Oldalak

2012. október 12., péntek

Magánvélemény



A TOTÁLIS KIÁBRÁNDULÁS

 

Nagyon-nagyon régen voltam ilyen csalódott és elkeseredett, mint most. Legutóbb 12 évvel ezelőtt, ugyanígy október derekán. Akkor adtam fel végérvényesen az éltető szép reményt, hogy a 37 kilóra fogyott rákbeteg apámat meg tudom óvni attól, ami minden egyes nappal egyre csak közeledett...
Most megint ugyanilyen tehetetlennek, eszköztelennek, gyámoltalannak érzem magam. Mint akit először alaposan kifosztottak, aztán pedig jól meg is vertek. Valahogy úgy, mint aki a zuhanó repülőgépről egyenesen a süllyedő hajóra esett...
Ismerőim, rokonlelkeim és azok számára, akikkel egyben-másban együttrezdülünk, gondolom, nem hat az újdonság erejével, ha azt mondom, hogy újra kiábrándultam a vajdasági magyar (politikai) érdekvédelemből. De most aztán teljes mértékben. Úgy Isten igazából. Totálisan. Csak még nem ocsúdtam fel rendesen az álmélkodásból... 

Az elmaradt összejövetel

A nap fekete krónikájának vezető (gyász)híre a számomra kétségkívül ez lenne: kellő érdeklődés hiányában elmarad a temerini fiúk ügyében mára összehívott szabadkai megbeszélés. ??? Ez már magában eléggé fejbe kólintó. Nem is kell hozzáfűzni túl sok magyarázatot. Erre egyszerűen nincsen magyarázat. Ezt nem lehet megmagyarázni. Legfeljebb csak kimagyarázni. A történet főszereplői tettek is erre egy-két szánalmas, vérszegény próbálkozást. De engem nem sikerült meggyőzni. Úgy gondolom, hogy a dolgok ilyen szégyenletes alakulásában senki sem vétlen. Sem az összejövetel meghirdetői, sem pedig az összejövetel meghívottai. A szervezők bizonyára nem végeztek kellően alapos és hibátlan munkát, a meginvitáltak pedig nyilvánvalóan csak fél vállról vették a hűvösen kimért, kissé szégyenlős felkérést. Még az is meglehet, hogy e kettő szorosan összefügg. Mint ok s okozat. Ha körültekintőbbek és rámenősebbek a tanácskozás kiötlői, akkor talán a meghívottak is másképpen, mondjuk úgy, hogy felelősségteljesen viselkednek. (Talán rejtőzik ebben némi igazságmorzsa.)
Az történt, hogy az egyik ifjú politikai pártunk, a Magyar Remény Mozgalom vezetői még szeptember derekán elhatározták, hogy megkísérelik a lehetetlent: tárgyalóasztalhoz ültetik az anyaországi parlamenti és a vajdasági magyar pártok vezetőit. Ez már önmagában véve is túlontúl merésznek és jócskán utópisztikusnak tűnő vállalkozásnak számított. Hát még akkor, ha azt a körülményt is hozzábiggyesztjük, hogy az eszmecsere témája egy igencsak félelmetes és hátborzongató eset lett volna: a temerini fiúk ügye. Az ő történetüknek a felvállalása, a mellettük való együttes és határozott (magyar-magyar) fellépés és kiállás.
A rázós, faramuci történet dupla csavaros. A hatalmi irányításban részt vállaló magyarországi pártok hajszálpontosan úgy acsarkodnak egymásra, és ugyanúgy nem viselik el egymásnak még a szagát sem, ahogy az itteniek, a mieink. Ez a nehezen áthidalható kettősség pedig már jó hosszú ideje megnehezíti a magyar-magyar zöld ágra vergődést. Nálunk is, odaát is. (De persze: csakis így válik láthatóvá és árulkodóvá a „Mi, magyarok, tartsunk szét!”-féle ősi/törzsi jellemvonás. Amely már oly sokszor okozta a vesztünket. Levetkőznünk mégsem sikerül.)
Az (elméletben) igen hangzatos neveket felvonultató összejövetelt ma délelőtt tartották volna Szabadkán. De nem lesz belőle semmi. Az ok prózai: nem sikerült összehozni.

