Elcigányosodunk?

Van egy félig üres falunk – mondják a péterréveiek – elöregedő lakossággal, elnéptelenedett, sorsukra hagyott házakkal, nyugtalanító közbiztonsággal és egyre szaporodó koszovói cigány családokkal. Az elálmosító nagyfaluba csöppent idegen, aki bámészkodva az utcákat rója, mégse lát annyi sorsára hagyott, pusztulásra ítélt lakóházat, mint például Egyházaskéren, a parányi észak-bánáti településen, se zónázó, csoportokba verődve lézengő cigányokat. Valamivel el kell oszlatni ezt a felszíni nyugalmat, hogy láthatóvá válhasson a valóság.

Péterrévének 6300 lakosa van, ebből 1200 cigány. Az utóbbiak körében három csoportot lehet megkülönböztetni: akiket magyar cigányokként ismerünk, akiket szerb vagy tollas cigányokként és vannak a Koszovó területéről, Preševo meg Bujanovac környékéről érkező betelepülők, akik magukat askálinak mondják (de ortodox cigányokról is beszélnek). Ők azok, akiket valamelyik nyugati országból visszatoloncoltak és a faluban telepedtek le. Életmódjukat, anyagi helyzetüket tekintve különbözőek, de közös jellemzőjük, hogy egymástól elkülönülve élnek, általában nem keresik a másik csoportba tartozó cigány családok társaságát.  

A Samu Mihály Általános Iskola igazgatója megerősíti mindazt, ami miatt a helybeliek naponta aggódnak, és a szavának hinni lehet, mert alaposan ismeri a környezetet, amelyben él és dolgozik. Beretka Ferenc harmincnyolc évet töltött el a tanügyben.

– A népességfogyást, a kivándorlást az oktatásban is érezzük: tavaly 550 diákkal kezdtük a tanévet és 540-nel fejeztük, idén pedig 520 diákkal indult a tanítás. Most 12-vel több elsőst írtunk be, mint ahány nyolcadikosunk végzett. A magyar tagozaton 57 iskolakezdőnk van a 3 osztályban – mondja. – Ami megdöbbentő volt számunkra: a diákjaink 40 százaléka olyan családból jön, ahol a szülők szociális segélyt kapnak. Erről pontos képet tudtunk alkotni, mert ingyen tankönyvet csak ezen családok gyerekei igényelhettek. Szerb ajkúak mellett cigány tanulóink is vannak, az iskolánkban minden ötödik gyerek cigány. Öt-hat található minden egyes osztályban, sőt a szerb tagozaton már van olyan osztály is, ahol ők alkotják a többséget.

A 2014-es tanév kezdetén hirtelen azzal szembesültünk, hogy 40 cigány nemzetiségű gyereket kellett beiskoláznunk. (Érdekességként említem, hogy előfordult már nálunk hasonló eset régebben is, 18 évvel ezelőtt összeállt egy csupa Kolompár vezetéknevűekből álló cigánytagozatunk. Az osztályt meg is tudtuk tartani negyedikig, a gyermekjogi szervezetek ellenkezése dacára.) Az ország délebbi részéből érkezőkkel csak ritkán zökkenőmentes az együttműködés, a tanárok sokat küszködnek velük, mert óriási hátránnyal indulnak, megesik, hogy még a felsőbb osztályokba járók sem tudnak írni, olvasni. (Volt olyan 13 éves tanulónk, aki ott ült az elsősök között.) A munkaszokásaik végtelenül lazák, ezért állandóak a konfliktusok. A helybeli szülők pedig méltatlankodnak, mert lassacskán a konszolidált családok az újonnan érkezők túszaivá válnak. Láttunk olyat is, hogy nem tudták használni a mosdót meg az illemhelyet, az ajtóban, a küszöbön végezték a dolgukat. Hiába hívattuk be a szülőket, azok is csak vállat vontak, mondván, hogy ez otthon is így szokás.

Régebben figyelemmel kísérték a beilleszkedésüket és nagyobb hangsúlyt kapott az anyanyelvápolás, az identitás-megőrzés, akkor még a minisztérium romaasszisztenst rendelt ki az iskolába, nyelvtanár járt ki hozzánk. Mostanra ez megszűnt.

 Péterrévén és Bácsföldváron 4-5 ezer euróért felvásárolják az üres házakat a külföldi ügynökségek révén, és kapnak még 2 ezer eurót arra, hogy az épületet tatarozzák, felújítsák. A berendezésben is segítettek, háztartási gépekkel meg a kertműveléshez szükséges eszközökkel látták el őket. A község egyetlen szerb falujába (Radičević) nem költözött be egyetlen cigány család sem.

Szabó Angéla