Időnként, amikor például olyasmit olvasok, hogy
most már megalakíthatnánk a szerbiai élpolitikusokból álló nemzeti
tizenegyünket, mert bőven meglenne rá a keret, s akkor ők lennének a mi
braziljaink, név szerint Diplominjo, Mega-Doktorinjo, Seljačinjo, Radikalinjo,
Pederinjo, Alkosinjo, Frizurinjo, Retardinjo, Extra-Glupinjo, Mortadelarinjo,
Kera-Miča-Rinjo…
… meg amikor ilyen karikatúrát találok: a
parlamenti ülésterem „zárt ajtaja” előtt – a szigorú vámszedő szerepében egy
rakomány dögunalommal az arcán – órákon át ott csücsül a tipikus/a mindenkori
vécés néni, előtte, a kisasztalon pár guriga vécépapír, s a falon ott a
kifüggesztett árjegyzék, amely szerint egy rövid fölszólalás 5 dinár, a hosszú
duma 10 dinár, a vitatkozás meg 15 dinár…
meg amikor egy másik rajzon azt látom, hogy a
meghipnotizált birkanyáj szájtátva bámulja a tévében Vučić miniszterelnököt,
aki a képernyőn át sugározza számukra a kötelező napi mantrát:„Jó tinektek!”, a
bódult nyáj meg kórusban visszhangozza: „Jó minekünk!”…
… ilyenkor egy-egy röpke pillanatra átsuhan az
agyamon, hogy talán még nincs minden veszve, amíg vannak ebben az országban így
gondolkodók, addig van a számunkra remény. De aztán menetrendszerűen érkezik a
kijózanodás.
Például amikor azt látjuk, hogy valóságos
hajtóvadászatot indított az elmúlt hetekben a szerbiai áramszolgáltató azon
fogyasztók ellen, akik nem fizetnek rendszeresen az elhasznált villanyáramért.
Jelenleg az 5.000 dináros tartozás jelenti a bűvös határt, s amint azt túllépi
valaki, azon nyomban megindul ellene az eljárás. Először csak úgymond
emlékeztetik a jámbort az efféle trehányságára, aztán pedig következik a finom
fenyegetés, hogy amennyiben továbbra sem hajlandó a számlafizetésre, eljárást
indítanak ellene. Kényszerbehajtást alkalmaznak, s ha ez sem vezet eredményre,
megvonják az áramszolgáltatást.
Szabadkán történt az eset nemrégiben: 8.000 dinárt
meghaladó adósságot halmozott fel a 10.000 dináros kisnyugdíjas –
értelemszerűen nem egy-két hónap alatt –, akin most a valós tartozásnak majdnem
a dupláját követelik. Ugyanis a kirótt kétféle büntetés a 8.000 dinárra már 15.000
dinárt tesz ki. (Az ügyintézés során kötelező többnapos szaladgálás,
magyarázkodás, kioktatás, aktatologatás, várakozás csak ráadás.)
De ennél cifrább esetek is történnek. A fővárosi lapok
elrettentő példaként annak a belgrádi nyugdíjasnak, Sreten Simovićnak a
történetét említik, akit 67 para (vagyis 0,67 dinár) tartozás miatt kényszerű
pénzbehajtással, végrehajtóval fenyegetett az áramszolgáltató.
Ugyanígy tanulságos a Smederevska Palankán megesett
történet is, ahol a kíméletlen áramszolgáltató még a Vöröskereszt által
üzemeltetett népkonyha esetében sem ismert irgalmat. A 70.000 dináros tartozás
miatt blokkolta a számlájukat és megvonta tőlük az áramot. A nyilvánosság
fölhördülése nyomán aztán visszakapcsolták, de hiába, mert anyagiak híján a
kifőzde képtelen működni. Amint pénzadomány érkezik a számlájukra, az
áramszolgáltató, törlesztés gyanánt, rögtön lenyúlja azt.
És persze ellenpélda is akad rögtön: a legnagyobb
adósait nem macerálja a villanytelep. Már jól ismert a magánosításon átesett
paraćini üveggyár esete. Egy tőkeerős bolgár cég birodalmába került, amelynek a
többségi tulajdonosa történetesen egy bankár, aki pedig nem érzi azt, hogy
Szerbiában talán fizetnie is kellene az elhasznált villanyáramért. Helyette 250
millió dináros áramtartozást gyűjtött össze és mégsem bántja senki. Az ő gyárát
nem fenyegeti kikapcsolással a szolgáltató.
Gyűlik, szaporodik egyre csak a szánkban a keserű
íz és mind erősebb lesz bizonyosság: a Vučić kormányfőnk által évekkel ezelőtt
beígért szerb szebb jövő még láthatatlanul távoli. Vagy nem is létezik. Talán
csak olyan, mint az örökösen átvert gyerek virtuális ajándéka. Amit hiába les,
hiába vár húsvétkor is, karácsonykor is, a szülinapján is… Az ígérettevőt senki
sem kéri számon, betartatlan ígéretért, egy teljes ország beetetéséért nem jár
büntetés. Épp ellenkezőleg: aki gyerekmódra naivan hisz, az bűnhődik.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése