Itthon gyáva nyúlként viselkedtek, ott hirtelen
fölbátorodtak
Már nem emlékszem a pontos dátumra, mikor is lettem
tartalékos katona, csak azt tudom, hogy 1991-ben, mindenszentekkor már ott voltunk
Vukovár határában. Egy teljes hónapot töltöttem ott, meg előtte egy hetet a
Topolya és Óbecse közötti Novo
Selo-i birtokon kiképzésen. Egészségügyi, ápolói beosztásom volt, a felkészítés
is ilyen jellegű volt. Százötvenen voltunk – Óbecséről, Péterrévéről, Dreáról,
Bácsföldvárról –, 80 százalékban magyarok.
Miután Šidnél átkeltünk a határon, kezdett
megváltozni a táj: az út mellett, több helyen elhullott állatokat, később pedig
már megrongált, szétlőtt épületeket is láttunk. Nijemci faluról eléggé ijesztő
történeteket hallottuk, azt mesélték, hogy kragujeváci katonák jártak ott –
három autóbusszal –, akik nagyon embertelenül viselkedtek, több mint 100 embert
megöltek, egy autóbusznyit pedig elhurcoltak.
Zórád Zoltán már itthon, a ház kertjében
Sokan
bedőltek az ámításnak
Az állomáshelyük Opatovacon (Apátiban) volt. Mire
megérkeztünk, a házakat már kifosztották. Se áram-, se vízellátás nem volt. A
faluban maradtak fiatalok is, idősek is. Féltek, bizalmatlanok voltak, de
lehetett velük beszélgetni. Az egyik házban láttam a falon egy bekeretezett
oklevelet, elolvastam rajta a magyar nevet, és a ház lakóitól megkérdeztem
magyarul, hogy melyikük a Pista, de annyira féltek, hogy nem mertek azonnal válaszolni.
Azokat az épületeket, amelyekben még maradt valaki,
megjelölték, a kapujára mésszel fehér keresztet festettek. Minket már ilyen kép
fogadott. Közülünk is sokat bementek azokba a házakba, amelyeken nem volt jel,
és amit találtak, kihozták. Az ottani lakosságnak jó élete lehetett, erről
árulkodtak a szép épületek, a jól felszerelt gazdasági udvarok, a
jószágállomány. Láttunk gépkocsikat, traktorokat, sőt még autószerelő-műhelyt
is. Sajnos, az én katonatársaim között is akadtak olyanok, akik bedőltek az
ámításnak, akik elhitték, hogy a szép ház, amit kinézel magadnak és elfoglalsz,
az majd a tied lesz, mindennel együtt, amit benne találsz. Voltak, akik már azt
tervezgették, hogy ott fognak élni, áthozzák a családjukat is.
Azokban a napokban, hetekben zajlott a város
elfoglalása. Hallottuk a lövéseket, az ágyúzást. Opatovac környéke lezárt
terület volt, mintegy 70 kilométeres körzetben, egy kis túlzással azt
mondhatom, hogy oda se kutya, se macska nem jöhetett be, éjjel-nappal szigorúan
őrizték. Vukovár védői vagy lakói közül, akik meneküléssel próbálkoztak, át
akartak kelni a Dunán, azokat el kellett fogni, és bezárni, ez volt a feladat.
Nem volt szabad senkit lelőni, ezt nagyon kihangsúlyozták, mert majd bíróság
dönt a sorsukról, mondták. Akiket foglyul ejtettek, azokat bezárták egy szobába
(az volt az ideiglenes „börtön”), onnan azonban az éj leple alatt gyorsan eltűntették
őket – agyonverték, lelőtték, a holttesteket pedig a Dunába dobták, a víz
elvitte, soha senki nem kereste azokat. Egyik reggel megkérdeztük, hogy hova
lett az a két férfi, aki az este még itt volt, azt a választ kaptuk, hogy
megszöktek.
Éjjel
feszültség volt, nappal lazaság
Az egy hónap alatt négyszer-ötször támadtak meg bennünket,
rendszerint este 10 óra után kezdődött a lövöldözés, de sosem tudtuk meg, hogy
kik lőttek ránk. Minden ilyen támadás után felszámoltuk a szálláshelyet, másik
épületbe költöztünk, átpakoltuk az élelmet és a felszerelést, előtte azonban a
körülötte lévő 15-20 házat átnéztük, biztonságos-e, maradt-e benne valaki.
Éjjel feszültség volt, nappal lazaság. Akik
napközben nem tudtak mit kezdeni magukkal, kerestek valamilyen „szórakozást”:
unalmukban a házakra, háztetőkre lövöldöztek, vagy egy televíziót használtak
céltáblaként. Ha húst akartak enni, szereztek disznót, malacot, ha pedig halat,
gránátokat hajítottak a vízbe. Közben, persze iszogattak, mert ital volt
korlátlan mennyiségben. Azt figyeltem meg, hogy akik itthon, a civil életben
gyáva nyúlként viselkedtek, ott hirtelen felbátorodtak. Úgy érezték, hogy
hatalmat kaptak, azt tehettek, ami akartak, mert senki nem kérte számon, hogy
merre jártak, mit csináltak. Már maga a fegyver is valamiféle biztonságot adott
az embernek. Az én esetemben viszont épp ellenkezőleg történt, azt tartottam
magamról, hogy senkitől, semmitől nem félek, de amikor az első éjszaka lőtték a
házat, amelyikbe beköltöztünk, és a cserepek csörögtek, pattogtak a tetőn, a
szívem a torkomban dobogott. Én arra számítottam, hogy majd hasonlóképpen lesz,
mint annak idején a hadseregben való katonáskodás, de nem, itt nem volt
semmiféle rend, semmiféle fegyelem. Éppen ezért nem is lehetett túlságosan hencegni
– mindenkinél volt fegyver. Mielőtt jöttünk haza, a puskát minden katonának le
kellett adnia, de aki akart, mégis hozhatott magával fegyvert is, kézigránátot
is, mert lehetett ott szerezni, vagy akár venni is. Szerszámokat is cipeltek
magukkal, láttam például láncfűrészt… Az is igaz, hogy nem hivatásos
katonatisztek irányításával történtek a dolgok, olyan egy sem volt közöttünk.
Arra az egy hónapra jó fizetést kaptunk, úgy
emlékszem, az ott tartózkodásunk ideje alatt kétszer osztottak pénzt.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése