Amikor a moholi Vlasity Zsolt megkapta a katonai behívóját, akkor már javában zajlott a jugoszláviai testvérháború, és addigra már jó néhány harctérre kényszerített vajdasági magyar férfit koporsóban, csak temetni hoztak haza. Zsoltnak sikerült elkerülnie a horvátországi és a boszniai harcteret, ám a kényszerű katonáskodás mégis emlékezetes maradt a számára. 1993 júliusától sorkatonaként szolgált Nišben, 3 hónap után pedig a koszovói Prizrenben. Amikor a seregben szerzett élményeiről, tapasztalatairól faggattam, a következőket mondta:
– Nekem aztán kijutott a jóból, sikerült mindig a rövidebbet húzni. A kiképzés nagyon cudar volt, néha azt gondoltam, az idegenlégió katonáit se gyötörhették jobban, mint minket. (Egyébként abban a 2 000 katonát befogadó kaszárnyában képezték a különleges egység tagjait is.) Szerintem az egy büntetőkaszárnya lehetett, mert olyan tiszteket helyeztek oda, akiknek volt vaj a fején. Éppen abban az időben tértek vissza azok, akik már megjárták a horvátországi háborút.
– Miből állt ez az újoncsanyargatás?
– Minden nap – a hétvége kivételével – reggel 8 órakor kezdődött a csoportos „kínzás”, és délig tartott. A „vesztőhely”, ahol a terepi kiképzést tartották, úgy 3 kilométerre lehetett a laktanyától, úgy hívták, hogy Konjsko groblje. Megállapítottuk, hogy nem véletlenül kaphatta ezt a nevet. Oda kigyalogoltunk, de ha éppen büntetésben voltunk, akkor futva kellett megtennünk az utat. Dimbes-dombos terület volt, száraz, leperzselődött növényzettel, és mindig hétágra sütött a nap, nem volt ritka a 40 fok körüli hőmérséklet. Ott kúsztunk, másztunk, ugráltunk, de ez még nem volt elég, ugyanis visszafelé jövet nem a kaszárnyába vettük az irányt, hanem a gyakorlótérre. Ott lefutottuk a szokásos 1 000 métert teljes felszerelésben, és utána még kitaláltak valamit. Maszkban, könnygázbomba kíséretében… Fél 2 felé ebédeltünk, majd 4 óráig pihenőt tartottunk, utána következett a tantermi oktatás.
– Tartottál-e attól, hogy a kiképzés után majd valamelyik harctérre küldenek?
– Ettől nem féltem, mert többször is célozgattak rá, hogy valószínűleg Koszovóba irányítanak bennünket, de nekem akkorra már annyira elegem volt, hogy azt mondtam, mindegy, hová kerülök, csak innen megszabaduljak egyszer.
– Mi látszott ott abból, hogy megérett a helyzet egy koszovói háborúra is?
– Szinte biztosra vettük, benne volt a levegőben. Mi csak azért imádkoztunk, hogy akkorra leszereljünk, és eltűnjünk. Az előző generáció tagjait a kiképzés után egyenesen a boszniai háborúba vitték.
Prizrenben sem volt sokkal jobb a sorsom, ott 10 hónapot húztam le, abból talán két hónapig voltunk a laktanyában, a többit terepen töltöttük. A katonai táborokat általában az albán falvak közelében hozták létre, vagy azok köré vonták. Nyilván nem véletlenül, ez is a lakosság megfélemlítését szolgálta.
– Hogy éltek ott az emberek?
– Bár több helyen láttunk új, blokkból, téglából épült, de befejezetlen emeletes házakat is, mégis úgy tűnt, hogy elég szegényesen élnek – 10-12 fő is egy családban. Sovány lovakkal vontatott rissz-rossz kocsikkal közlekedtek, és nem sokat törődtek a környezetükkel. Szinte mindent elborított a szemét. Nagy halmokban állt még az út közepén is, időnként, hogy jó nagy kitérőt kellett tennünk, ha tovább akartunk haladni. Ha elmentünk a hentesüzlet előtt, áradt ki az ajtaján a dögszag. Megfogadtam, hogy bármi lesz is, arra a helyre soha nem megyek vissza, nem szeretném látni. A számomra érthetetlen volt az is, hogy megvágtam az ujjam egy konzervdoboz felnyitása közben, vagy más módon megsérültem, olyankor azonnal elfertőződött a seb. Utána 2 hónapig jártam kötözésre, mire begyógyult. De sárgaságjárvány is végigsöpört a kaszárnyán, csak ketten maradtunk a szobában, akik megúsztuk.
– A helyi lakosság hogy fogadta az egyenruhások jelenlétét?
– Egy szabadkaival néha beültünk egy kocsmába, és ott magyarul beszélgettünk. Szemmel tartottak bennünket, de soha nem kérdezték meg, hogy kik vagyunk, milyen nyelven beszéltünk.
Ha kivonultunk, akkor katonák, rendőrök, általában együtt mentünk. Nem lehettünk túlságosan bizalomgerjesztők. Eleinte tartottak tőlünk, de később már szóba elegyedtek, sőt üzleteltek is velünk. Amit csak nélkülözni tudtunk, azt eladtuk nekik. Leginkább szerszámot vettek, ásót, lapátot. Sokan feketézésből éltek, a csempészett árut Albániából szerezték be, a cigaretta volt a legkelendőbb. A rendőrök élen jártak a (be)szerzésben, többször szemtanúi voltunk annak, hogy az utcán egyszerűen elvették tőlük az árut, vagy a piacon elkobozták, és átpakolták a saját kombijukba. A laktanyával szemben volt a rendőrség épülete, ha valamire szükségünk volt, átmentünk hozzájuk, ott mindent be lehetett szerezni. Azok a rendőrök, akik ott szolgáltak, mindent megkaptak, ők is, a szerződéses katonák is szabadon megtehettek bármit, senki nem vonta őket felelősségre.
Ott történt az is, hogy rám szállt egy háborút megjárt önkéntes. Állandóan macerált, nem fért a fejébe, hogy ha szerb a vezetéknevem, akkor hogy lehetek magyar. Gyakran megkérdezte, hogy milyen nemzetiségűnek vallom magam, mindig azt feleltem, hogy én magyar vagyok. Bármit csináltam, neki semmi nem volt jó. Takaríttatta velem a vécét, és mindig talált a munkámban hibát, szándékosan összekoszolta, majd megparancsolta, hogy kezdjem újra a tisztítást. Egyik szombat este ugyanígy kötekedett velem – jócskán volt is benne ital –, hátulról elkapta a nyakamat és a fejemet beleütötte a falba, én meg hirtelen megfordultam, és pofon vágtam. A hangoskodásra belépett egy másik szerződéses katona, aki visszafogta, és azt mondta, hogy jelenteni fogja az esetet. Azt az éjszakát nem mertem bent tölteni, mert mindenütt keresett, késsel a kezében járkált le-föl, ezért az egyik garázsban húztam meg magam. Vasárnap nem jött be a laktanyába. Hétfőn én is panaszt tettem, őt behívatták, és csak pár nap múlva találkoztunk, amikor ismét terepre mentünk. Nem esett bántódásom, valahogy elsimították az ügyet, csak úgy vágott vissza, hogy énmiattam alaposan megtornáztatta az egész egységet.
– Amikor megkezdődött a NATO-bombázás, átvillant-e az agyadon, hogy most már téged is behívhatnak tartalékosnak?
– Persze, frissen képzett katona voltam, egy körzetben elég komoly helyismerettel is rendelkeztem, de viszont a páncélosokhoz voltam beosztva, a bombázás alatt meg inkább légvédelmisekre volt szükség, így én megúsztam.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése