„Meddig jutottunk?”

Zárójelentés készült az 1944/45-ben Délvidéken lezajlott magyarellenes vérengzésről

Az igazság akkor is létezik, ha letagadják.

George Orwell 

Könnyebb az igazságot felismerni, mint elismertetni. 

Lamarck

Matuska Márton (Temerin, 1936) újságíró, Pastyik László (Topolya, 1944) irodalomtörténész, bibliográfus és Tomik Nimród (Topolya, 1980) okleveles történész Zárójelentést közöltek arról, „hol tartunk az 1944/45-ös délvidéki magyarellenes atrocitások föltárásával és földolgozásával”.

A Topolyán készült összegző írás alapjául a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (VMHT) május 11-én Bajmokon, a Társaság magalakulásának 10. évfordulóján tartott tanácskozáson elhangzott hat előadása szolgált, amelyek „írott változatát a szervezet könyv formájában jelenteti meg”.

A szerzők kiemelik, hogy „nem adják teljes képét a föltárásnak és a földolgozásnak, hanem csupán az elvégzett munka leglényegesebb tételeit jelölik meg, amelyek egyben mutatják a magyar és a szerb állam, valamint a két nemzet közötti megbékélés fontos eseményeit, és jelölik meg az elvégzésre váró föladatokat is”.

A három részes összegzés a Magyar Szó Kilátó c. mellékletében jelent meg (június 8-án a 26., június 15-én a 24. és június 22-én a 26. oldalon). A szerzők kiemelik, hogy az atrocitásokról ez a második összegzés, mivel az első „2003. október 24-én és 25-én készült azon a tanácskozáson, amelyet a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezett néhai Ribár Béla akadémikus irányításával”. 

A zárójelentés felsorolja a magyar és a szerb törvényhozó testületeknek a témában hozott intézkedéseit, valamint az állam- és kormányfők hozzájárulását.  Kiemeli, hogy „Mák Ferenc a tanácskozás alkalmából összeállította a vérengzéssel foglalkozó írások bibliográfiáját”, amit „a tervek szerint még az év őszén könyv formájában kiad a zentai Magyar Művelődési Intézet”.

A Magyar voltál, azért – Délvidéki tragédia 1944-1945 címen, Budapesten 2011. február 22-én rendezett kiállítás anyagából Cseresnyésné Kiss Magdolna létrehozta „az általa kiteljesedett, délvidéki szemléltető kiállítást, amely azóta számtalan helyen be lett mutatva, a Kárpát-medencében, de Bécsben és Brüsszelben is”.

A zárójelentés ugyancsak tartalmazza a témában megjelent külföldi, a délvidéki és a magyarországi, valamint a kutatás eredményeként született más fontosabb dokumentumkönyvek és filmek felsorolását is, ami a történészek és a témában érdekeltek számára fontos kiindulópontként szolgálhat.

A szerzők rámutatnak, hogy várat még magára a tömegsírok és emlékhelyek föltárása, számbavétele, valamint a likvidált papok ügye.

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy talán lehetetlenné teszik az olyannyira igényelt és nélkülözött rehabilitálást, de még inkább a kárpótlást”. 

Megállapítják, hogy „a likvidált politikusok és kiemelkedő magyar vezetők ügyével nem foglalkozott szinte semmilyen mértékben sem az első, sem a második összegzés”. Ez a téma, tehát, feltáratlan, kutatásra/kutatókra vár.

A zárójelentés rámutat annak szükségességére is, hogy „a második világháború végén és után a Kárpát-medencében élő magyarság ugyanolyan vérveszteséget szenvedett, mint az elsőt követően. A magyar tömegnek az irtása és elüldözése a Délvidéken, az anyaországnak és az erdélyieknek a Szovjetunióba hurcolása, ez utóbbiak jogfosztottsága, a felvidékiek kényszerített kitelepítése olyan események, amelyeket be kell építeni a magyar generációk oktatási programjába”. 

A szerzők a feladatok összegzéseként leszögezik, hogy a „legkevesebb eredményt a tekintetben könyvelhetjük el, amit az exhumálásban, rehabilitálásban és a kárpótlásban értünk el, de nagyon hiányzik a teljességre törekvés szándékával készült kronológia, valamint egy ugyanilyen igénnyel összeállított összefoglaló. Szükségesnek tartjuk az emlékművek és kegyeleti helyek számvételét, a kutatás központosítását vagy egybefogását, fontos jelöletlen helyek megjelölését, elsősorban az újvidékit. Végül, de nem utolsó sorban a bocsánatkérési gesztust Szerbia részéről”.

Nem emlékszem, mikor volt alkalmam utoljára olvasni egy összefoglaló írást a délvidéki magyar közösség valamely kérdéséről, megoldásra váró problémájáról. Megfelelő intézmények híján ezen nem is kell csodálkozni. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) óvakodik még a gondolattól is, hogy a közösséget érintő témáról tanácsozást vagy alapos elemzést készítsen/készíttessen.     

 A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság tevékenysége híján) most arra a kérdésre kereste a választ, hogy „meddig jutottunk” a 1944/45-ben és Délvidéken lezajlott magyarellenes vérengzés föltárásában és kutatásában.

A témában jártas szerzők által egy átfogó helyzetképet kaptunk, amely tartalmazza a még megoldásra váró kutatási és egyéb feladatokat is. Egyúttal útmutatóul szolgál a politikusoknak is.

A magyar és a szerb állam, valamint a két nemzet közötti megbékélés folyamata csak akkor lehet teljes és őszinte, ha a kutatók által megjelölt kérdésekre tényszerű és igaz választ kapunk.   

BOZÓKI Antal

Újvidék, 2019. július 12.