A háború sokféleképpen próbára teszi az embert –
megmutatja, kicsoda valójában –, próbatétel elé állítja a hívő közösség
lelki-szellemi vezetőjét is, a pappal sem tesz kivételt.
Az óbecsei Árpád-házi Szent Margit Plébánia fiatal
vezetőjét, Világos Miklós plébánost
(a fotón) szókimondó emberként ismerik a hívek. A szabadkai születésű
teológus-lelkipásztort a papok emberpróbáló időkben való helytállásáról
kérdeztem.
Ha
az Isten képmására teremtett ember szigorúan az Ő parancsolatai szerint élne,
lenne-e akkor bárhol a világon békétlenség, öldöklés, háború? Vagy földi életünk során élhetnénk egymással
békében, egyetértésben, szeretetben… Ha lenne hozzá legalább egy kis eszünk.
Ha szigorúan a Szentírás, és így Isten akarata
szerint élnénk, akkor soha nem lenne háború. Az ember azonban – gondolva, hogy
van ő olyan okos, mint a mindenható és mindentudó Isten – tudva és akarva
szembe fordult Isten akaratával az első bűnbeeséskor, ennek az ősbűnnek pedig
az áteredő bűn lett a következménye, mely azóta is szülőről gyermekre száll, s
a rosszra való hajlamot okozza az emberben. Mivel létezik a rosszra való
hajlam, ezért mindig lesznek olyanok – főleg, akik Istent nem ismerve nem is
küzdenek e hajlam ellen –, akik saját céljaikat helyezik előtérbe, a háborúnak pedig
épp ez az önzés az alapja.
Hogy
alkalmazzuk életünk során azokat a tanításokat: ne ölj, ha megdobnak kővel,
dobd vissza kenyérrel, fordítsd oda a másik orcád, szeresd az ellenségedet is…?
Ezeket úgy kellene alkalmazni, ahogy le vannak írva:
a téged ért rosszra, bántásra, megkárosításra ne bosszúval válaszolj, hanem
cselekvő szeretettel! Azt mondja a jézusi erkölcsi aranyszabály: Azt tedd a
másik emberrel, amit szeretnél, hogy veled is megtegyenek az emberek. (Mt 7, 12)
Ezt még a hívő, Isten felé törekvő embernek is borzasztó nehéz maradéktalanul
megtartani, mert az alapvető ösztön pont az ellenkezőt diktálná, de az embert
valójában az különbözteti meg az állattól, hogy a szabad akarata által (ha
akar, akkor) tud parancsolni az ösztöneinek. A baj általában akkor keletkezik,
mikor valaki nem is akar parancsolni az ösztöneinek, mivel kényelmesebb azokat
szabadon engednie…
Pedig óriási erény ez Isten előtt, amit a megtartásának
nagyon nehéz volta világosan meg is mutat nekünk.
Nem
a tárgyakra árad (ki) az áldás
A
háború idején a pátriárka Belgrádban, az érsek Zágrábban megszentelte a
fegyvereket, megáldotta a harcba induló katonákat, menjenek, és Isten nevében
öljenek.
A szerb pátriárka áldó-imáját, szándékait nem
ismerem, tehát erről nem nyilatkozhatok. A katolikus részről viszont igen.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt, történik ilyenkor, ismernünk kell az áldások
természetét: ha egy tárgyat megáldunk, akkor valójában nem a tárgyra száll az
áldás, hanem arra az emberre, aki azt a tárgyat valamilyen módon felhasználja.
Pl.: a rózsafüzér megáldása – nem a rózsafüzér, mint tárgy lesz jobbá, hanem
Isten meghatározott áldása, segítő kegyelme árad ki arra a személyre, aki a
rózsafüzért használva hittel imádkozik, vagy a tanévnyitó iskolatáska-szentelés
– az iskolatáskák a megáldástól még pont ugyanolyan élettelen tárgyak maradnak,
mint korábban –, mely által a táskát használó gyermekre hívjuk le Isten
áldását.
Ilyenformán a fegyverek megáldása sem a fegyvereknek
szól, s nem teszi azokat szent gyilkoló eszközökké, hanem az azokat használó
katonákra hívja le Isten segítő kegyelmét. Úgy emlékszem, egyszer azt olvastam
valahol, hogy maga az áldás szövege is arra vonatkozott, hogy a fegyvereket
használó katonának ne essen baja, s élve hazatérhessen övéihez, de egyszersmind
Isten segítségével ne is kelljen használnia azt a bizonyos megáldott fegyvert,
vagyis sikerüljön elkerülni az olyan összecsapásokat, melyekben fegyveres harc
alakulhatna ki. Mondhatnám úgy is, hogy a fegyverek megáldása arra kérte Isten
segítő kegyelmét, hogy ha lehet, soha ne is kelljen használni az adott
fegyvereket a katonáknak, soha ne
kényszerüljenek arra, hogy velük emberéletet kelljen kioltaniuk.
A
helytállás követendő példái
A
horvátországi magyar településeken az történt, hogy amint komolyabb harcok
kezdődtek, a papok többsége elmenekült.
Igen, sajnos a szlavóniai horvát papság egy jelentős
része – egyáltalán nem tanúságtevő módon – tényleg magára hagyta a nyájat a
kilencvenes évek elején, s elmenekült a harcok elől. Egészen pontosan egy
vértanú szlavóniai papról (Ivan Burik
tovarniki plébánosról) tud a történelem, aki nem menekült el, hanem övéivel
maradt, s a szerbek kezéből elnyerte a vértanúság dicső koronáját. Esetleg még
megemlíteném a megboldogult adai plébános, Szauer
Miklós atya két egykori
osztálytársát, akik igazi jó példát adtak nekünk. Egyikük most is Szarajevó
bíboros-érseke, Vinko Puljić, aki az
ostrom első pillanatától az utolsóig püspökként ott maradt a híveivel… A
másikuk nevét már elfelejtettem, de ő a Banja Luka-i Egyházmegye papja volt, s
ő sem menekült el. Mikor a szerbek elfoglalták a várost, akkor őt és egy
tisztelendő nővért szögesdróttal összekötöztek, s rájuk robbantották a
plébániatemplomot.
A horvát háború kapcsán érdemes még két nevet
megemlíteni: Fuderer László
Óbecse-belvárosi plébánost, aki akkor zombori segédlelkész volt és Mikity Ede zentai lelkipásztort (Szent Ferenc
Sebei Plébánia), aki akkor Szilágyi plébánosa volt. Ők ketten vasárnapról
vasárnapra átjártak a frontvonalon, hogy a baranyai katolikusokat szentmisével
és más szentségekkel ellássák. Saját bevallásuk szerint többször akarták őket
agyonlőni ilyen-olyan fegyveresek, de mégsem adták fel, mégsem hagyták magukra
azokat, akiket a saját papjuk cserbenhagyott.
Csak
az volt a bűnük, hogy papok voltak
Példaként említhetném a vajdasági katolikus papság
1944-es helytállását is. Nagyon kevés számú kivétellel az akkor Bácskában és a
Bánságban szolgáló papok nem menekültek sehova, pedig megtehették volna, mert
jó pásztorként nyájukat a legnagyobb bajban elhagyni, magára hagyni nem
akarták, s amikor a szovjet hadsereg és a jugoszláv partizánok megérkeztek,
akkor válogatott módon kínozták meg őket. A bánsági vértanú papok számát nem
ismerem, de nem lehet kevés, ott főleg sváb-német katolikusok éltek a sváb-német
papjaikkal, de itt nálunk, Bácskában, a Szabadkai Egyházmegye területén minden
év október 31-én megemlékezünk 17 magyar, német és horvát áldozópapról és az
újvidéki 2 ferences barátról, akik semmi bűnt nem követtek el, csak azért
kellett meghalniuk, mert papok voltak:
Egyházmegyés papok:
Berger
Antal – 1944. – Tavankút
Dupp
Bálint – 1944. – Csúrog
Haug
Antal – 1945. – Sremska Mitrovica
Köves
István – 1944. – Mozsor
Müller
Péter – 1951. – Szentfülöp (Bački Gračac)
Novotny
József – 1944. – Palonna
Ognjanov
István – 1945. – Szabadka
Petrányi
Ferenc – 1944. – Óbecse
Plank
Ferenc – 1944. – Szivác
Scherer
Lőrinc – 1944. – orosz fogságban
Szabó
Dénes – 1944. – Tóthfalu
Takács
Ferenc – 1944. – Péterréve
Unterreiner
Károly – 1944. – Bácspalánka
Varga
Lajos – 1944. – Mohol
Virág
István – 1944. – Horgos
Weinerth
Péter – 1945. – Bácspalánka
Werner
Mihály – 1944. – Martonos
Ferences barátok:
Körösztös
Krizosztom – 1944.
Kovács
Kristóf – 1944.
Ők azok, akiket meg is öltek, de sokkal többen
voltak olyanok, akiket egy életre megnyomorítottak, illetve nagyon sokan hosszú
éveket dolgoztak különböző kényszermunkatáborokban és börtönökben raboskodva,
csak azért, mert nem mentek sehova a nyájuk nélkül.
A
nyáj is felelős a pásztorért
Mindenki
csak a saját életéért felelős, vagy elszámolással tartozik a rábízottak
sorsáért is?
Elsősorban mindenki csak a sajátjáért felelős, de
miután egyedül senki nem üdvözülhet, ezért mindannyian felelősséggel tartozunk
azokért is, akikkel együtt élünk, akikkel együtt dolgozunk, akik a szomszédaink,
akik a rokonaink, akik a barátaink… A pásztor felelős a nyájért, de a nyáj is
felelős a pásztorért.
Mennyire
lehet sziklaszilárd annak a lelkipásztornak a hite, akinek nincs bátorsága a
Teremtőre bízni az életét (inkább az első adandó alkalommal elfut), helyette
saját maga veszi a kezébe a "sorsának irányítását"?
Erről nem mernék nyilatkozni, mert nem voltam még
olyan helyzetben, hogy a menekülést kelljen fontolgatnom, tehát nincs tapasztalatom.
Könnyű lenne mások felett ítélkezni, de mindenképpen hibás lenne megtenni.
Tapasztalata
szerint: tanulmányaik során kellőképpen felkészítik-e a leendő lelkipásztorokat
arra, hogy emberpróbáló időkben is kitartsanak, helytállanak?
Ilyesmire nem lehet felkészíteni senkit.
Felelősségvállalásunk
a béke fenntartása, megőrzése érdekében…
Mindannyian egyformán felelősek vagyunk érte, sőt,
kötelességünk azt a saját lehetőségeink szerint előmozdítani, ahhoz
hozzájárulni. De nem feledhetjük, hogy keresztény, Isten-hívő embernek nem a
földi béke a végső célja, hanem az Isten színelátására való megérkezés. A földi
életünk, akár békés körülmények között zajlik, akár nem, csak arra való, hogy
az annak folyamán kapott kegyelmeket jól felhasználva érdemeket gyűjtsünk és
földi halálunk pillanata után ezen érdemek erejéből Istennek örvendhessünk. És
igen, a béketeremtés az egyik ilyen érdemszerző lehetőség, de messze nem az
egyetlen…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése