Mindig
szaladtam valaki után, aki majd megsimogatja a fejemet, vagy megvigasztal.
Ebből állt az életem, ebből voltak a tévelygéseim is. Mindig úgy éreztem, nem
vagyok elég erős ahhoz, hogy a magam problémáit megoldjam. Hát most olyan
helyre kerültem, ahol hiába futok. Itt mindenki éli a saját életét, és itt te
nem leszel az, aki Nagykikindán vagy Törökkanizsán voltál, itt egy egyszerű
munkás vagy, és már annak is örülsz, ha a pincérnők köszönnek a kávéház előtt.
De most már tudok vigasztalni, ami nagy szó. Mikor rájöttem, hogy a gyűlölet, a
megsemmisítő szavak mellett vannak balzsamos, lelkesítő, hívó szavak is, abban
a pillanatban meggyógyultam.
Ezt mondja a 63 éves papköltőnk, Bogdán József (a képen) a róla készült Fohász a déli végeken című portréfilmben.
A szabadkai Fejős Csilla alkotását sokszor végignéztem, egyszer sem száraz
szemmel. A kereszténység csendben gyilkoló súlyos kórtüneteit mutatja. Ez a
jövőnk, ez vár ránk, kitérni előle teljességgel reménytelen vállalkozás.
A közelmúltban megfordultam jó néhány szerbiai és
horvátországi református közösségben, megcsodáltam az elődök által épített régi
szép templomokat, amelyek mára már vészesen kiüresedtek, legfeljebb
húszan-harmincan jönnek össze a hívek egy-egy istentiszteleten. Akadnak
gondosan tatarozott templomok is, épültek újak is, a lelkészek, a gondnokok
megmutatták, dicsekedtek vele, de a végén keserűen hozzátették: „Építgetjük,
javítgatjuk, de már nem lesz kinek.” Bogdán József ennek a még mélyebb változatát
tapasztalja: ahol ő szolgál, ott már teljesen elfogytak a hívek, egész héten üres
templomban mond misét. Vasárnaponként még megjelennek 15-en, 20-an, de az idős
nénikék, bácsikák ki sem látszanak a padsorokból, elvesznek a nagy Szent Anna Templomban.
Az igehirdetés cseh nyelven történik, a Miatyánkot
horvátul, csehül, németül és magyarul imádkozzák.
A bánáti rónaságon, azokban a helységekben, ahol
korábban szolgált, szinte mindenütt jól érezte magát, körülvette a hívek
szeretete, de öt évvel ezelőtt, amikor Dél-Bánátba helyezték – ő lett
Fehértemplom 50. katolikus lelkipásztora –, minden megváltozott.
Fehértemplom: széphangzású a neve, érdekes a város,
mégsem jó itt – az egyedüli – magyarnak lenni, mert ez a mostani kor szellemi börtönszigete,
Goli otokja egy magyar lelkipásztor számára. Az itteni szolgálattevés pedig
csak a keserű mellőzöttség, a teljese kirekesztettség, a kényszerű száműzetés,
a félig élve eltemetettség állapotaként írható le, élhető meg. Bogdán József úgy
érzi, valami nagyon fontosat vettek el tőle: az anyanyelvét, a magyar beszédet.
Egyik diéta sem könnyű, de aki belekóstolt már a drasztikus szódiétába is, az
tudja csak igazán, hogy a beszéd megvonása milyen embertelen állapot. Én láttam
éveken át a gégerákkal küszködő apámat, aki az ilyenkor szokásos teljes
gégeeltávolító műtét után szinte teljes némaságra kényszerült. Anyám nem
értette a beszédét, csak én. És aztán másfél éven át még enni is képtelen volt,
sem ételt, sem italt nem vehetett a szájába. Végig kell néznem, amint lefogy 35
kilóra, és a szemem láttára éhen hal. Hogy ne őrüljek bele a tehetetlenségbe, sokszor
nyúltam a Babits-kötet után. Ami nekem Babits volt meg egyfajta zene, papköltőnk
esetében az az alkotás. Az írás az egyetlen menedéke. Épp most jelent meg egy
újabb verseskötete.
Keserű
embernek keserűek az írásai is? Milyen
versek kerültek ebbe a gyűjteménybe?
Régebbi verseket is tartalmaz, meg új haikukat is.
