Sajtónkról (9.)

Amennyit romlott az újságírásunk helyzete, annyit javult is

Március 15-e, a szabad magyar sajtó napja ürügyén szerettem volna beszélgetni az újságírásunk helyzetéről a Vajdasági Rádió és Televízió kisebbségi műsorainak vezetőjével, Márton Attilával, aki azt válaszolta, hogy ehhez „engedélyt kell kérnem az igazgatótól”. Igencsak megdöbbentett, hogy az egyik legjobb vajdasági magyar újságírónknak jóváhagyást kell kérnie a felettesétől. Nesze neked, Szent Sajtószabadság! – akkor bizony nagy bajban vagyunk, ez siralmas képet fest arról az állapotról, amibe kerültünk, ez a félmondat már önmagában is mindent elárul a vajdasági magyar sajtó kiszolgáltatottságáról, fölösleges a mélyebb tényfeltárás.  

Mégsem hagyott nyugodni a dolog, gondoltam, utánajárok, megkérdezem Klemm Józsefet, a VRTV vezérigazgató-helyettesét, ő mit szól ehhez. Vajon neki is szüksége van a felettese beleegyezésére, ha nyilatkozni kíván, engedélyt kell kérnie? Elmondtam neki, hogy nemcsak Márton Attila, hanem a televízió és a rádió magyar szerkesztőségének vezetői – Szakács Áron és Öreg Dezső – is arról számoltak be, hogy mielőtt megszólalnak a nyilvánosság előtt, a médiaház igazgatójához kell fordulniuk jóváhagyásért. Nekem nincs okom kételkedni az igazmondásukban. De ez valóban így van? Mert ha igen, akkor az az újságírók kiskorúsítása, akkor úgy kezelik őket, mint a családban a szülő a gyereket, aki, ha valami fontosat akar, akkor a felnőttek beleegyezését kell kérnie.

– Valószínűleg valamit félreértettek a kollégák, ilyesmiről szó sincs. A felettes jóváhagyása csak abban az esetben szükséges, ha a televízió vagy a rádió képviselőjeként magáról az intézményről nyilatkoznak. Egyébként nincs semmilyen megkötés, korlátozás – válaszolta Klemm József, a Vajdasági RTV igazgatóhelyettese.

A lényeg az, hogy Szakács Áron (a fotón) mégis nyilatkozott, azt mondta, „kellene, de ő nem szokott engedélyt kérni” az ilyesmihez. 

 

Tíz évvel ezelőtt került a televízióhoz, és kitűnő újságíró lett belőle, időnként az Újvidéki Rádió szombat déli Objektív című műsorában is hallható (amikor az időszerű heti kül- és belpolitikai témákat tárgyalják meg), 2017 júniusa óta vezeti a tévé magyar szerkesztőségét.

Főszerkesztői székfoglalója után arról beszélt, hogy a kinevezése előtti időszakban többen – közöttük nagyon fontos emberek is – távoztak a szerkesztőségből.  Majd így folytatta: Az kell, hogy legyen az elsődleges célom és feladatom, hogy olyan körülményeket teremtsek a szerkesztőségben, hogy a kollégáim örömmel, és megfelelő odaadással tudják végezni a munkájukat, mert ez az alapfeltétele annak, hogy olyan műsorokat tudjunk készíteni, amelyek elnyerik a vajdasági magyar nézőknek a tetszését, és amelyeket a vajdasági magyar nézők a magukénak tudnak érezni, hiszen értük, a vajdasági magyar nézőkét vagyunk, és dolgozunk nap mint nap.

Tavaly pedig, az intézmény fennállásának 50. évfordulója alkalmából, a következőket nyilatkozta: Mindig irigykedve hallgatjuk az idősebb kollégák történeteit az úgynevezett aranykorról, amikor több mint száz tagja volt a szerkesztőségünknek. Ehhez képest jelenleg közel négyszer kevesebben vagyunk. De a céljaink ugyanazok. És igyekszünk ugyanolyan színvonalú műsort is készíteni.

Hányan dolgoztok a szerkesztőségben, van elég újságíró?

 – Nagyon kevesen vagyunk, 25 fős a létszám, bővítésre több okból nincs módunk. Mi is érezzük: a fiatal magyar értelmiségiek nem itthon keresik a boldogulásukat. Képzett, diplomás újságírót szinte egyáltalán nem találunk.

Pedig létezik újságíróképzés.

– Folyik képzés az Újvidéki Egyetemen is, meg Szabadkán, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon is van kommunikáció tanszék. A kezdő újságírókkal az a tapasztalatunk, hogy a gyakorlati oktatás során megszerzett tudásuk megfelelő, az elméleti résszel viszont komoly baj van. A gyakorlati tudnivalókat elsajátítják, mert bizonyos időt el kell tölteniük a különféle szerkesztőségekben, de az általános tájékozottságuk nem kielégítő.   

Nemrégiben történt, hogy lehetőséget adtunk egy egyetemet végzett fiatalnak, hogy dolgozhasson nálunk, aki aztán felmondott, és elment Budapestre. Jönnek hozzánk a Magyar Tanszékről is fiatalok, akik bedolgoznak – egy bizonyos időt el kell itt tölteniük a szerkesztőségben, mielőtt képernyőre kerülnének.

– Miért nehéz megtartani a pályakezdőket? Mennyit keres nálatok az újonc és mennyit egy tapasztalt újságíró?

– A kezdők 30 000 dinárt, a tapasztaltabbak meg körülbelül annyit, mint egy középiskolai tanár. 

Milyennek látod az újságírásunkat, javult-e, romlott-e a színvonala, amióta a szakmában vagy?

– Több mint tíz éve vagyok ennek a szerkesztőségnek a tagja. Mivel közszolgálati médium vagyunk, túl sokat nem változott. A jó újságírásnak nem a korszerű műszaki felszereltség a legfontosabb feltétele, bár egy televízióban a technikai háttér nem lényegtelen. Ilyen szempontból rosszul állunk. Nekünk még van olyan számítógépünk, ami flopyval működik, a fiatalabb kollégák viszont már nem is ismerik ennek a használatát. Ígéretet kaptunk arra, hogy ha felépül az új rtv-székház, akkor a munkaeszközeinket is korszerűsítik.

A hűséges, rendszeres tévénézők a régi „boldog időben” is kevésnek tartották az Újvidéki Televízió magyar nyelvű műsorait, azóta pedig még inkább csökkent a számuk is, a műsoridő is.

– Az 50. jubileumi adásunk készítésekor beszélgettem Burány Endrével, a sportrovat egykori munkatársával, aki arról számolt be, hogy a 80-as évek elején csak a sportesemények élő közvetítése (magyar nyelven) évi 27 000 percet tett ki. Most nagyjából 57 000 percünk van évente összesen. Látványos a különbség, a 30 évvel ezelőtti 27 000 perc élő sportközvetítés évente felfoghatatlanul soknak tűnik.

Van-e lehetőség műsorbővítésre?

– Az én szerkesztőségi filozófiám az, hogy a meglévő műsoraink színvonalát emeljük, ezen kell dolgoznunk. Akkor tudnánk megfelelően működni, ha meglennének az önálló rovataink, de egyelőre csak kettővel rendelkezünk, a mezőgazdasági és a sport rovattal. Az ezekkel a témákkal foglalkozó újságíróink csak a maguk szakterületén követik az eseményeket, viszont a többi kollégának (épp a létszámhiány miatt) egy kicsit értenie kell minden egyéb témához, hogy bármikor „bevethető” legyen.

Jó hír viszont, hogy a szabadkai szerkesztőséget sikerült felfejlesztenünk, most erős, a korábbi 3 helyett 5 munkatárssal működik.

A napi munkában a legtöbb fejtörést az okozza, hogy a szerkesztőségnek nincsen saját operatőre, vágója, így ezeket a központból kell igényelni. A terepi munkát ez megnehezíti. Ha például ma érkezik egy holnapi eseményről szóló bejelentés, azon nem tudunk részt venni, csak akkor, ha valahol itt zajlik a közelben. Egy Újvidéken kívüli, távolabbi helyszínre nem tudunk sem aznap, se másnap kivonulni. Egy-egy kiszállás komoly szervezéssel, adminisztrációval jár, pár óra alatt nem lehet elintézni. Ezen kellene változtatni. 

Mit mond erről Klemm József, a Vajdasági RTV igazgató-helyettese?

 – Semmit.

Tíz év alatt volt időd megismerni a szakmát. Te milyennek látod a vajdasági magyar újságírás helyzetét?

– Amennyit romlott a sajtónk helyzete az utóbbi időben, ugyanannyit javult is, mert a megszokott, hagyományos médiumok mellett az internetes tájékoztatás is megjelent, és ez ellensúlyozza a színvonalromlást. A hírportálok mellett a közösségi oldalakon is feltűntek olyan csoportok, amelyeknek határozott véleményük van a közéletről, s ezeket már nem lehet se központosítani, se a pártból irányítani.

Ha szemügyre vesszük a szerb nyelvű tájékoztatási eszközöket, és összevetjük őket a vajdasági magyar médiumokkal, akkor milyen megállapítást tehetünk?

– A központi hírügynökségekből érkező anyagok sok mindent elárulnak. Azok iránymutatása, hangneme meghatározó, olykor egy-egy késleltetett anyag alapján is érdekes következtetéseket lehet levonni. Szembetűnő különbség a szerb és a magyar nyelvű tájékoztatás között nincsen. Amennyire jó a szerb ellenzéki sajtó, ugyanolyan jó a vajdasági magyar is. Az utóbbi időben valamiféle együttműködés is kezdődött, kialakult közöttük.

Ebből arra is lehet következtetni, hogy a párhuzamos tévés szerkesztőségek munkáját illetően nincs különbség. Így van ez a munkatársak anyagi megbecsülése terén is?  Hallottam már olyat, hogy a szerb szerkesztőségben dolgozók többet keresnek, mint a magyarban.

– Erről inkább nem nyilatkozom.  

Nektek, újvidéki tévéseknek fáj-e egy kicsit a szívetek, amikor azt halljátok, hogy a szabadkai  Pannon Televíziót komoly összegekkel támogatja az anyaország, hogy azt állandóan fejlesztik?

– Minket nem támogathat anyagilag, mert mi állami intézmény vagyunk. Az MTVA-val való együttműködésről viszont nekünk is van szerződésünk, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy csak igen ritkán élünk ezzel a kapcsolattal.

 Szabó Angéla

Megjegyzés: 
A beszélgetés 2018-ban készült.