Hogy miként vészelték át a 90-es évek délszláv
háborúit a Horvátország területén élő magyarok, arról még most, majd 3 évtized
elmúltával is édeskeveset tudunk. Úgy tapasztaltam, az ottani sokat szenvedett
emberek csendben elzárták magukban a kellemetlen emlékeket, és nem szívesen
veszik azokat elő – még szép szavú, szelíd kérésre sem. Vonakodnak újra meg újra feleleveníteni,
elbeszélés közben a sok rosszat ismételten átélni.
Az elmúlt napokban – a meseszép Kopácsi-rét környékén
járva – alkalmam nyílt egy keveset beszélgetni a helybeliekkel az akkori
zűrzavaros időszakról. Két kopácsi lakos, Varga
József és Tóbijás József idézte
fel az akkori történéseket.
Varga József:– Nálunk nem költöztették ki a falu
lakosságát, mint a szomszédos Bellyén, Kopácson mindenkinek egyedül kellett
megoldania a menekülést, ha nem akart itthon maradni. Az én családom 1991.
augusztus 24-én ment át Magyarországra. Amikor két évvel később visszatértem, már
kevésbé volt veszélyes a helyzet. Sokan tettek így, akik féltették az életüket,
elmenekültek és hátrahagytak mindent. Számtalan kiüresedett ház maradt, amit
aztán – ha nem volt, aki felügyeljen rá, vagy legalább a legfontosabb tárgyakat
kimentse, – a szerb megszállók feltörtek és kiraboltak. Éjjelente kijárási
tilalom volt, szabadon garázdálkodhattak, senki nem állta útjukat. A szüleim
itthon maradtak, ők vigyáztak a házunkra.
Mivel
itt húzódott a frontvonal a falu alatt, bekapcsolódtak-e a harcokba is?
Voltak olyanok, én a harcokban nem vettem részt, de
1993 őszén hazajöttem és önként jelentkeztem szolgálatra Eszéken. A külváros
védelmét ellátó egységhez osztottak be. A nemetini vasútállomás épületében
voltunk elszállásolva, és a helybeli kefegyár meg az eszéki szappangyár területén
őrjáratoztunk három napon át, utána mentem vissza Magyarországra a családhoz.
Minden héten ugyanígy. Akkor már megszűnt a bombázás, a gránátozás, békés napok
voltak.
Volt
fegyverük is?
Teljes katonai felszerelést kaptunk. Szerencsére egy
golyót sem kellett kilőnöm a Kalasnyikovból.
A
beszélgetésünket távolabbról ugyan, de figyelmesen hallgatta Tóbijás József,
aki egyszer csak erélyesen közbeszólt: Azt is mondd el, hogy
a te édesapád volt a lakosság megmentője! Abban az időben ő volt a kopácsi református
gyülekezet gondnoka, ő mentett meg minket, neki köszönhetjük, hogy életben
maradtunk. Határozott, egyenes gerincű ember volt, az itteniek tisztelték, és
hallgattak a szavára. Mindig hangosan beszélt, még a szerbek is tartottak tőle.
A bevonulók el akartak bennünket űzni, ő tartotta bennünk a lelket. Történt itt
sok minden, többféle disznóság, csak az emberek nem mernek róla beszélni. Még
mindig félnek, tartanak a megtorlástól, hiába múlt el időközben majdnem 30 év. Olyanok
lettünk, hogy nem bízunk meg senkiben. Rettegésben tartottak, kiraboltak
bennünket, sőt még meg is vertek. Engem két alkalommal is. Először a
vállalatban, ahol dolgoztam, a pélmonostori Remontban javítottuk a mezőgazdasági
gépeket. Egy nap bejött a gyárba a hírhedt vörös sapkások egy csoportja, Niš
környéki szabadcsapatok tagjai, és minden előzmény nélkül ütöttek, akit értek. Aztán
fogva tartottak bennünket, 3 napig nem hagyhattuk el a vállalatot, nem
mehettünk haza, ott kellett aludnunk is.
Akik itthon maradtak a saját házaikban, azokat is
kirabolták, mert a katonák bementek az udvarokba a kerteken keresztül, a
fóliasátrakon át, nem állta az útjukat senki sem. Napközben, ha éppen kint
voltunk az utcán, amikor fegyveres katonák közeledtek, nem is tudtuk, hogy
mitévők legyünk – ha gyorsan besiettünk, beléptünk a kapun, az volt a baj, ha
kint maradtunk, akkor meg azért kötöttek belénk.
Volt-e
elegendő élelmük abban az időben?
Se a malom, se a cukorgyár nem állt le a háború
alatt, folyamatos volt a termelés, az üzletek nyitva voltak, szinte mindenhez
hozzá lehetett jutni, csak éppen pénzünk nem volt. Volt olyan időszak is,
amikor jegyre adták a kenyeret, a lisztet meg a cukrot. A mi vállalatunkban
szappant, sampont is osztottak a munkásoknak.
Miért
maradt itthon?
A réten keresztül bármikor elmenekülhettem volna,
mert nagyon jól ismerem a terepet, de féltettem a családomat. Ki vigyázott
volna anyámra és a testvéremre?
Van-e
tudomása halálesetekről, itt a faluban történtek-e gyilkosságok?
Két magyart megöltek, egy férfit és egy nőt, az
egyiket késsel szúrták le, a másikat lelőtték. Azon a napon razziát tartottak,
szinte az egész falut lezárták. Arkan emberei voltak az élet-halál urai ebben
az utcában, ők végeztek velük.
Itt
temették el őket?
Itt van a sírjuk a temetőben. Amikor temetés volt a
faluban, meg kellett gondolni, hogy elmenjünk-e egy-egy halottnak megadni a
végtisztességet. Piros színű műanyagszalaggal kijelölték az útvonalat, azon
kellett haladnia a gyászmenetnek, és fegyveresek kísértek bennünket. Fent
voltak a bitangok a templomtoronyban is. Istentiszteletet a megszállás idején
nem lehetett tartani. Ezen a részen az UNPROFOR orosz katonái vigyázták a
rendet, akik szintén ellenünk dolgoztak, a szerbeket pártolták.
Mennyi
szerb élt akkoriban Kopácson?
Összesen három család: kettő a Halász utcában, egy
pedig a Petőfi Sándor utcában. De akadtak itt magyarok is, akik hirtelen
szerbekké lettek, nagy szerbekké váltak.
Ez
miben nyilvánult meg?
Abban, hogy átálltak a megszállók oldalára, és
nagyon jól jártak, részesültek az elrabolt javakból. Erről szól minden háború,
az egyik tönkremegy, a másik meggazdagodik. Egy család a háború után sem ment
el, most is itt él a faluban, pedig ők voltak a legnagyobb bajkeverők. De tudok
olyan esetről is, hogy az egyik szerb embernek a két fiát szerbek ölték meg.
Cifra világ volt errefelé akkoriban.
Találkoztak-e,
beszéltek-e azokkal a vajdasági magyarokkal, akik katonaként idejöttek?
Semmi rosszat nem hallottam róluk, valószínűleg a mi
falunkban nem követtek el olyasmit, ami miatt az itteniek neheztelnének rájuk.
Tudjuk, hogy legtöbben nem önszántukból jöttek.
Ha
mindez újra megismétlődne, hogy cselekedne?
Ezt már többször végiggondoltam: elsőként hagynám el
a falut, az országot, nem szeretnék még egyszer átélni ilyen szörnyűséget. A
falu lakosságának majdnem a fele elmenekült, legtöbben Magyarországon és
Németországban élnek, és ők már nem is térnek haza. A házaikat, az
ingatlanjaikat jönnek és felvásárolják az eszékiek, az egykori háborús nyerészkedők,
a nem magyarok. Mi szép csendben elfogyunk, ők meg elfoglalják a helyünket.
Kihal az itteni magyarság.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése