Sajtónkról (10.)

Gyakorlatilag megszűnt az újságírás

Setyerov Zorán (a fotón) újságíró 1990-től hat éven át volt az egyetlen magyar nyelvű ifjúsági hetilapunk főszerkesztője, jelenleg pedig a DélHír hírportál főszerkesztője.

Abban az időben sokszor hallottuk: a „mindenre Képes Ifjúság” megnevezést, amellyel a lap lázadó szellemére utaltak. A Forum-ház tinédzserszobájának számított, úgy is kezelték, és bár kicsi volt az újság, igen sok baja volt vele a ház vezetésének, akadtak belső ellentétek is, megkörnyékezték politikusok is, fojtogatta a pénztelenség is, a készítői nevetséges fizetésért dolgoztak. De egy szempontból nem lehetett rá panasz: a szabadelvűség jellemezte és a példányszáma folyamatosan gyarapodott. A lapot többnyire maguk a diákok és a tanárok terjesztették, de az újságírók is járták a terepet, népszerűsítve a lapot.  

             Érdemes volt-e bátornak, szabadnak, sablonmentesnek lenni?

A megtett út végiggondolására, egyfajta összegzésre kérték fel Setyerov Zoránt, a Képes Ifjúság egykori főszerkesztőjét a lap megjelenésének 65. évfordulója kapcsán az újság újabb kori készítői. Idézet a Képes Ifjúságban 2015. március 5-én megjelent Hiába volt? című írásból:

„Többször tették fel nekem (és tettem fel annak idején én is önmagamnak) a kérdést: vajon érdemes volt-e megpályázni és elfogadni a Képes Ifjúság főszerkesztői posztját, amikor a lap gyakorlatilag haldoklott (én pedig otthagytam érte egy stabil munkahelyet)? Megérte-e (társaimmal együtt) feltámasztani a lapot, felduzzasztani a példányszámát, felvállalni akkoriban (és onnantól kezdve hat éven keresztül) gyakorlatilag az egyetlen délvidéki/vajdasági magyar ellenzéki médium szerepét? (Egy ideig a Magyar Szó, a Napló és az Újvidéki Rádió Szombati találka című ifjúsági műsora is az volt, de idővel kifulladt, megváltozott, majd megszűnt.)

Helyes volt-e elutasítani a Csubela Ferenc–Egeresi Sándor–Rácz Szabó László összetételű VMSZ-es küldöttség azon kezdeményezését, hogy pártjuk szőröstül-bőröstül átvegye-megvegye a lapot?

Megérte-e a legnagyobb nyomás közepette küzdeni a lap megmaradásáért, a mizér dotációkért, elviselni a miloševići tartományi káderek vegzálását, „kínvallatásokat” átélni a Tartományi Képviselőház épületében és a Forum igazgatóbizottságának ülésein, amelynek élén egy ideig Halasi Rózsa, a Šešelj-párti Magyarok Hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért nevű párt tisztségviselője volt?

Érdemes volt-e a lapot olykor szinte elviselhetetlen, már-már földalatti körülmények között, legrosszabb minőségű papíron, fél évig késő minimálbérek és nem létező tiszteletdíjak mellett készíteni?

Ésszerű volt-e a legveszélyesebb időszakban megjelentetni az Ellenállás (Otpor) közleményeit-felhívásait, amikor azt egyetlen délvidéki/vajdasági magyar médium sem merte megtenni?

Megérte-e a sokak által kultuszlapnak tekintett, ám senki által nem támogatott Képes Ifjúság főszerkesztőjének és munkatársának lenni?

Érdemes volt-e bátornak, szabadnak, sablonmentesnek lenni? És másoknak is lehetővé tenni, hogy olyanok legyenek?”

Létezett cenzúra, de lehetett manőverezni

Jó néhány médiumban megfordultál, milyennek láttad a sajtónkat régen és milyen most?

– A délvidéki magyar média a második világháború utáni időszaktól kezdve a VMSZ megalakulásáig szerb önkényuralmi rendszerekben működött, öt-hat évtizeden keresztül úgy-ahogy helyt állt a szerb diktatúrákban. A titoista rendszerben az elfojtott szólásszabadság ellenére az ügyesebb és bátrabb újságírók megtalálták a kiskapukat, a sorok között olykor elsütötték a rezsimellenes üzeneteiket. Természetesen az adott főszerkesztőtől függött a mozgásterük. Ugyanakkor elég sok talpnyaló komcsi magyar újságíró is dolgozott, akik közül néhányan ma vezető posztokat foglalnak el különböző médiumoknál. A VMSZ színre lépése óta pedig az itteni magyar újságírás gyakorlatilag teljesen megszűnt. Pontosabban: a nevesebb, nagy hagyományú médiumok zöme pártközlönnyé züllött.

Jómagam a Magyar Szó, a Hét Nap és a Képes Ifjúság külmunkatársa is voltam a Tito-érában. Tapasztalataim viszonylag pozitívak voltak. Cenzúra persze létezett, de lehetett manőverezni.

A mai, kizárólag nyers pártpropagandát szolgáló VMSZ-es sajtóházban, médiabirodalmon belül zombik maradtak. A folyamat irányítói hűséges, de itt-ott a saját fejükkel is gondolkodó, úgymond kreatívabb firkászaiktól, szerkesztőiktől is megszabadultak, talán amolyan időzített bombát láttak bennük. Jó ideje a színvonal tudatos, folyamatos züllesztése folyik.

A VMSZ-es propaganda hatását ez nem befolyásolja, hiszen a médiafogyasztók szellemi szintje is zuhant. Nekik szinte bármit fel lehet tálalni, nem válogatnak.             

Persze, létezik egy olvasói réteg, amelyre ez nem vonatkozik. Számukra marad a keményen és következetesen ellenzéki DélHír portál, amelyet néhány lelkes, elszánt, nemzeti érzelmű szerző emberfeletti erőfeszítések árán, hallatlan nyomás alatt készíti.

A Szabad Magyar Szóról nem szívesen nyilatkoznék, ugyanis olyan portálról van szó, amelyben időnként ugyan megjelennek ellenzéki írások, de a szerzők egy része nem egészen makulátlan múltú, ezért némileg megkérdőjelezhető a hitelességük. Ettől eltekintve, némi jóindulattal, a DélHír után, ez a portál is kisebb oázisnak minősíthető a délvidéki magyar sajtósivatagban.

Mikor volt többnyire vállalható az újságírás?

– A Magyar Szó fénykora a kilencvenes évek első felére tehető. A Csorba-, majd a Kubát-féle Magyar Szó komoly szerepet töltött be a miloševići rendszer elleni küzdelemben. Az írások nívója meglepően magas volt. Ennek hatására a Hét Nap is átmenetileg felfrissült. A Napló, mint új kiadvány, további lendületet hozott a médiatérbe, de sajnos gyorsan eldeformálódott, miután szélsőliberális egyének vették át. A Magyar Szó a VMSZ berobbanásáig tartotta magát. Onnantól kezdve a mai napig zajlik a szakmai és erkölcsi hanyatlása.

Milyen feladata volt akkoriban egy ifjúsági lapnak?

– A Képes Ifjúságnak abban az időszakban különösen markáns szerep jutott. Az egyetlen olyan délvidéki magyar médiumról van szó, amely nemcsak a miloševići rezsim, hanem a VMSZ tüzes ellenzéke is volt. A Magyar Szóból, a Hét Napból, korábban a Naplóból is kialudt a lázadás szikrája. A Képes Ifjúságból nem. A szerkesztőség nem alkalmazott cenzúrát, sok fiatalnak adott publikálási, kibontakozási lehetőséget.

Idővel amolyan kulturális-közéleti mozgalmat hozott létre. A fiatalok egy része átlátott a VMSZ-es politikai manipulációkon, amit éreztetett is a környezetében. Idősebb személyek, értelmiségi körök is bekapcsolódtak a lap körüli eseményekbe.    

A VMSZ rájött, hogy ennek fele sem tréfa. Vezetői megpróbálták átvenni-megvenni a lapot, de a szerkesztőség ezt megakadályozta. A nyomás egyre csak fokozódott, de a stabil példányszám, a lap növekvő tekintélye és társadalmi súlya segített, hogy a szerkesztőség egy ideig elhárítsa ezeket a kísérleteket. Végül azonban a túlerő "győzött", bekövetkezett a csisztka, amelynek következtében olyan személyek kerültek a szerkesztőségbe, akik pár év alatt teljesen lezüllesztették a lapot, lenullázták a példányszámát. Mostanra pedig már az önállóságát is elveszítette, ugyanis 2005 óta már csak a napilap szerdai mellékleteként jelenik meg. Majdnem olyan, mintha megszűnt volna.

DélHír

A Vajdaság Ma portál volt az első internetes újságunk, utána bukkant föl a DélHír. Abban az időben hiánypótló szerepe volt, egyfajta űrt töltött be a sajtónkban. Sok minden megjelent ott, ami máshol, a nyomtatott sajtóban aligha láthatott volna napvilágot. 

A DélHír portál indulása óta részt veszel a készítésében.

– Ma, a magyar árulók által is csontig támogatott csetnik diktatúrában a normális, gondolkodó délvidéki magyarok számára az internetes lapok jelentik az egyetlen megnyilvánulási lehetőséget, amellyel azonban nem sokan (és főleg nem elég erőteljesen) élnek.

A DélHír az összes hiányosságával együtt a szabadság hangja Délvidéken.

A délvidéki magyar média világában évtizedekig folytatott tevékenység számomra egyszerre volt kaland és küldetés. Számos drámai helyzet, komoly, "lökött" vagy éppen tragikomikus epizód kötődik ehhez az időszakhoz, de nosztalgiázásra nincs idő (és sok értelmét sem látom). Előre kell tekinteni, még akkor is, ha most úgy tűnik, a délvidéki magyar jövő újabb súlyos megpróbáltatásokat tartogat. 

Szabó Angéla