Zórád Zoltán péterrévei tartalékos katona esete

Itthon gyáva nyúlként viselkedtek, ott hirtelen fölbátorodtak

Már nem emlékszem a pontos dátumra, mikor is lettem tartalékos katona, csak azt tudom, hogy 1991-ben, mindenszentekkor már ott voltunk Vukovár határában. Egy teljes hónapot töltöttem ott, meg előtte egy hetet a Topolya és Óbecse közötti Novo Selo-i birtokon kiképzésen. Egészségügyi, ápolói beosztásom volt, a felkészítés is ilyen jellegű volt. Százötvenen voltunk – Óbecséről, Péterrévéről, Dreáról, Bácsföldvárról –, 80 százalékban magyarok.

Miután Šidnél átkeltünk a határon, kezdett megváltozni a táj: az út mellett, több helyen elhullott állatokat, később pedig már megrongált, szétlőtt épületeket is láttunk. Nijemci faluról eléggé ijesztő történeteket hallottuk, azt mesélték, hogy kragujeváci katonák jártak ott – három autóbusszal –, akik nagyon embertelenül viselkedtek, több mint 100 embert megöltek, egy autóbusznyit pedig elhurcoltak.

 

                       Zórád Zoltán már itthon, a ház kertjében

Sokan bedőltek az ámításnak

Az állomáshelyük Opatovacon (Apátiban) volt. Mire megérkeztünk, a házakat már kifosztották. Se áram-, se vízellátás nem volt. A faluban maradtak fiatalok is, idősek is. Féltek, bizalmatlanok voltak, de lehetett velük beszélgetni. Az egyik házban láttam a falon egy bekeretezett oklevelet, elolvastam rajta a magyar nevet, és a ház lakóitól megkérdeztem magyarul, hogy melyikük a Pista, de annyira féltek, hogy nem mertek azonnal válaszolni.

Azokat az épületeket, amelyekben még maradt valaki, megjelölték, a kapujára mésszel fehér keresztet festettek. Minket már ilyen kép fogadott. Közülünk is sokat bementek azokba a házakba, amelyeken nem volt jel, és amit találtak, kihozták. Az ottani lakosságnak jó élete lehetett, erről árulkodtak a szép épületek, a jól felszerelt gazdasági udvarok, a jószágállomány. Láttunk gépkocsikat, traktorokat, sőt még autószerelő-műhelyt is. Sajnos, az én katonatársaim között is akadtak olyanok, akik bedőltek az ámításnak, akik elhitték, hogy a szép ház, amit kinézel magadnak és elfoglalsz, az majd a tied lesz, mindennel együtt, amit benne találsz. Voltak, akik már azt tervezgették, hogy ott fognak élni, áthozzák a családjukat is.

Azokban a napokban, hetekben zajlott a város elfoglalása. Hallottuk a lövéseket, az ágyúzást. Opatovac környéke lezárt terület volt, mintegy 70 kilométeres körzetben, egy kis túlzással azt mondhatom, hogy oda se kutya, se macska nem jöhetett be, éjjel-nappal szigorúan őrizték. Vukovár védői vagy lakói közül, akik meneküléssel próbálkoztak, át akartak kelni a Dunán, azokat el kellett fogni, és bezárni, ez volt a feladat. Nem volt szabad senkit lelőni, ezt nagyon kihangsúlyozták, mert majd bíróság dönt a sorsukról, mondták. Akiket foglyul ejtettek, azokat bezárták egy szobába (az volt az ideiglenes „börtön”), onnan azonban az éj leple alatt gyorsan eltűntették őket – agyonverték, lelőtték, a holttesteket pedig a Dunába dobták, a víz elvitte, soha senki nem kereste azokat. Egyik reggel megkérdeztük, hogy hova lett az a két férfi, aki az este még itt volt, azt a választ kaptuk, hogy megszöktek. 

Éjjel feszültség volt, nappal lazaság

Az egy hónap alatt négyszer-ötször támadtak meg bennünket, rendszerint este 10 óra után kezdődött a lövöldözés, de sosem tudtuk meg, hogy kik lőttek ránk. Minden ilyen támadás után felszámoltuk a szálláshelyet, másik épületbe költöztünk, átpakoltuk az élelmet és a felszerelést, előtte azonban a körülötte lévő 15-20 házat átnéztük, biztonságos-e, maradt-e benne valaki.

Éjjel feszültség volt, nappal lazaság. Akik napközben nem tudtak mit kezdeni magukkal, kerestek valamilyen „szórakozást”: unalmukban a házakra, háztetőkre lövöldöztek, vagy egy televíziót használtak céltáblaként. Ha húst akartak enni, szereztek disznót, malacot, ha pedig halat, gránátokat hajítottak a vízbe. Közben, persze iszogattak, mert ital volt korlátlan mennyiségben. Azt figyeltem meg, hogy akik itthon, a civil életben gyáva nyúlként viselkedtek, ott hirtelen felbátorodtak. Úgy érezték, hogy hatalmat kaptak, azt tehettek, ami akartak, mert senki nem kérte számon, hogy merre jártak, mit csináltak. Már maga a fegyver is valamiféle biztonságot adott az embernek. Az én esetemben viszont épp ellenkezőleg történt, azt tartottam magamról, hogy senkitől, semmitől nem félek, de amikor az első éjszaka lőtték a házat, amelyikbe beköltöztünk, és a cserepek csörögtek, pattogtak a tetőn, a szívem a torkomban dobogott. Én arra számítottam, hogy majd hasonlóképpen lesz, mint annak idején a hadseregben való katonáskodás, de nem, itt nem volt semmiféle rend, semmiféle fegyelem. Éppen ezért nem is lehetett túlságosan hencegni – mindenkinél volt fegyver. Mielőtt jöttünk haza, a puskát minden katonának le kellett adnia, de aki akart, mégis hozhatott magával fegyvert is, kézigránátot is, mert lehetett ott szerezni, vagy akár venni is. Szerszámokat is cipeltek magukkal, láttam például láncfűrészt… Az is igaz, hogy nem hivatásos katonatisztek irányításával történtek a dolgok, olyan egy sem volt közöttünk.  

Arra az egy hónapra jó fizetést kaptunk, úgy emlékszem, az ott tartózkodásunk ideje alatt kétszer osztottak pénzt.

Szabó Angéla