Zárójelentés készült az 1944/45-ben
Délvidéken lezajlott magyarellenes vérengzésről
Az igazság akkor is létezik,
ha letagadják.
George Orwell
Könnyebb az igazságot felismerni, mint elismertetni.
Lamarck
Matuska Márton (Temerin, 1936)
újságíró, Pastyik László (Topolya, 1944) irodalomtörténész, bibliográfus
és Tomik Nimród (Topolya, 1980) okleveles történész Zárójelentést közöltek
arról, „hol tartunk az 1944/45-ös délvidéki magyarellenes atrocitások
föltárásával és földolgozásával”.
A Topolyán készült összegző írás
alapjául a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (VMHT) május 11-én Bajmokon,
a Társaság magalakulásának 10. évfordulóján tartott tanácskozáson elhangzott
hat előadása szolgált, amelyek „írott változatát a szervezet könyv formájában
jelenteti meg”.
A szerzők kiemelik, hogy „nem adják
teljes képét a föltárásnak és a földolgozásnak, hanem csupán az elvégzett munka
leglényegesebb tételeit jelölik meg, amelyek egyben mutatják a magyar és a
szerb állam, valamint a két nemzet közötti megbékélés fontos eseményeit, és
jelölik meg az elvégzésre váró föladatokat is”.
A három részes összegzés a Magyar Szó
Kilátó c. mellékletében jelent meg (június 8-án a 26., június 15-én a 24. és
június 22-én a 26. oldalon). A szerzők kiemelik, hogy az atrocitásokról ez a
második összegzés, mivel az első „2003. október 24-én és 25-én készült azon a
tanácskozáson, amelyet a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság szervezett néhai Ribár
Béla akadémikus irányításával”.
A zárójelentés felsorolja a magyar és a
szerb törvényhozó testületeknek a témában hozott intézkedéseit, valamint az állam- és kormányfők hozzájárulását. Kiemeli, hogy „Mák Ferenc
a tanácskozás alkalmából összeállította a vérengzéssel foglalkozó írások
bibliográfiáját”, amit „a tervek szerint még az év őszén könyv formájában kiad
a zentai Magyar Művelődési Intézet”.
A Magyar
voltál, azért – Délvidéki tragédia 1944-1945 címen, Budapesten 2011.
február 22-én rendezett kiállítás anyagából Cseresnyésné Kiss Magdolna
létrehozta „az általa kiteljesedett, délvidéki szemléltető kiállítást, amely
azóta számtalan helyen be lett mutatva, a Kárpát-medencében, de Bécsben és
Brüsszelben is”.
A zárójelentés ugyancsak tartalmazza a
témában megjelent külföldi, a délvidéki és a magyarországi, valamint a kutatás
eredményeként született más fontosabb dokumentumkönyvek és filmek felsorolását
is, ami a történészek és a témában érdekeltek számára fontos kiindulópontként
szolgálhat.
A szerzők rámutatnak, hogy várat még
magára a tömegsírok és emlékhelyek föltárása, számbavétele, valamint a
likvidált papok ügye.
A háborús bűnösség, rehabilitálás és
kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt
„fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy talán lehetetlenné teszik az
olyannyira igényelt és nélkülözött rehabilitálást, de még inkább a
kárpótlást”.
Megállapítják, hogy „a likvidált
politikusok és kiemelkedő magyar vezetők ügyével nem foglalkozott szinte
semmilyen mértékben sem az első, sem a második összegzés”. Ez a téma, tehát,
feltáratlan, kutatásra/kutatókra vár.
A zárójelentés rámutat annak
szükségességére is, hogy „a második világháború végén és után a Kárpát-medencében
élő magyarság ugyanolyan vérveszteséget szenvedett, mint az elsőt követően. A
magyar tömegnek az irtása és elüldözése a Délvidéken, az anyaországnak és az
erdélyieknek a Szovjetunióba hurcolása, ez utóbbiak jogfosztottsága, a
felvidékiek kényszerített kitelepítése olyan események, amelyeket be kell
építeni a magyar generációk oktatási programjába”.
A szerzők a feladatok összegzéseként
leszögezik, hogy a „legkevesebb eredményt a tekintetben könyvelhetjük el, amit
az exhumálásban, rehabilitálásban és a kárpótlásban értünk el, de nagyon
hiányzik a teljességre törekvés szándékával készült kronológia, valamint egy
ugyanilyen igénnyel összeállított összefoglaló. Szükségesnek tartjuk az
emlékművek és kegyeleti helyek számvételét, a kutatás központosítását vagy
egybefogását, fontos jelöletlen helyek megjelölését, elsősorban az újvidékit.
Végül, de nem utolsó sorban a bocsánatkérési gesztust Szerbia részéről”.
Nem emlékszem, mikor volt alkalmam
utoljára olvasni egy összefoglaló írást a délvidéki magyar közösség valamely
kérdéséről, megoldásra váró problémájáról. Megfelelő intézmények híján ezen nem
is kell csodálkozni. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) óvakodik még a gondolattól
is, hogy a közösséget érintő témáról tanácsozást vagy alapos elemzést készítsen/készíttessen.
A Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság (a Vajdasági
Magyar Tudományos Társaság tevékenysége híján) most arra a kérdésre kereste a
választ, hogy „meddig jutottunk” a 1944/45-ben és Délvidéken lezajlott
magyarellenes vérengzés föltárásában és kutatásában.
A témában jártas szerzők által
egy átfogó helyzetképet kaptunk, amely tartalmazza a még megoldásra váró kutatási
és egyéb feladatokat is. Egyúttal útmutatóul szolgál a politikusoknak is.
A magyar és a szerb állam, valamint a
két nemzet közötti megbékélés folyamata csak akkor lehet teljes és őszinte, ha a kutatók
által megjelölt kérdésekre tényszerű és igaz választ kapunk.
BOZÓKI
Antal
Újvidék,
2019. július 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése