Ne bosszúval válaszolj, hanem cselekvő szeretettel!

A háború sokféleképpen próbára teszi az embert – megmutatja, kicsoda valójában –, próbatétel elé állítja a hívő közösség lelki-szellemi vezetőjét is, a pappal sem tesz kivételt. 

Az óbecsei Árpád-házi Szent Margit Plébánia fiatal vezetőjét, Világos Miklós plébánost (a fotón) szókimondó emberként ismerik a hívek. A szabadkai születésű teológus-lelkipásztort a papok emberpróbáló időkben való helytállásáról kérdeztem.

Ha az Isten képmására teremtett ember szigorúan az Ő parancsolatai szerint élne, lenne-e akkor bárhol a világon békétlenség, öldöklés, háború?  Vagy földi életünk során élhetnénk egymással békében, egyetértésben, szeretetben… Ha lenne hozzá legalább egy kis eszünk.

Ha szigorúan a Szentírás, és így Isten akarata szerint élnénk, akkor soha nem lenne háború. Az ember azonban – gondolva, hogy van ő olyan okos, mint a mindenható és mindentudó Isten – tudva és akarva szembe fordult Isten akaratával az első bűnbeeséskor, ennek az ősbűnnek pedig az áteredő bűn lett a következménye, mely azóta is szülőről gyermekre száll, s a rosszra való hajlamot okozza az emberben. Mivel létezik a rosszra való hajlam, ezért mindig lesznek olyanok – főleg, akik Istent nem ismerve nem is küzdenek e hajlam ellen –, akik saját céljaikat helyezik előtérbe, a háborúnak pedig épp ez az önzés az alapja.

Hogy alkalmazzuk életünk során azokat a tanításokat: ne ölj, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, fordítsd oda a másik orcád, szeresd az ellenségedet is…?

Ezeket úgy kellene alkalmazni, ahogy le vannak írva: a téged ért rosszra, bántásra, megkárosításra ne bosszúval válaszolj, hanem cselekvő szeretettel! Azt mondja a jézusi erkölcsi aranyszabály: Azt tedd a másik emberrel, amit szeretnél, hogy veled is megtegyenek az emberek. (Mt 7, 12) Ezt még a hívő, Isten felé törekvő embernek is borzasztó nehéz maradéktalanul megtartani, mert az alapvető ösztön pont az ellenkezőt diktálná, de az embert valójában az különbözteti meg az állattól, hogy a szabad akarata által (ha akar, akkor) tud parancsolni az ösztöneinek. A baj általában akkor keletkezik, mikor valaki nem is akar parancsolni az ösztöneinek, mivel kényelmesebb azokat szabadon engednie… 

Pedig óriási erény ez Isten előtt, amit a megtartásának nagyon nehéz volta világosan meg is mutat nekünk.

Nem a tárgyakra árad (ki) az áldás

A háború idején a pátriárka Belgrádban, az érsek Zágrábban megszentelte a fegyvereket, megáldotta a harcba induló katonákat, menjenek, és Isten nevében öljenek.

A szerb pátriárka áldó-imáját, szándékait nem ismerem, tehát erről nem nyilatkozhatok. A katolikus részről viszont igen. Ahhoz, hogy megértsük, mi történt, történik ilyenkor, ismernünk kell az áldások természetét: ha egy tárgyat megáldunk, akkor valójában nem a tárgyra száll az áldás, hanem arra az emberre, aki azt a tárgyat valamilyen módon felhasználja. Pl.: a rózsafüzér megáldása – nem a rózsafüzér, mint tárgy lesz jobbá, hanem Isten meghatározott áldása, segítő kegyelme árad ki arra a személyre, aki a rózsafüzért használva hittel imádkozik, vagy a tanévnyitó iskolatáska-szentelés – az iskolatáskák a megáldástól még pont ugyanolyan élettelen tárgyak maradnak, mint korábban –, mely által a táskát használó gyermekre hívjuk le Isten áldását.

Ilyenformán a fegyverek megáldása sem a fegyvereknek szól, s nem teszi azokat szent gyilkoló eszközökké, hanem az azokat használó katonákra hívja le Isten segítő kegyelmét. Úgy emlékszem, egyszer azt olvastam valahol, hogy maga az áldás szövege is arra vonatkozott, hogy a fegyvereket használó katonának ne essen baja, s élve hazatérhessen övéihez, de egyszersmind Isten segítségével ne is kelljen használnia azt a bizonyos megáldott fegyvert, vagyis sikerüljön elkerülni az olyan összecsapásokat, melyekben fegyveres harc alakulhatna ki. Mondhatnám úgy is, hogy a fegyverek megáldása arra kérte Isten segítő kegyelmét, hogy ha lehet, soha ne is kelljen használni az adott fegyvereket a katonáknak,  soha ne kényszerüljenek arra, hogy velük emberéletet kelljen kioltaniuk.

A helytállás követendő példái

A horvátországi magyar településeken az történt, hogy amint komolyabb harcok kezdődtek, a papok többsége elmenekült.  

Igen, sajnos a szlavóniai horvát papság egy jelentős része – egyáltalán nem tanúságtevő módon – tényleg magára hagyta a nyájat a kilencvenes évek elején, s elmenekült a harcok elől. Egészen pontosan egy vértanú szlavóniai papról (Ivan Burik tovarniki plébánosról) tud a történelem, aki nem menekült el, hanem övéivel maradt, s a szerbek kezéből elnyerte a vértanúság dicső koronáját. Esetleg még megemlíteném a megboldogult adai plébános, Szauer Miklós atya két egykori osztálytársát, akik igazi jó példát adtak nekünk. Egyikük most is Szarajevó bíboros-érseke, Vinko Puljić, aki az ostrom első pillanatától az utolsóig püspökként ott maradt a híveivel… A másikuk nevét már elfelejtettem, de ő a Banja Luka-i Egyházmegye papja volt, s ő sem menekült el. Mikor a szerbek elfoglalták a várost, akkor őt és egy tisztelendő nővért szögesdróttal összekötöztek, s rájuk robbantották a plébániatemplomot.

A horvát háború kapcsán érdemes még két nevet megemlíteni: Fuderer László Óbecse-belvárosi plébánost, aki akkor zombori segédlelkész volt és Mikity Ede zentai lelkipásztort (Szent Ferenc Sebei Plébánia), aki akkor Szilágyi plébánosa volt. Ők ketten vasárnapról vasárnapra átjártak a frontvonalon, hogy a baranyai katolikusokat szentmisével és más szentségekkel ellássák. Saját bevallásuk szerint többször akarták őket agyonlőni ilyen-olyan fegyveresek, de mégsem adták fel, mégsem hagyták magukra azokat, akiket a saját papjuk cserbenhagyott.

Csak az volt a bűnük, hogy papok voltak

Példaként említhetném a vajdasági katolikus papság 1944-es helytállását is. Nagyon kevés számú kivétellel az akkor Bácskában és a Bánságban szolgáló papok nem menekültek sehova, pedig megtehették volna, mert jó pásztorként nyájukat a legnagyobb bajban elhagyni, magára hagyni nem akarták, s amikor a szovjet hadsereg és a jugoszláv partizánok megérkeztek, akkor válogatott módon kínozták meg őket. A bánsági vértanú papok számát nem ismerem, de nem lehet kevés, ott főleg sváb-német katolikusok éltek a sváb-német papjaikkal, de itt nálunk, Bácskában, a Szabadkai Egyházmegye területén minden év október 31-én megemlékezünk 17 magyar, német és horvát áldozópapról és az újvidéki 2 ferences barátról, akik semmi bűnt nem követtek el, csak azért kellett meghalniuk, mert papok voltak:

Egyházmegyés papok:

Berger Antal – 1944. – Tavankút

Dupp Bálint – 1944. – Csúrog

Haug Antal – 1945. – Sremska Mitrovica

Köves István – 1944. – Mozsor

Müller Péter – 1951. – Szentfülöp (Bački Gračac)

Novotny József – 1944. – Palonna

Ognjanov István – 1945. – Szabadka

Petrányi Ferenc – 1944. – Óbecse

Plank Ferenc – 1944. – Szivác

Scherer Lőrinc – 1944. – orosz fogságban

Szabó Dénes – 1944. – Tóthfalu

Takács Ferenc – 1944. – Péterréve

Unterreiner Károly – 1944. – Bácspalánka

Varga Lajos – 1944. – Mohol

Virág István – 1944. – Horgos

Weinerth Péter – 1945. – Bácspalánka

Werner Mihály – 1944. – Martonos

Ferences barátok:

Körösztös Krizosztom – 1944.

Kovács Kristóf – 1944.

Ők azok, akiket meg is öltek, de sokkal többen voltak olyanok, akiket egy életre megnyomorítottak, illetve nagyon sokan hosszú éveket dolgoztak különböző kényszermunkatáborokban és börtönökben raboskodva, csak azért, mert nem mentek sehova a nyájuk nélkül.

A nyáj is felelős a pásztorért

Mindenki csak a saját életéért felelős, vagy elszámolással tartozik a rábízottak sorsáért is?

Elsősorban mindenki csak a sajátjáért felelős, de miután egyedül senki nem üdvözülhet, ezért mindannyian felelősséggel tartozunk azokért is, akikkel együtt élünk, akikkel együtt dolgozunk, akik a szomszédaink, akik a rokonaink, akik a barátaink… A pásztor felelős a nyájért, de a nyáj is felelős a pásztorért.

Mennyire lehet sziklaszilárd annak a lelkipásztornak a hite, akinek nincs bátorsága a Teremtőre bízni az életét (inkább az első adandó alkalommal elfut), helyette saját maga veszi a kezébe a "sorsának irányítását"?

Erről nem mernék nyilatkozni, mert nem voltam még olyan helyzetben, hogy a menekülést kelljen fontolgatnom, tehát nincs tapasztalatom. Könnyű lenne mások felett ítélkezni, de mindenképpen hibás lenne megtenni.

Tapasztalata szerint: tanulmányaik során kellőképpen felkészítik-e a leendő lelkipásztorokat arra, hogy emberpróbáló időkben is kitartsanak, helytállanak?

Ilyesmire nem lehet felkészíteni senkit.

Felelősségvállalásunk a béke fenntartása, megőrzése érdekében…

Mindannyian egyformán felelősek vagyunk érte, sőt, kötelességünk azt a saját lehetőségeink szerint előmozdítani, ahhoz hozzájárulni. De nem feledhetjük, hogy keresztény, Isten-hívő embernek nem a földi béke a végső célja, hanem az Isten színelátására való megérkezés. A földi életünk, akár békés körülmények között zajlik, akár nem, csak arra való, hogy az annak folyamán kapott kegyelmeket jól felhasználva érdemeket gyűjtsünk és földi halálunk pillanata után ezen érdemek erejéből Istennek örvendhessünk. És igen, a béketeremtés az egyik ilyen érdemszerző lehetőség, de messze nem az egyetlen…

Szabó Angéla