Pósa Károly szerzői írása
Igen. Így könnyű várat foglalni.
Ártalmatlan turistaként őgyelegve
Európa utcáin. Beszivárogva a falakon belülre. Nézelődni, telefonon
koordinátákat egyeztetni. Folyton mozgásban, haladó alakzatban lenni.
Várni az alkalmat, miközben még többen és többen érkeznek. Hogy elegen
legyenek. S ha eljő az általuk áhított pillanat, akkor ama bizonyos
kürtszóra a kellő számú harcos egyszerre fogja kirántani fegyverét, és
az ostromlottakat majd bezavarják az épületekbe. Az övék lesz immáron a
tér.
Az övék lesz?
Tulajdon képen már most is az övék.
Itt Magyarkanizsán, amott Horgoson, Szabadkán, de Szegeden, sőt
Budapesten a Keleti pályaudvarnál is otthon érzik magukat. Királyhalmán a
katolikus temető keresztjein száradnak a gatyáik, a zoknijaik. Egyre
erőszakosabbak. Magabiztosak. Az idő a szövetségesük. Vonuló csapataik
nyomán a szeméthegyeket a döglegyek lepik, és nincs, nem akad sehol egy
Bornemissza Gergely, aki szembe merne szállni velük, aki móresre
tanítaná őket.
Buda megint elveszni látszik. Mi,
magyarok ezt ugyan nem néznénk jó szemmel, zárnánk a kapukat. De amikor a
brüsszeli üvegpalota tele van dirigáló Hegedűs hadnagyokkal, sőt a
várfalainkon belüli elárulóinkra sem szabad meszet löttyintenünk, nem
tehetünk mást, mint bizakodunk, hogy eljő Dobó István ideje, s rend lesz
végre megint.
Ahogy a helyzet alakul, nem is oly sokára elérkezik az az idő. Nyulak helyett Dobó oroszlánjainak az ideje.
Onnét tudom ezt bizonyosan, hogy visszájára fordult a történet. Nem úgy van, mint régen, Eger várfalainál.
Most az ostromló hadak mutattak föl fekete koporsót.
Európának.
Abba a sötét szarkofágba beleraktak
mindent, amit ez a kontinens, ez a civilizáció Homérosztól Erasmuson
keresztül Weöres Sándorig jelentett.
Hogy miként lehet kettőezer-ötszáz év
műveltségét, szellemiségét, az összes vívmányát kiiktatni, idézőjelbe
téve kiradírozni: nem tudom. Mindenesetre lehetséges. Ha másképpen nem,
hát csákánnyal szétverve, mint a babilóniai szobrokkal, domborművekkel,
muzeális értékekkel teszik, vagy ahogy kamerák előtt dinamittal
robbantják föl az ókorból visszamaradt, még az akkori barbár hódítók
által is megkímélt templomokat. Megáll az ész.
Ettől már csak az a fölfoghatatlanabb ha ezeknekvalaki önként ajtót nyit. Ha még segíti is őket.
Olyan ez, mintha a második világháború
végén szülőföldünkre szabaduló Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit valaki
úgy magyarázná, hogy:
- Szegény szovjet kiskatonák! Hónapok
óta harcolnak! Sose volt karórájuk! Asszonyt is régen láttak, szűzlányt
meg tán még sohasem! Adjuk meg hát nekik, ami a jussuk! – mondaná a sok
jogvédő. És nem ég a képük a szégyentől. Inkább fasisztának bélyegeznek
mindenkit, aki szavát emeli a gyalázat ellen. Pont, mint manapság kijár
a náci, rasszista, xenofób címke, ha nem ölbe tett kézzel tűröd, hogy
lelakják a környezetedet, belemásszanak a képedbe, az életedbe. Ha van
benned annyi öntudat, hogy az igazság nevében hangodat mered hallatni.
Ha Dobó István fohászát, esküjét tartod követendőnek, nem Hegedűs
hadnagy megalkuvását, vagy a Fenséges Bécs (Brüsszel) ígéreteit,
hazudozását.
Károgó varjak minden ostromkor
akadnak. Kibicelnek. Harcos amazonok írnak, kommentálgatnak. Többnyire
olyanok, akiknek kutyájuk-macskájuk nem lévén, meddő unalmukban
jótékonykodnának. Névről tudom őket: Athos, Porthos, Aramis. Az öreg, a
nagyhangú, meg a buja ájtatos. Már a félszemű Jumurdzsák is jó lenne
nekik.
Tartja a mondás: vakok között félszemű a király.
Közzétette: Szerkesztő
2015. augusztus 10. [12:32]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése