Nem sokat ért ott egy ember élete…

Kurilla Mátyásra 1991. október 26-án kényszerítették rá a Jugoszláv Néphadsereg bakaruháját. Éppen azokban a hetekben szolgált a fronton tartalékos katonaként, amikor Vukovár ostroma zajlott. A város utcáin dúló harcokban nem vett részt, de a páncélos egységük ott állomásozott a község határában, egy elhagyatott iskola udvarán és szüntelenül csak lőtt. A légvédelmi ágyúk ott úgy meredeztek az ég felé, mint az idő tájt a termőföldeken betakarítatlanul maradt kukoricaszárak.

Kurilla Mátyás 

 

Negyvenkét éves és két kiskorú gyermek apja volt, amikor megkapta a behívót. Magánvállalkozóként a lakatosműhelyében dolgozott 12 bejelentett munkással és mellette művelte a 13 hold földet. Abban az évben éppen kukoricát termesztett. A rokonságból addigra már a fiatalabb férfiakat, akik nem léptek át idejekorán Magyarországra, mind mozgósították. Máig sem világos előtte, hogy került éppen ő a verbuválók látókörébe, amikor olyan sok szerb fiatal él Temerin község területén. Őket azonban valamiért nem háborgatták.

A nyugdíjas fűtésszerelőt a nyári otthonában, a péterrévei Tisza-parti házában meséltettem arról, hogy milyen volt az élet akkoriban a fronton, a halálgyárként emlegetett Vukovár közelében. A pecázásból déltájban hazatért bőbeszédű veterán egy fél pohár vörös bort töltött magának kevés kólával, majd felidézte a pontosan negyed évszázaddal ezelőtt történteket. Úgy, ahogyan azt az emlékeiben őrzi:

– 1968-ban voltam katona, tankvezetőként szolgáltam a boszniai Banja Luka városában, nyilván emiatt kerültem 1991 őszén is a páncélosokhoz. Egy rövid kiképzés után kerültünk át Horvátországba. Háromszázhúsznál is többen voltunk a páncélos egységben és százvalahány önkéntest is hozzánk vezéreltek. A rablást meg a gyilkolást mind az önkéntesek végezték.Hat-nyolc fiatal nő is volt közöttünk, ők a tiszteket szolgálták ki. Éjjelente velük dorbézoltak, nekünk meg pornófilmeket vetítettek. Ennek a páncélos egységnek talán csak az egynegyede volt szerb nemzetiségű, a többség magyar vagy bunyevác, a kapitányunk apatini születésű volt. Az ő autóját felfordították és fölgyújtották.

Én úgy mentem el a frontra, hogy tudtam: élve fogok hazatérni. Ha nagyon szorul a helyzet és nem látok más kiutat, akkor meg fogok szökni. Golyószóróval vagy tankkal utat vágok magamnak és átmegyek a magyar határon. Eddig a kritikus pontig nem jutottam el, de amit ott láttam, tapasztaltam, az nagyon megviselt.

 Ez a tetoválás 1968-ban készült

A fronton eltöltött 47 napot épségben megúsztam, de 17 kilót lefogytam, és amikor a hazaérkezésemkor anyósom meglátott, azzal fogadott, hogy: „Hogy nézel ki, Matyi? Én téged túléllek!” Pedig az ellátásra nem lehetett panaszunk. Leginkább marhahúst, konzervet, kétszersültet ettünk, cigarettát is kaphattunk, amennyit akartunk. Etettek, itattak bennünket, csak hogy ott tartsanak. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy a golyószóró csőre volt töltve. 

Nem az ellenségtől, nem a horvátoktól kellett félnünk, hanem a szőrösöktől, a mocskosoktól. Volt olyan, hogy az önkéntesek elrejtőztek az üresen álló házakban és lőttek bennünket. Számukra ezt engedélyezték, sőt parancsba kapták. Szórakozásból is lövöldöztek. Villanykaróra, talált labdára, bármire. Nem sokat ér ott az ember élete. A bajtársaim közül az első 3 hét alatt 9-en felakasztották magukat. Képtelenek voltak elviselni. A végén már nagyon kiéleződött a viszony közöttünk és a mitrovicai meg a belgrádi parancsnokság között. Elhatároztuk, hogy ha nem engednek bennünket haza, akkor a tankokkal megindulunk Mitrovica felé. Erre azt a választ kaptuk, hogy ha megtesszük, akkor egész úton bombázni fognak bennünket. A végére már a hivatásos katonákból egy sem maradt, csak mi, tartalékosok meg az önkéntesek.

Én nem voltam soha nemzetgyűlölő, de amikor vége lett ennek az őrületnek, azt kívántam, hogy bárcsak elfelejtenék szerbül, azt kértem, hogy soha egyetlen szerb szó nem jusson az eszembe. Az a 45 nap 120.000 márkámba került. A vállalkozásom nélkül maradtam, az alkalmazottaim munkanélküliek lettek, kénytelen voltam megválni a földtől, pénzzé kellett tennem szinte mindent. Ráment az egészségem, évekig küszködtem a gyomorfekéllyel. Most már hetedik esztendeje a Tisza a menedékem. Ebben a Tiszára néző házban találtam meg a nyugalmam. A betegségből kigyógyultam, most 67 éves vagyok, és időnként eszembe jutnak anyósom szavai a túlélésről. Ilyenkor elmosolyodom és elégedetten állapítom meg: béke van és mi mindketten élünk… 

Szabó Angéla