A portréfilmben ezt is szóvá teszi: papi életem folyamán sokszor éreztem azt,
hogy a papot valahogy nem nézik embernek. Pedig a pap is lehet beteg, szomorú,
eshet depresszióba, lehet szerelmes. Amióta itt vagyok, Udvarszálláson
éreztem először azt, hogy emberszámba vesznek.
Ennél rosszabb nincs. Ki kell fejlesztened a saját
önvédelmi rendszeredet, mert ha te nem véded meg magad, más nem fog megvédeni.
Bogdán József cigány-gyerekként az utcán nőtt fel
Nagybecskereken. Tízéves korában tudta meg, hogy akiket a szüleinek tartott, azok
valójában még csak nem is rokonok, hanem idegenek. Nővérét cigány szokás
szerint nagyon korán eladták, férjhez adták. Háromszor került az éhhalál
közelébe – amikor nagyon éhes volt, elment és nézte, ahogyan mások esznek. Azóta
az idegenség végigkíséri ez életét, benne kell mindig új otthonra találnia. Évtizedeken
át vándornak érezte magát, bebarangolta egész Vajdaságot: Zenta, Magyarkanizsa,
Nagybecskerek, Szabadka, Diakovár, aztán Törökkanizsa a vonzáskörzetéhez
tartozó apró falvakkal, majd Torontáltorda – élete főbb állomáshelyei. Amikor az
észak-bánáti falvak plébánosa lett, azt hitte, hogy eljutott a világ szélére, az
Isten háta mögé keveredett – az álmos kis falvakban talán még az idő is elaludt.
De aztán következett Bánát déli csücske, Fehértemplom, ahol már küldött ördög
sem beszél magyarul.
Miért
van itt az Isten háta mögött elrejtve és elfeledve egy olyan ember, mint Ön?
Miért büntetik ezzel, és vajon még meddig? Egy megfelelő környezetben csodákra
lenne képes…
Magam is szeretném tudni erre a választ. Augusztusba
lesz öt éve, hogy itt élek, teljesen egyedül, s ez erősen megviseli az
idegrendszeremet. Miközben kifelé szép, pozitív képet kell mutatni. Kikészít,
elveszi minden erőmet ez a helyzet.
Hogy
tud az ember ilyen helyzetben védekezni, megmaradni?
Nézem az anyaországi hírműsorokat, a táblagépemen a
Youtube-on a videókat, hogy minél több magyar szót, magyar beszédet halljak. A
mai vasárnapon két szentmisét tartottam cseh, egyet meg magyar nyelven
Udvarszálláson. Itt a városban ötödik éve senkihez nem szólhatok magyarul, ez
felőröli az embert, ezért most kérelmeztem az áthelyezésemet. De tudom, ha el
is kerülök innen, az elmúlt éveket már nem lehet bepótolni, ráadásul az új
környezetben sem megy a beilleszkedés egyik napról a másikra. Akadt azért
örömem is, a két budapesti állami kitüntetésnek például őszintén tudtam örülni.
Az
elismeréseket leginkább úgy osztják, hogy fogalmuk sincs, ki a kitüntetett.
Akiktől kaptam, azok tudják, hogy ki vagyok, ismerik,
olvassák a verseimet.
Fehértemplomon
valóban nem él már egyetlen magyar sem? Egyetlen idős nénike, bácsika sem?
Nincs senki, a legutolsó magyart éppen én temettem
el öt évvel ezelőtt. Nem keresztelek, nem esketek, csak temetek.
Milyenek
a mostani keresztények?
A keresztény híveknek legfeljebb az 5 százaléka jár
rendszeresen templomba – mindegy az, hogy katolikus vagy pravoszláv, a vallásra
pedig, mint az elődeitől örökölt hagyományra, eltanult szokásra, úgy
tekintenek. Katolikusok voltak a nagyszülők, a szülők, akkor a gyerekek is
annak tartják magukat, de ők már esetleg csak húsvétkor meg karácsonykor térnek
be Isten hajlékába. Hát, ezek a mi híveink! Az egész liturgiát úgyszintén csak
hagyománynak tartják, a papok meg olyanok, mint az ószövetségi papok,
megtartják a törvényeket és ennyi. Nincs egymás közötti kommunikáció, nincs
kinek elpanaszolni a gondjainkat. Jobbára csak megélhetési papokról
beszélhetünk.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése