Cifra világ volt akkoriban errefelé

Hogy miként vészelték át a 90-es évek délszláv háborúit a Horvátország területén élő magyarok, arról még most, majd 3 évtized elmúltával is édeskeveset tudunk. Úgy tapasztaltam, az ottani sokat szenvedett emberek csendben elzárták magukban a kellemetlen emlékeket, és nem szívesen veszik azokat elő – még szép szavú, szelíd kérésre sem.  Vonakodnak újra meg újra feleleveníteni, elbeszélés közben a sok rosszat ismételten átélni.

Az elmúlt napokban – a meseszép Kopácsi-rét környékén járva – alkalmam nyílt egy keveset beszélgetni a helybeliekkel az akkori zűrzavaros időszakról. Két kopácsi lakos, Varga József és Tóbijás József idézte fel az akkori történéseket. 

Varga József:– Nálunk nem költöztették ki a falu lakosságát, mint a szomszédos Bellyén, Kopácson mindenkinek egyedül kellett megoldania a menekülést, ha nem akart itthon maradni. Az én családom 1991. augusztus 24-én ment át Magyarországra. Amikor két évvel később visszatértem, már kevésbé volt veszélyes a helyzet. Sokan tettek így, akik féltették az életüket, elmenekültek és hátrahagytak mindent. Számtalan kiüresedett ház maradt, amit aztán – ha nem volt, aki felügyeljen rá, vagy legalább a legfontosabb tárgyakat kimentse, – a szerb megszállók feltörtek és kiraboltak. Éjjelente kijárási tilalom volt, szabadon garázdálkodhattak, senki nem állta útjukat. A szüleim itthon maradtak, ők vigyáztak a házunkra. 

Mivel itt húzódott a frontvonal a falu alatt, bekapcsolódtak-e a harcokba is?

Voltak olyanok, én a harcokban nem vettem részt, de 1993 őszén hazajöttem és önként jelentkeztem szolgálatra Eszéken. A külváros védelmét ellátó egységhez osztottak be. A nemetini vasútállomás épületében voltunk elszállásolva, és a helybeli kefegyár meg az eszéki szappangyár területén őrjáratoztunk három napon át, utána mentem vissza Magyarországra a családhoz. Minden héten ugyanígy. Akkor már megszűnt a bombázás, a gránátozás, békés napok voltak.

Volt fegyverük is?

Teljes katonai felszerelést kaptunk. Szerencsére egy golyót sem kellett kilőnöm a Kalasnyikovból.   

A beszélgetésünket távolabbról ugyan, de figyelmesen hallgatta Tóbijás József, aki egyszer csak erélyesen közbeszólt: Azt is mondd el, hogy a te édesapád volt a lakosság megmentője! Abban az időben ő volt a kopácsi református gyülekezet gondnoka, ő mentett meg minket, neki köszönhetjük, hogy életben maradtunk. Határozott, egyenes gerincű ember volt, az itteniek tisztelték, és hallgattak a szavára. Mindig hangosan beszélt, még a szerbek is tartottak tőle. A bevonulók el akartak bennünket űzni, ő tartotta bennünk a lelket. Történt itt sok minden, többféle disznóság, csak az emberek nem mernek róla beszélni. Még mindig félnek, tartanak a megtorlástól, hiába múlt el időközben majdnem 30 év. Olyanok lettünk, hogy nem bízunk meg senkiben. Rettegésben tartottak, kiraboltak bennünket, sőt még meg is vertek. Engem két alkalommal is. Először a vállalatban, ahol dolgoztam, a pélmonostori Remontban javítottuk a mezőgazdasági gépeket. Egy nap bejött a gyárba a hírhedt vörös sapkások egy csoportja, Niš környéki szabadcsapatok tagjai, és minden előzmény nélkül ütöttek, akit értek. Aztán fogva tartottak bennünket, 3 napig nem hagyhattuk el a vállalatot, nem mehettünk haza, ott kellett aludnunk is.

Akik itthon maradtak a saját házaikban, azokat is kirabolták, mert a katonák bementek az udvarokba a kerteken keresztül, a fóliasátrakon át, nem állta az útjukat senki sem. Napközben, ha éppen kint voltunk az utcán, amikor fegyveres katonák közeledtek, nem is tudtuk, hogy mitévők legyünk – ha gyorsan besiettünk, beléptünk a kapun, az volt a baj, ha kint maradtunk, akkor meg azért kötöttek belénk.

Volt-e elegendő élelmük abban az időben?

Se a malom, se a cukorgyár nem állt le a háború alatt, folyamatos volt a termelés, az üzletek nyitva voltak, szinte mindenhez hozzá lehetett jutni, csak éppen pénzünk nem volt. Volt olyan időszak is, amikor jegyre adták a kenyeret, a lisztet meg a cukrot. A mi vállalatunkban szappant, sampont is osztottak a munkásoknak.

Miért maradt itthon?

A réten keresztül bármikor elmenekülhettem volna, mert nagyon jól ismerem a terepet, de féltettem a családomat. Ki vigyázott volna anyámra és a testvéremre?

Van-e tudomása halálesetekről, itt a faluban történtek-e gyilkosságok?

Két magyart megöltek, egy férfit és egy nőt, az egyiket késsel szúrták le, a másikat lelőtték. Azon a napon razziát tartottak, szinte az egész falut lezárták. Arkan emberei voltak az élet-halál urai ebben az utcában, ők végeztek velük. 

Itt temették el őket?

Itt van a sírjuk a temetőben. Amikor temetés volt a faluban, meg kellett gondolni, hogy elmenjünk-e egy-egy halottnak megadni a végtisztességet. Piros színű műanyagszalaggal kijelölték az útvonalat, azon kellett haladnia a gyászmenetnek, és fegyveresek kísértek bennünket. Fent voltak a bitangok a templomtoronyban is. Istentiszteletet a megszállás idején nem lehetett tartani. Ezen a részen az UNPROFOR orosz katonái vigyázták a rendet, akik szintén ellenünk dolgoztak, a szerbeket pártolták. 

Mennyi szerb élt akkoriban Kopácson?

Összesen három család: kettő a Halász utcában, egy pedig a Petőfi Sándor utcában. De akadtak itt magyarok is, akik hirtelen szerbekké lettek, nagy szerbekké váltak.

Ez miben nyilvánult meg?

Abban, hogy átálltak a megszállók oldalára, és nagyon jól jártak, részesültek az elrabolt javakból. Erről szól minden háború, az egyik tönkremegy, a másik meggazdagodik. Egy család a háború után sem ment el, most is itt él a faluban, pedig ők voltak a legnagyobb bajkeverők. De tudok olyan esetről is, hogy az egyik szerb embernek a két fiát szerbek ölték meg. Cifra világ volt errefelé akkoriban.

Találkoztak-e, beszéltek-e azokkal a vajdasági magyarokkal, akik katonaként idejöttek?

Semmi rosszat nem hallottam róluk, valószínűleg a mi falunkban nem követtek el olyasmit, ami miatt az itteniek neheztelnének rájuk. Tudjuk, hogy legtöbben nem önszántukból jöttek.

Ha mindez újra megismétlődne, hogy cselekedne?

Ezt már többször végiggondoltam: elsőként hagynám el a falut, az országot, nem szeretnék még egyszer átélni ilyen szörnyűséget. A falu lakosságának majdnem a fele elmenekült, legtöbben Magyarországon és Németországban élnek, és ők már nem is térnek haza. A házaikat, az ingatlanjaikat jönnek és felvásárolják az eszékiek, az egykori háborús nyerészkedők, a nem magyarok. Mi szép csendben elfogyunk, ők meg elfoglalják a helyünket. Kihal az itteni magyarság.

Szabó Angéla