Kurilla Mátyásra
1991. október 26-án kényszerítették rá a Jugoszláv Néphadsereg bakaruháját.
Éppen azokban a hetekben szolgált a fronton tartalékos katonaként, amikor Vukovár
ostroma zajlott. A város utcáin dúló harcokban nem vett részt, de a páncélos egységük
ott állomásozott a község határában, egy elhagyatott iskola udvarán és
szüntelenül csak lőtt. A légvédelmi ágyúk ott úgy meredeztek az ég felé, mint
az idő tájt a termőföldeken betakarítatlanul maradt kukoricaszárak.
Kurilla
Mátyás
Negyvenkét éves és
két kiskorú gyermek apja volt, amikor megkapta a behívót. Magánvállalkozóként a
lakatosműhelyében dolgozott 12 bejelentett munkással és mellette művelte a 13
hold földet. Abban az évben éppen kukoricát termesztett. A rokonságból addigra
már a fiatalabb férfiakat, akik nem léptek át idejekorán Magyarországra, mind
mozgósították. Máig sem világos előtte, hogy került éppen ő a verbuválók
látókörébe, amikor olyan sok szerb fiatal él Temerin község területén. Őket azonban
valamiért nem háborgatták.
A nyugdíjas
fűtésszerelőt a nyári otthonában, a péterrévei Tisza-parti házában meséltettem arról,
hogy milyen volt az élet akkoriban a fronton, a halálgyárként emlegetett
Vukovár közelében. A pecázásból déltájban hazatért bőbeszédű veterán egy fél
pohár vörös bort töltött magának kevés kólával, majd felidézte a pontosan
negyed évszázaddal ezelőtt történteket. Úgy, ahogyan azt az emlékeiben őrzi:
– 1968-ban voltam
katona, tankvezetőként szolgáltam a boszniai Banja Luka városában, nyilván
emiatt kerültem 1991 őszén is a páncélosokhoz. Egy rövid kiképzés után
kerültünk át Horvátországba.
Háromszázhúsznál is többen voltunk a páncélos egységben és százvalahány önkéntest
is hozzánk vezéreltek. A rablást meg a gyilkolást mind az önkéntesek végezték.Hat-nyolc fiatal nő
is volt közöttünk, ők a tiszteket szolgálták ki. Éjjelente velük dorbézoltak, nekünk
meg pornófilmeket vetítettek. Ennek a páncélos egységnek talán csak az egynegyede
volt szerb nemzetiségű, a többség magyar vagy bunyevác, a kapitányunk apatini
születésű volt. Az ő autóját felfordították és fölgyújtották.
Én úgy mentem el a
frontra, hogy tudtam: élve fogok hazatérni. Ha nagyon szorul a helyzet és nem
látok más kiutat, akkor meg fogok szökni. Golyószóróval vagy tankkal utat vágok
magamnak és átmegyek a magyar határon. Eddig a kritikus pontig nem jutottam el,
de amit ott láttam, tapasztaltam, az nagyon megviselt.
Ez a tetoválás
1968-ban készült
A fronton eltöltött
47 napot épségben megúsztam, de 17 kilót lefogytam, és amikor a hazaérkezésemkor
anyósom meglátott, azzal fogadott, hogy: „Hogy nézel ki, Matyi? Én téged túléllek!”
Pedig az ellátásra nem lehetett panaszunk. Leginkább marhahúst, konzervet, kétszersültet
ettünk, cigarettát is kaphattunk, amennyit akartunk. Etettek, itattak
bennünket, csak hogy ott tartsanak. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy a
golyószóró csőre volt töltve.
Nem az ellenségtől,
nem a horvátoktól kellett félnünk, hanem a szőrösöktől, a mocskosoktól. Volt olyan, hogy az
önkéntesek elrejtőztek az üresen álló házakban és lőttek bennünket. Számukra ezt
engedélyezték, sőt parancsba kapták. Szórakozásból is lövöldöztek. Villanykaróra, talált
labdára, bármire. Nem sokat ér ott az ember élete. A bajtársaim közül az első 3
hét alatt 9-en felakasztották magukat. Képtelenek voltak elviselni. A végén már
nagyon kiéleződött a viszony közöttünk és a mitrovicai meg a belgrádi
parancsnokság között. Elhatároztuk, hogy ha
nem engednek bennünket haza, akkor a tankokkal megindulunk Mitrovica felé. Erre
azt a választ kaptuk, hogy ha megtesszük, akkor egész úton bombázni fognak
bennünket. A végére már a hivatásos katonákból egy sem maradt, csak mi, tartalékosok
meg az önkéntesek.
Én nem voltam soha
nemzetgyűlölő, de amikor vége lett ennek az őrületnek, azt kívántam, hogy
bárcsak elfelejtenék szerbül, azt kértem, hogy soha egyetlen szerb szó nem
jusson az eszembe. Az a 45 nap 120.000 márkámba került. A vállalkozásom nélkül
maradtam, az alkalmazottaim munkanélküliek lettek, kénytelen voltam megválni a
földtől, pénzzé kellett tennem szinte mindent. Ráment az egészségem, évekig
küszködtem a gyomorfekéllyel. Most már hetedik esztendeje a Tisza a menedékem.
Ebben a Tiszára néző házban találtam meg a nyugalmam. A betegségből
kigyógyultam, most 67 éves vagyok, és időnként eszembe jutnak anyósom szavai a
túlélésről. Ilyenkor elmosolyodom és elégedetten állapítom meg: béke van és mi mindketten élünk…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése