Nagybetegtől várjuk a gyógyítást?

A vészes elszegényedésbe és a végzetes munkaerőhiányba testileg-lelkileg belebetegedett szerbiai egészségügy már huzamosabb ideje csak recsegve-ropogva működik, és a még megmaradt tartalék erejét összeszedve próbál eleget tenni az elvárásoknak. De mivel őt magát is sürgősen „orvosolni” kellene, ahhoz, hogy gyógyítani tudjon, mivel a saját teste is legalább ezer sebből vérzik, mind gyakoribb a helyénvaló panaszáradat, a sok-sok jogos észrevétel a futószalagon végzett emberreperálás ügyében. Aki akár csak egyszer is bekerül, bekényszerül a gyógyít(koz)ás kacskaringós honi útvesztőjébe, igen gyakran válogatott rémtörténeteket képes mesélni a legcsodálatosabb és legemberibb hivatás folyamatos  politikai-anyagi lezüllesztéséről, a fehér köpenyes társadalom módszeresen kifundált, tervszerűen zajló szétzilálásáról. (Ha a morbid téma kapcsán még lenne kedvünk ironizálni egy cseppet, azt is mondhatnánk, hogy pont úgy, ahogy azt a régi bűnügyi krónikákban hallottuk/olvastuk egy-egy gyilkosság elkövetésekor: előre megfontolt szándékkal, hidegvérrel kitervelt, galád módon elkövetett (…) és persze a tettes semmi megbánást nem tanúsít.  

A gyógyítók minden erőfeszítése ellenére: az elhalálozás továbbra is száz százalékos. Ez már önmagában is egy eléggé letaglózó megállapítás. Hát még, ha ehhez hozzátesszük azokat a jelentéktelen apróságokat, amelyeket jártunkban-keltünkben látunk, hallunk, tapasztalunk, és amelyeken olykor csak olyan csekélység múlik, mint amilyen az életünk.

 

Az egészségügyi miniszterünk óvatos figura, nem szereti rossz hírekkel traktálni a nyilvánosságot. Alighanem úgy van vele, majd megtudja mindenki, milyen áldatlan állapotok uralkodnak az egészség- és a kórházainkban, amikor eljön az ideje: amikor egy ilyen intézménybe bekerül, akkor majd ki-ki a maga bőrén érezheti. A jó hírű orvosból lett egészségügyi államtitkárunk is „homlokegyenest” ugyanezt a praktikát alkalmazza, ő még elvétve sem teregeti ki a belső „fehér szennyest”, mert (szófogadó beosztottként) vagy túlságosan komolyan veszi a munkáját, a megbízatást, vagy egyszerűen csak menekül a kellemetlenkedő újságíróktól. Nehogy megkérdezzék, szerinte rendjén van-e az, ha bogarak mászkálnak egy kórház épületében, történetesen a szabadkaiban. (Sok gyűrődést túlélt, idős szabadkai újságírók mondták, hogy a 60-as években a két város – Szabadka és Szeged – az egészségügy tekintetében nagyjából azonos fejlettségi szinten volt. Ma már egészen más a helyzet, és nem a mi javunkra történt a pozitív változás.) De vissza a kórházi bogárkákhoz! Nem túl régen ezekről a „csodabogarakról” készített fényképet egy felháborodott, ám mégis óvatosan aggódó apa, akinek az épület nyolcadik emeletén, a gyermekosztályon elszállásolt kisfia éppen műtétre várakozott. Mindeközben a kórteremben sürögtek-forogtak, fel-alá futkároztak az apró, fekete soklábúak, amit a szülő a mobiltelefonjával rögvest meg is örökített. Helyszíni villáminterjút nem készített a kis nyüzsgő csapattal, hogy megtudakolja, gyengélkedés miatt kerültek-e ők a kórházba, vagy csak alpinista kalandvágyból mászták meg a nyolc emeletet (mint anno Sziveri a legjobb versében azt a bizonyos hármat). Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak liftezni szoktak, hogy valamivel ők is elüssék az időt. A kórházi idill bogarakkal-féle remekmű, sem pedig maga a „jelenség” nem verte ki a biztosítékot az intézmény vezetőinél, és nem is keltett különösebb felháborodást. Néhányan hitetlenkedve hüledeztek, tamáskodva szörnyülködtek, káromkodtak egyet, vagy csak hümmögtek, egyéb nem történt. Elvégre a pékség, a tésztagyár, a húsfeldolgozó is eltart – és jóltart! – egy tekintélyes egérezredet, mégsem kiáltunk azonnal macskafalkáért. Mert már megszoktuk.

Az észak-bácskaiak kórházában az is megesett, hogy a belgyógyászati rendelőkhöz tartozó illemhelyet a zsúfolt folyosón órabérben/napszámban várakozó betegek, betegkísérők tisztítgatták – oly módon, hogy egyszer-másszor félüvegnyi fertőtlenítőszert lódítottak, locsoltak a vécékagylóba. Remélve, hogy a csodafolyadék majd elejét veszi a folyosón terjengő nem kívánt szagoknak. És ha már senki sem visz új üveg Cloroxot, Domestost vagy Sanipert, legfeljebb majd megint fintorognak a sorban állók, de úgy is jó lesz. Majd megszokják azt is.

Arra is volt példa, hogy a fekvőbeteg reggelije – tálcástól, mindenestől – még fél 2-kor is az ablakpárkányon hervadozott csendéletként. Egész délelőtt ott árválkodott érintetlenül a két szelet barna kenyér, a kibontatlan háromszögsajt meg a műbélben készült virsli. Az osztályon dolgozó nővérek közül egynek sem volt annyi Istene, hogy legalább az egyiket a csomagolásból kihámozza, és a beteg kezébe nyomja, hadd majszolja a szerencsétlen pára, amíg ő a sürgős és kötelező napi teendőit végzi. A beteglátogatók nem keltek ki magukból, nem tették szóvá sem az ellátást, sem a bánásmódot, sem azt, amit láttak, csak keserű szájízzel megállapították, hogy alighanem így jár itt minden beteg, aki magatehetetlen vagy önállótlan, aki elvárja, hogy kiszolgálják. Aki nem eszik magától, az vessen magára, az éhen marad akkor is, ha csak úgy kopog a szeme. Ezt is meg lehet szokni. Mindeközben az orvos, aki közli a hozzátartozóval, hogy eddig tartott az orvostudomány, és a beteg napjai bizony meg vannak számlálva, úgy teszi zsebre a neki dukáló „hálapénzt”, hogy még a szeme se rebben. Ezt is meg lehet szokni.  

A körülöttünk lévő egészségügyi intézményekben azt látjuk, hogy ahol fejleszteni kellene, ott is inkább leépítenek. Elkeserítő példa erre három nagy magyar falunknak  (Horgos, Csantavér, Péterréve) az esete. Az történt, hogy az Egészségügyi Minisztériumban kifundálták, hogy lehet egyetlen tollvonással eltörölni azt, amit több év áldozatos munkájával egyszer már elértek. Kitalálták, hogy a falusi egészségházakban, ahol volt, ott meg kell szüntetni az éjszakai orvosi ügyeletet és a délutáni mentőszolgálatot. Mert az alighanem luxus. Így két legyet üthetnek egy csapásra, vagy akár hármat is. Községi mentőszolgálatot szerveztek, és most már az látja el a falusi betegeket 14 órától másnap reggelig, és ugyanúgy a hétvégén is. Ezt a hadicselt persze nem egyazon időben hajtották végre az érintett községekben, talán attól tartottak, hogy túl erős lesz a lakosság felháborodása, ezért előbb a Magyarkanizsához tartozó Horgoson vezették be, még 2013. február 1-jén, Szabadka két legnagyobb településén pedig csak tavaly, február végén. Így ma már Bajmokon is, Csantavéren is hiába hívnák, lesnék-várnák a sürgősségieket délután, nem működik a helyi szolgálat. Tizennégy óra után nem megy terepre, nem jár beteghez a falusi mentőautó. (Pedig a helyiek ismernek már minden mellékutcát és kerülőutat, házat, fát, kátyút, gödröt, sártengert a faluban, és ez igen nagy kincs annak, aki ezt értékelni tudja.) Orvos, nővér dolgozik az egészségházban – egészen este 8 óráig –, de ha nagy a baj, a beteget be kell juttatni. Ha reggel vagy a délelőtt folyamán beszállítják a pácienst a kórházba vizsgálatra és 14 óráig nem végeznek az aznapi stációjárással, akkor bizony majd „hazalambadáznak” úgy, ahogy tudnak, mert a falusi mentőautó senkire nem várhat. Jobb esetben a sofőr észben tartja, hogy aznap éppen kiket fuvarozott és hová, melyik osztályra, melyik rendelőbe, aztán ha van benne egy kevéske betyárbecsület, jelzi a még várakozóknak, hogy dolguk végeztével majd igyekezzenek feltalálni magukat, mert az ő munkaideje ezennel lejárt és már indul is hazafelé.

Óbecse község esetében az a különleges faramuciság, hogy a városhoz tartozó településeken most sincs, és korábban sem létezett helyi szervezéssel megoldott éjszakai ügyelet, baj esetén mindig a városiakat kellett riasztaniuk. Az viszont közös mind a három nagy magyar falu egészségügyi ellátásában, hogy a helyben működő laboratóriumok munkáját is alaposan leredukálták, de azt is csak fokozatosan, hogy nem legyen annyira szembetűnő. És ezeket a szégyenteljes intézkedéseket, az egészségházak szándékos megbetegítését mind a három település maradék magyar lakosságának a magyar torkán úgy lenyomták, mint a gégeműtött gyomrába az orrszondát – a meglepetéstől és fájdalomtól szinte szólni sem tudtak. Csak vérszegény tiltakozásra futotta az erejükből, és számukra nem maradt más, csak a beletörődés, meg az, hogy meg kell szokni. Ezt is meg kell szokni.

Nem tartom valószínűnek, hogy eddig bárki is odafigyelt volna arra, hogy a messzebbről – értelemszerűen később, későn, túl későn – érkező segítség hány ember halálát okozta eddig. Persze tudjuk, Szerbiában semmi sem olyan olcsó, mint az emberélet. Ezt már régen megtanultuk. És úgy látszik, hozzá is szoktunk.

Szabó Angéla