Oldalak

2016. július 2., szombat

A roncstársadalom



Mi közöm lehet ezekhez?


Csak ritkán szólal meg közügyekben, de most hagyta magát kelepcébe csalni. A megboldogult Jugoszlávia egykoron ünnepelt filmszínészét, Goran Sultanovićot Olivera Stojimirovićnak sikerült kifaggatnia. Amiről mesél, azt ebben az országban már szinte szóvá sem tesszük, meg sem botránkozunk rajta. Legfeljebb csak magunkban, befelé örülünk annak, hogy még időben elvittük a büdöst, és sikerült a mocsokból kimaradnunk.

Bolond időkben bolond szelek fújnak. Okos ember ilyenkor nem törekszik hatalomra, mert tudja, hogy az komoly felelősséggel jár, de országunkat nem a bölcsek kormányozzák, hanem a csőcselék, amely a mélyből a felszínre került. S most ott lebeg, ott lebegteti a politika. Könnyű neki, megteheti, elvégre ő maga is pillekönnyű. Bolond lenne nem kihasználni a magát tálcán kínálgató alkalmat.
Szerbia, amelyben élünk, mára már egy szánalmas/nyomorúságos humor-országgá vált – a napokban épp kormányfőnk Béke Nobel-díjra jelölését indítványozta a Szerb Királyi Tudományos és Művészeti Társaság – s lassacskán beigazolódni látszik, amit egy falfirka szerzője vizionált pár évvel ezelőtt: aki itt nem bolondult még meg, az nem is normális. Minden téren a betonba döngölt bennünket az elfilléresedés: anyagilag megsemmisültünk, teljes szellemi toprongy lettünk, még a lelkünk is legatyásodott. (A tudatlanság pedig – mint
tudjuk – az elnyomás leghatékonyabb eszköze.) Olyan roncstársadalom a miénk, amely már csak a szenzációra éhes, ezért aztán ontjuk a bulvárt, dagad az igénytelenség, hömpölyög a mocsok – mely a legvégén majd mindent magával ragad, így törvényszerű.

Olyan átláthatatlan, szoros összefonódások vannak piszkos politikai/pénzügyi érdekek mentén, olyan pártelvtársi leosztások, hogy ha a kutya azokat megenné, menten meg is macskásodna miattuk. A jó Isten jóváhagyása nem kell hozzá, elég a pártirodáé, az illetékes minisztériumé vagy a parlamenté. Hát, aztán olyan is az új világ! Istenszegény, Istennélküli, Istentelen.

Goran Sultanovićnak nem szőrös a nyelve, amikor a honi állapotokról beszél:

– Az aljának a krémjét, a szerbiai politikusokat még a 2000 előtti időszakban ismertem meg, amikor még senkik sem voltak. Egy rendes farmernadrágjuk meg egy valamirevaló dzsekijük sem volt, most meg a pénzen vett, hamisított diplomáiknak köszönhetően ott trónolnak a legmagasabb posztokon, ők kormányozzák az országot.
Üzletemberek, bankárok, politikusok, vagyonos emberek lettek, most már hajóik vannak meg szeretőik tucatszám. Maguk sem tudják, hány pártot váltottak eddigi életükben, talán csak a HDZ-nek nem voltak tagjai. Akik meg három komoly egyetemet is elvégeztek, még pincérnek sem kellenek, még virsli árusnak sem jók.

A politikából már Milošević idejében kiábrándult, aztán a magukat demokratának mondókban is csalódnia kellett, a mostani, radikálisokból lett haladópártiakról pedig legjobb szót sem ejteni. Szavazni nem jár el, egyszer volt csak életében. Minek, ha előre borítékolható az eredmény?! Ebben az országban olyan emberekre van szükség, akik nem gondolkodnak, csak vakon hisznek a politikusoknak, örülnek, ha van munkájuk, és megkapják rendszeresen a havi 300 euró fizetést.
Milyen demokrácia az, teszi fel a kérdést, ahol Izetbegović fia uralhatja egész Boszniát, ahol Nikolić fia Kragujevac királya és ahol Tuđman fia a horvát állambiztonság feje?

Az egy híján 70 esztendős színész időnként elnézi az országot irányító politikusokat, ezeket az erősen őszülő, kopaszodó fickókat, akik a trendi módi szerint koromfeketére festik a még megmaradt hajszálaikat és választott kávézóik félhomályában megbújva múlatják az időt, ölükben két-két „kislánnyal”. Akiknek ugyan hatalmasra duzzasztott az ajkuk, csak éppen beszélni nem tudnak. De ettől függetlenül tévéképernyőn szerepelnek, műsort vezetnek, és ők az új idők csillagocskái. Mert a hajdan volt elvárás mára már avíttá vált (se tudás, se jellem, se
szellem, csak kellem), helyébe fizikai paraméterek nyomultak be: derékszűkség, cicikaliber, körömkerület, szájtérfogat. És rendszerint egy jól (el)helyezett fenék minden ajánlólevélnél többet ér.

Az út végén járó színész elméláz a sztratoszférikus magasságban lebegő öregedő fazonokon és közben azt kérdezi magától, ugyan mi a fene köze lehet neki ezekhez... Neki, aki soha nem volt egyetlen pártnak se a tagja. Bár jó barátot veszített már el a politika miatt, amikor az nagy emberré lett, miniszterré avanzsált. Továbbra is napi négy doboz cigit füstöl el a legvacakabb fajtából és világos óráiban bluest énekel, Balašević-dalokat, vagy legfeljebb már csak magában dörmög: Ja pevam svoj bluz bez namere bitne, i najveće ribe za mene su sitne...
Oly sok mindent látott – jó közelről –, tapasztalt életében, hogy őt már nem lehet se rávenni, se rászedni, se felhasználni, se megvásárolni. Aprópénzért egész biztosan nem adná el magát, kevésért nem kínlódna. De mondjuk 20 millió euróért?! Ki tudja...

S bár élvezettel olvashatjuk sok-sok elmés megjegyzését, a vén bitang azért meg-megvezetbennünket adomázás közben. A legvégén még egy cinkos kacsintás az uborkafán pöffeszkedő
politikusok felé, megspékelve egy sokat sejtető mosollyal, és ki is mondja: uraim, igenis létezik az a pénz, amiért...

Szabó Angéla


INTERVJU, GORAN SULTANOVIĆ: Ljudi sa falš diplomama vode zemlju, a oni sa fakultetima ne mogu ni viršle da prodaju | Ekspres.net


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése