszont csak most, a legutolsó pillanatban bukkant fel a felszínre egy s más.

Például: a vajdasági magyar közvélemény valójában csak az elmúlt hetekben értesülhetett arról, hogy a kényszermagánosításra kárhoztatott tájékoztatási eszközök nem az Európai Unió által támasztott követelményrendszer miatt szűnnek majd meg. Hanem a hazai politikacsinálók akaratából. Emiatt pedig nemcsak a jelenlegi kormányt lehet hibáztatni, hanem a korábbi politikai garnitúrát is. Ami a vajdasági magyar vezetők felelősségét illeti, arról nem szól a fáma. Ők valahogy úgy cselekednek, miként azt a magyarkanizsai Pósa Károly írta nemrégiben Pilátus körmei című blog bejegyzésében: „A legendás bőséggel terített bácskai asztalokon majdnem minden nemzedék kénytelen volt megülni utolsó vacsoráját. Júdásaink csókolták szájon őket. Harminc ezüstpénzért elárulták valamennyit – az eszmét, az önazonosságunkat, sokszor még a hitünket is, és hamisaink cserébe megkapták az igazak vagyonát: a házukat, mezejüket, mindenfajta jószágukat. Aranytálban kezet mostak utána. Vélte, véli a sok balga, hogy ennyi a bocsánat.”

Bús Ottó, a szabadkai önkormányzat sajtóügyekkel megbízott illetékese a következőket mondta a tévéműsorban:  

„Mindegy, hogy ki volt éppen Szerbiában hatalmon, nincsen különbség a szerb kormányok között ebben a kérdésben. Tíz évvel ezelőtt valakik eldöntötték, hogy ezen az úton végig kell menni. Itt élen jártak sajnos az újságíró szervezetek, és végig azzal próbáltak bennünket üldözni, hogy ezt az Európai Unió kéri. Nem igaz. (…) Nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk talán, hogy mindent megtettünk, amit megtehettünk annak érdekében, hogy ezt a törvényt a szerb nemzetgyűlés ne fogadja el. De kicsit kevesek voltunk hozzá.”

Németh Ernő, a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségének vezetője:

„Ahogy korábban a demokrata, úgy most a haladó kormány is a médiaprivatizáció mellett van. Ez szerintem azért történik, mert egy erős szakmai csoport nyomást gyakorol a kormányra. Mégpedig olyan újságírók, akik külföldi érdekeltségű médiaházakban dolgoznak. Ezek a médiaházak korábban hosszú ideig külföldi alapítványoktól pénzeket kaptak. Ezek a források lassan elapadtak, most saját talpra kell hogy álljanak. A médiapiac, a reklámpiac viszont a gazdasági válság következtében eléggé szűkös, nincs rá pénz. És hát hol van pénz? Az önkormányzati médiában. Az önkormányzati tájékoztatási eszközöket azért kellene tönkretenni, hogy ezek a médiaházak megkaphassák ezeket a pénzeket is. Olyan változtatások történtek, amelyek arra utalnak, hogy például, ha Szabadka kiír egy médiapályázatot, akkor nemcsak a helyi televíziók, rádiók, újságok pályázhatnak, hanem akár a dél-szerbiaiak is. Nem szabad őket kizárni. Ők megpályázzák, és nem Szabadkán fognak majd dönteni, hogy kinek akarják adni a pénzt. Eljönnek például Nišből, azt sem tudják, mi az a Pannon Tévé, és ők fognak dönteni, hogy a szabadkai pénzeket hogyan osszák fel. Ez gyakorlatilag már ennek a játéknak a része. Idén is már volt erre próbálkozás, de azt hiszem, majd jövőre meg az elkövetkező években szembesülünk igazán ezzel a problémával. Nekünk csak a pénzt kell adni, mások döntenek arról, hogy hogyan felhasználni. Ez a lobbi, ez a szakmai csoport gyakorlatilag ki fogja terjeszteni hatalmát egész Szerbiában az önkormányzatokra és a pénzekre. Az olyan médiaházak, mint a Szabadkai Rádió is, eltűnnek, szabad lesz a pálya és nekik aztán meg lesz oldva az anyagi gondjuk.” 

Bús Ottó az említett adásban éppen csak meglebbentette a ködfátyol szélét, és csupán annyi bepillantást engedett a színfalak mögé, amennyit egy „tévéműsor evésre” a balga és tudatlan néző képes elfogyasztani és kérődzve, úgy-ahogy megemészteni:    

.

„Huszonhat és fél millió dinárt hirdetett meg pályázat útján Szabadka város a tájékoztatási eszközök részére. Megszövegeztük, meghirdettük a pályázatot, nem múlt el 24 óra, Belgrádból az újságíró szövetségből szóltak, hogy vagy kijavítjuk a pályázatot, vagy eljárást fognak indítani és garantálják, hogy azt el fogjuk veszíteni. Mivel ez a szabadkai adófizető polgárok pénze, beleépítettük a pályázat szövegébe, hogy kizárólag csak azok tudnak jelentkezi a pályázatra, akiknek a székhelye Szabadkán van. Szóltak is másnap Belgrádból, hogy: nono! Nem volt mit tenni. Módosítottunk a pályázat szövegén. Kivettük a pályázat szövegéből ezt a részt. Aztán volt mit látni! Jelentkeztek Újvidékről, Belgrádból, Nišből, az egész Szerbiából. (…) Van egy szabályzat, amit a minisztérium tavaly fogadott el, ami a pályázatok kiírására és a pénzek elosztására vonatkozik. Nincsen mozgástér, minden önkormányzatra egy Belgrádból írott, központi szabályzat vonatkozik. Le vannak írva a játékszabályok. Az én számomra az jelentett első olvasatban problémát, hogy mások osztják a mi pénzünket. (…) Június 30-a két szempontból is határidő. A magánosítás befejezése eladás útján: mindannyian tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Esély sincs rá, mert a folyamatot még jóformán el se indították. De van még egy, legalább ilyen problémás cikkelye a törvénynek, az pedig a finanszírozásra, a támogatásra vonatkozik. Ez a törvény azt is kimondja, hogy június 30-a után az önkormányzatoknak szigorúan tilos költségvetési pénzekkel támogatni a közvállalatokat. (…) A törvény úgy rendelkezik, hogy esetünkben 3 tagú bizottságot kell kinevezni, a többségét azok a szakmai szervezetek javaslatára kell kinevezni, akik a törvény meghozása mellett harcoltak. Magyarán ott tartunk most, hogy ők osztják majd a szabadkai vagy a topolyai adófizető polgár pénzét.”

Szabó Angéla