Az egymásra mutogatás

A szervezők a meghívólevélben azt kérték, hogy az egyes pártok képviselői október 5-ig jelezzék a részvételi szándékukat. Ilyen visszajelzés pedig (egészen tegnapig) csupáncsak kettő érkezett. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy – érdeklődés hiányában – a találkozó elmarad. Két párt képviselőjével ők nem szégyenkeznek. Nem blamálják, nem égetik magukat. Olyan irányú „erőfeszítések” megtételét viszont mégiscsak rangon alulinak érezték, hogy esetleg még egyszer emlékeztessék a meghívottakat (akár levélben, akár telefonon) arra, hogy szíveskedjenek idejekorán jelenteni, hogy jelenlétükkel méltóztatják-e emelni a tanácskozás fényét és színvonalát, vagy sem. A pártvezérek pedig már csak olyan szerzetek, akik (mivel megszokták) elvárják az őket „megillető” udvarias invitálást, sőt esetenként még kéretik is magukat egy kicsinykét. De mivel újabb, emlékezetfrissítő meghívást nem kaptak, „tolakodni” meg nem akartak, így jobbnak látták, ha szépen, csendben, lapítva kimaradnak az egészből.
A jó szándék az megvolt bennük. Eleve gonosz, aki mást feltételez. Csak éppen egymásra vártak, egymásra mutogattak. Elbeszéltek egymás mellett. (Legalábbis valami ilyesmit sikerült kiderítenem tegnap délután, amikor a meghiúsult, az elbaltázott összejövetel okait próbáltam meg felkutatni.) Nagyon úgy fest a dolog, hogy ez az elmélet megállja a helyét azok esetében, akik hajlandóságot mutattak a megbeszélésen való részvételre, csak éppen (el)vártak valamiféle másodszori megerősítést. Vagy legalább annyit, hogy majd közlik velük: a találkozó elmarad. (Esetünkben ez is elmaradt!)
Természetesen vannak olyan pártvezérek is, mindkét oldalon, akik már a meghívó kézhez-vételének a pillanatában tudták, eldöntötték, hogy semmiképpen sem fognak a részesei lenni egy ilyen összejövetelnek. Alighanem olyan meggondolásból, hogy az ő nevüket bizony ne mossák össze, és nem is emlegessék együtt az öt „elvetemült” temerini magyar fiú nevével. Még csak az hiányozna! (Meg a lobogóhordozás.) Ahogy nem voltak ott nyolc évvel ezelőtt sem a temerini piactéren „a tett elkövetésekor”, úgy most „az eset felvállalásából” sem akarják kivenni a részüket. (Magunk között szólva: elég sajátos formája ez a délvidéki magyar politikai érdekvédelemnek, de volt már épp elég időnk az ilyesmit megszokni.)

Az elrejtett tragédia 
           
Sok-sok sebből vérzik ez a torokszorító temerini történet, amely hónapok óta rágja a lelkemet. Túl sok munkám van már benne ahhoz, hogy csak úgy, hanyagul, lemondóan legyintve tudomásul vegyem a történteket, és egyszerűen csak átlépjek rajta. Nem tehetem ezt azért sem, mert most már egy kicsit közelebbről is ismerem az öt elítélt magyar fiatal kálváriáját és az értük küzdő családok történetét. Már nem tudom őket a sorsukra hagyni. Túl késő. Csukott szemmel is látom őket a sötét pincében, ahová belökték őket, és ahol három teljes napot töltöttek el, étlen-szomjan, minden nélkül. De előtte még ikerpofonokat, ikerütéseket kaptak a szivacsszobában, és a sebeiket beszórták sóval. Aki akkor 70 kiló volt, az ma jó, ha megvan 50. Hogy tudnám az ilyesmit elfelejteni? A fantáziám túl szegényes ahhoz, hogy elképzeljem, mit élt át az a fiatalember, akinek másfél éven át egyetlenegy látogatója sem volt a börtönben, egyetlen csomagot, de még egyetlen levelet sem kapott. Aki végső elkeseredésében úgy érezte, hogy alighanem még az Isten is elhagyta. Már neki sincsen rá gondja. És akit ma már nem mernek másképp megalázni, akkor úgy rúgnak rajta egyet, hogy a csomagban érkezett vadonatúj, meleg kabátjáról egyszerűen ollóval levágják a csuklyát. Csak azért, hogy ne örülhessen neki annyira.
Az öt fiatal néha együtt, néha egymástól elszakítva, már 8 éve a börtönben várja a csodát. A szülők, a még egyáltalán életben lévő szülők pedig otthon várják a csodát. A csoda azonban egyre csak késik. A csoda azonban sehogy sem akar megérkezni. Megszokták már, hogy időről időre felsejlik, felcsillan egy újabb reménysugár, halványan pislákol egy ideig, majd ki is alszik. Hogy utána még sűrűbb és még nyomasztóbb legyen a sötétség. Belefásultak, belefáradtak már a sorozatos megaláztatásba, a hiábavaló reménykedésbe.
Végső elkeseredésükben már a politikusokhoz fordultak segítségért. Őbennük valamiért vakon hittek. Abban bíztak, hogy az ő szavuk messzire elhallatszik, a kezük pedig messzire elér. Már vagy másfél hónapja kérték, hogy fogadja őket a legbefolyásosabb vajdasági magyar párt vezetője. Létre is jött „a nagy találkozás” egy héttel ezelőtt. Csak éppen akkor sem jelent meg az előre megbeszélt helyszínen az, akit vártak. Valaki mást küldött maga helyett. A párt egyik helybéli ifjú aktivistáját. („Újságírónak csapnivaló, hátha még botcsinálta politikusnak jó lesz” – elv alapján.) És általa megüzente az észrevételeit, a kifogásait az egész temerini esettel kapcsolatban. A szülők persze nem így képzelték el a dolgot. Azt hitték, hogy az eltelt nyolc hosszú év után végre szóba állnak velük, emberszámba veszik őket és most majd valóban elmondhatják a meglátásaikat, a keserveiket. Azonban megint csalódniuk kellett. Ismét a bolondját járatták velük.

A rejtjeles üzenet

Napra pontosan éppen egy hét telt el a sebtében összehívott temerini ötszemközti „megbeszélés” óta. És máris következett az újabb hideg zuhany. A mai.
A vajdasági magyar politikai vezetők valamiért nem látták értelmét annak, hogy megjelenjenek a meghirdetett szabadkai összejövetelen. Talán nem tartották eléggé fajsúlyosnak és sürgetőnek a témát, a börtönben raboskodó temerini fiúk ügyét.  Talán egyszerűen csak nem volt mondanivalójuk az esettel kapcsolatban. Talán fontosabb dolguk, elintéznivalójuk akadt. Ezért inkább a távolmaradásukkal, a konok és tömény hallgatásukkal mondták el a véleményüket.  
A számomra ez felfoghatatlan és érthetetlen. Azt gondolom (a magam naiv módján), hogy a Sremska Mitrovica-i fegyházban felejtett öt magyar fiatal ennél sokkal többet érdemel. Mindannyiunk részéről. A választott politikusaink részéről meg kiváltképpen. Mert ugyan mi más is lehetne – a tüntető távolmaradásuk, kényes vonakodásuk, óvatos ódzkodásuk üzenete a temerini fiúk és a szüleik számára, mint az, hogy: felőlünk akár az idők végezetéig ott maradhattok a börtönben… Mi, köszönjük, itt kinn, Isten szabad ege alatt jól (meg)vagyunk.
Végtelenül elkeserítőnek és mérhetetlenül kiábrándítónak tartom, hogy egy közönséges, hétköznapi botrány szintjére züllesztették ezt a mára meghirdetett összejövetelt. Hogy efféle luxust egyáltalán megengedhettek maguknak. És szégyellem magamat. Helyettük is.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése