Fehértemplomon én temettem el az utolsó magyart

Mindig szaladtam valaki után, aki majd megsimogatja a fejemet, vagy megvigasztal. Ebből állt az életem, ebből voltak a tévelygéseim is. Mindig úgy éreztem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy a magam problémáit megoldjam. Hát most olyan helyre kerültem, ahol hiába futok. Itt mindenki éli a saját életét, és itt te nem leszel az, aki Nagykikindán vagy Törökkanizsán voltál, itt egy egyszerű munkás vagy, és már annak is örülsz, ha a pincérnők köszönnek a kávéház előtt. De most már tudok vigasztalni, ami nagy szó. Mikor rájöttem, hogy a gyűlölet, a megsemmisítő szavak mellett vannak balzsamos, lelkesítő, hívó szavak is, abban a pillanatban meggyógyultam.

Ezt mondja a 63 éves papköltőnk, Bogdán József (a képen) a róla készült Fohász a déli végeken című portréfilmben. A szabadkai Fejős Csilla alkotását sokszor végignéztem, egyszer sem száraz szemmel. A kereszténység csendben gyilkoló súlyos kórtüneteit mutatja. Ez a jövőnk, ez vár ránk, kitérni előle teljességgel reménytelen vállalkozás. 

A közelmúltban megfordultam jó néhány szerbiai és horvátországi református közösségben, megcsodáltam az elődök által épített régi szép templomokat, amelyek mára már vészesen kiüresedtek, legfeljebb húszan-harmincan jönnek össze a hívek egy-egy istentiszteleten. Akadnak gondosan tatarozott templomok is, épültek újak is, a lelkészek, a gondnokok megmutatták, dicsekedtek vele, de a végén keserűen hozzátették: „Építgetjük, javítgatjuk, de már nem lesz kinek.” Bogdán József ennek a még mélyebb változatát tapasztalja: ahol ő szolgál, ott már teljesen elfogytak a hívek, egész héten üres templomban mond misét. Vasárnaponként még megjelennek 15-en, 20-an, de az idős nénikék, bácsikák ki sem látszanak a padsorokból, elvesznek a nagy Szent Anna Templomban. Az igehirdetés cseh nyelven történik, a Miatyánkot horvátul, csehül, németül és magyarul imádkozzák.    

A bánáti rónaságon, azokban a helységekben, ahol korábban szolgált, szinte mindenütt jól érezte magát, körülvette a hívek szeretete, de öt évvel ezelőtt, amikor Dél-Bánátba helyezték – ő lett Fehértemplom 50. katolikus lelkipásztora –, minden megváltozott.  

Fehértemplom: széphangzású a neve, érdekes a város, mégsem jó itt – az egyedüli – magyarnak lenni, mert ez a mostani kor szellemi börtönszigete, Goli otokja egy magyar lelkipásztor számára. Az itteni szolgálattevés pedig csak a keserű mellőzöttség, a teljese kirekesztettség, a kényszerű száműzetés, a félig élve eltemetettség állapotaként írható le, élhető meg. Bogdán József úgy érzi, valami nagyon fontosat vettek el tőle: az anyanyelvét, a magyar beszédet. Egyik diéta sem könnyű, de aki belekóstolt már a drasztikus szódiétába is, az tudja csak igazán, hogy a beszéd megvonása milyen embertelen állapot. Én láttam éveken át a gégerákkal küszködő apámat, aki az ilyenkor szokásos teljes gégeeltávolító műtét után szinte teljes némaságra kényszerült. Anyám nem értette a beszédét, csak én. És aztán másfél éven át még enni is képtelen volt, sem ételt, sem italt nem vehetett a szájába. Végig kell néznem, amint lefogy 35 kilóra, és a szemem láttára éhen hal. Hogy ne őrüljek bele a tehetetlenségbe, sokszor nyúltam a Babits-kötet után. Ami nekem Babits volt meg egyfajta zene, papköltőnk esetében az az alkotás. Az írás az egyetlen menedéke. Épp most jelent meg egy újabb verseskötete.

Keserű embernek keserűek az írásai is?  Milyen versek kerültek ebbe a gyűjteménybe?

Régebbi verseket is tartalmaz, meg új haikukat is.  

A portréfilmben ezt is szóvá teszi: papi életem folyamán sokszor éreztem azt, hogy a papot valahogy nem nézik embernek. Pedig a pap is lehet beteg, szomorú, eshet depresszióba, lehet szerelmes. Amióta itt vagyok, Udvarszálláson éreztem először azt, hogy emberszámba vesznek.

Ennél rosszabb nincs. Ki kell fejlesztened a saját önvédelmi rendszeredet, mert ha te nem véded meg magad, más nem fog megvédeni.

Bogdán József cigány-gyerekként az utcán nőtt fel Nagybecskereken. Tízéves korában tudta meg, hogy akiket a szüleinek tartott, azok valójában még csak nem is rokonok, hanem idegenek. Nővérét cigány szokás szerint nagyon korán eladták, férjhez adták. Háromszor került az éhhalál közelébe – amikor nagyon éhes volt, elment és nézte, ahogyan mások esznek. Azóta az idegenség végigkíséri ez életét, benne kell mindig új otthonra találnia. Évtizedeken át vándornak érezte magát, bebarangolta egész Vajdaságot: Zenta, Magyarkanizsa, Nagybecskerek, Szabadka, Diakovár, aztán Törökkanizsa a vonzáskörzetéhez tartozó apró falvakkal, majd Torontáltorda – élete főbb állomáshelyei. Amikor az észak-bánáti falvak plébánosa lett, azt hitte, hogy eljutott a világ szélére, az Isten háta mögé keveredett – az álmos kis falvakban talán még az idő is elaludt. De aztán következett Bánát déli csücske, Fehértemplom, ahol már küldött ördög sem beszél magyarul.

Miért van itt az Isten háta mögött elrejtve és elfeledve egy olyan ember, mint Ön? Miért büntetik ezzel, és vajon még meddig? Egy megfelelő környezetben csodákra lenne képes…

Magam is szeretném tudni erre a választ. Augusztusba lesz öt éve, hogy itt élek, teljesen egyedül, s ez erősen megviseli az idegrendszeremet. Miközben kifelé szép, pozitív képet kell mutatni. Kikészít, elveszi minden erőmet ez a helyzet.

Hogy tud az ember ilyen helyzetben védekezni, megmaradni?

Nézem az anyaországi hírműsorokat, a táblagépemen a Youtube-on a videókat, hogy minél több magyar szót, magyar beszédet halljak. A mai vasárnapon két szentmisét tartottam cseh, egyet meg magyar nyelven Udvarszálláson. Itt a városban ötödik éve senkihez nem szólhatok magyarul, ez felőröli az embert, ezért most kérelmeztem az áthelyezésemet. De tudom, ha el is kerülök innen, az elmúlt éveket már nem lehet bepótolni, ráadásul az új környezetben sem megy a beilleszkedés egyik napról a másikra. Akadt azért örömem is, a két budapesti állami kitüntetésnek például őszintén tudtam örülni.

Az elismeréseket leginkább úgy osztják, hogy fogalmuk sincs, ki a kitüntetett.

Akiktől kaptam, azok tudják, hogy ki vagyok, ismerik, olvassák a verseimet.

Fehértemplomon valóban nem él már egyetlen magyar sem? Egyetlen idős nénike, bácsika sem?

Nincs senki, a legutolsó magyart éppen én temettem el öt évvel ezelőtt. Nem keresztelek, nem esketek, csak temetek.

Milyenek a mostani keresztények?

A keresztény híveknek legfeljebb az 5 százaléka jár rendszeresen templomba – mindegy az, hogy katolikus vagy pravoszláv, a vallásra pedig, mint az elődeitől örökölt hagyományra, eltanult szokásra, úgy tekintenek. Katolikusok voltak a nagyszülők, a szülők, akkor a gyerekek is annak tartják magukat, de ők már esetleg csak húsvétkor meg karácsonykor térnek be Isten hajlékába. Hát, ezek a mi híveink! Az egész liturgiát úgyszintén csak hagyománynak tartják, a papok meg olyanok, mint az ószövetségi papok, megtartják a törvényeket és ennyi. Nincs egymás közötti kommunikáció, nincs kinek elpanaszolni a gondjainkat. Jobbára csak megélhetési papokról beszélhetünk.

Szabó Angéla