Oldalak

2018. szeptember 30., vasárnap

Sikerek és bértollnokok (1.)


Sikerek és bértollnokok (1.)

Ahelyett, hogy a (saját nevét is helytelenül jegyző, többek között ezért is érdemtelen) véleményportál névtelen és írástudatlan, de a gyűlöletkeltéshez kellő mértékben aberrált tollforgatóit uszítanák az ellenzékre, egyáltalán bárkire, aki velük ellentétes véleményeknek mer hangot adni, igazat kellene mondaniuk. Ha nemcsak szóban és arrogáns propagandatartalmakban szeretnének a jó ügy, a vajdasági magyarság érdekképviseletében fellépni, akkor az MNT-nek és elnökének ki kellene állnia legalább saját választópolgárai elé, és elmondani a teljes igazságot.
Olyan igazmondásra gondolok, amely konkrét adatok és tények feltárására irányul, s nem csak (az emberek többsége számára értelmezhetetlen) általánosságokat, elvont tartalmakat jelöl, mint amilyen az „összefogás”, a „fejlesztés” és az „eredmény”.  E – jelentésükben pozitív – fogalmak folytonos sulykolása rövid távon, persze, eredményes lehet egy végletekig kisemmizett és megalázott közösség életében: illúziót  és reményt táplál, de leginkább ellenérzést kelt azok iránt, akikről azt állítják, hogy nem támogatják, vagy egyenesen ellene vannak az említett pozitív törekvéseknek. A valódi nemzeti közösségi összefogás képviseletét (pl. az MNT esetében) nem jelentené-e inkább egy korrekt, az érvek szabad ütköztetését lehetővé tevő társadalmi vita fenntartása, mintsem a bírálatok és megfogalmazóik különböző módszerekkel történő elhallgattatása?
Az összefogás mint a közösségi lét egyik fontos alappillére nem azonos a kritikátlan beleegyezéssel, a visszásságok elhallgatásával, s főleg nem az önkény elfogadásával. A valódi közösségi összetartozás ugyanis nem zárja ki a vezető politikai irányelvek, esetünkben a VMSZ képviselte irányvonal megkérdőjelezését, elutasítását, irányadó vezetői és a hatása alatt működő érdekszervezetek (pl. az MNT) alkalmasságának kétségbe vonását.
Ha azért hallgatom el az uralkodó struktúrák törekvéseivel szembeni ellenérzésemet és kritikámat, s hunyok szemet a ferdítések, igazságtalanságok és hazugságok felett, mert ezzel sértem az általuk (egyoldalú kinyilatkoztatással) érinthetetlennek vélt közösségi  programot, az „összefogást”, illetve annak ugyancsak önkényesen  meghatározott „eredményeit”, akkor nem nemzetszerető „hazafi” (miként, főleg a párt önkéntes trollként ténykedő szimpatizánsai szeretik magukat elképzelni, illetve mentegetni: „Tudom én, hogy nincs minden rendben, de kevesen vagyunk, s ha széthúzunk, akkor még rosszabb lesz!), hanem lakáj vagyok, egy retrográd politika cinkosa; ha meg az esetleges retorzióktól (a szennyportál bértollnokainak mocskolódásától, az egzisztenciális ellehetetlenítéstől) való félelmem gátol meg abban, hogy szóljak: akkor egyszerűen csak a gyávák táborát növelem. Következményeit tekintve a két magatartás egyformán végzetes a közösség sorsát illetően.
A magasan képzett értelmiségiek körében főleg az utóbbi jelenség érthető tetten. A magyarázkodás: „Közszereplőként nem ereszkedhetem bizonyos szint alá!” Vagy: „Nem sérülhet a tekintélyem!”. Nemcsak kislelkű, de egyenesen sértő is, hiszen nem a közösség érdekeit sértő eljárásoktól, hanem a polémiákban való érintettséget, a nevük bemocskolását is bevállalóktól határolódik el elsősorban.
Elutasítom a „jóindulatúság” fedezéke alá bújó, az „én mindenkivel jóban akarok lenni”-féle magatartást is, mi több, közösségi szempontból kártékonyabbnak tartom az előzőnél, hiszen a „közkedveltség” érdekében áldoz be értékeket és elveket, jóhiszemű hallgatásával automatikusan kiszolgáltatja magát a hatalmi struktúráknak.
Velük szoktak példálózni. Ők a „csak a hivatásuknak élő”, a hatalmi elit által is elismert és díjazott szakemberek, akik csupa „jó szándék”-kal ülnek be az említettek létrehozta testületekbe és bizottságokba, ahol majd szaktudásukat és tekintélyüket érvényesítve igyekeznek/igyekeznének (egy ideig) beleszólni a döntésekbe. Sok ilyent láttam már életemben. Ahogy biodíszletté és vinnyogó szavazógépekké váltak. 
Leghatározottabban azonban a gyermekeik érdekeivel takaródzó kompromisszumkötőket utasítom el: „Egy szülő a gyerekei érdekében mindent be kell vállaljon!” Értsd: a saját gyerekeik számára szerezhető koncokért beáldozzák mások gyermekeinek jövőjét, miközben még mártírként is szeretik láttatni magukat, hiszen „meggyőződésük ellenére” teljesítenek (párt)feladatokat.
Hosszabb távon, persze, saját gyerekeik jövőjét is elintézték, hiszen még komolyabb változásokra sincs szükség, csak némi „cserélődésekre” a grémiumban, hogy kegyvesztetté váljanak, és az egzisztenciálisan „sínre tett” gyermekek lába alól is kihúzzák a talajt. A gyakorlatban: egyszerűen elveszik az íróasztal mellé odatett segédtitkári pótszéket. Nem beszélve arról, hogy az ilyen szülő a szolgalelkűséget örökíti tovább – a tisztesség, a tartás és a kiállás helyett.

„Hugyoskörtés-csirkeólas-ketrecrázós” sértések
Nem hiszem el közösségi vezetőinknek, sem a VMSZ, sem a MNT elnökének, hogy a politikai nyomásgyakorlással elért „elhallgattatás”, a bíráló hangok hiánya „összefogás”-t jelent, de azt sem, hogy az államhatalomhoz/-makhoz való törleszkedés, meghunyászkodás, megalázó és a vajdasági magyarságot sértő törvények és intézkedések sunnyogó elfogadása és eltűrése konszenzust jelentene. Mi több, a „fejlesztés” is csak távlati eredményeinek függvényében értékes, az „eredmény” jelentőségének tükre pedig nem a „fejlesztő”, hanem a „kedvezményezett”. Egyszerűbben: a közösség tagjai, a polgárok, a kisemberek joga megítélni, hogy az érdekükben politizálók eredményesnek mondott politikája valóban értékes-e az ő szempontjukból is.
Különösen visszataszítónak tartom a kifogásoknak, bírálatoknak hangot adókra támadó (lásd a jelölt véleményportál!) bértollnokok (az külön kérdés, hogy egyáltalán ki működteti a magyar adófizetők pénzén támogatott oldalt!) retorikáját.
Divatos lett pl. a magyarországi kormánytisztviselők által képviselt ún. tahó macsó viselkedés és hangnem „leutánzása”, gondoljunk csak a VMSZ elnökének „hugyoskörtés-csirkeólas-ketrecrázós” sértéseire, ami az említett portálon még alpáribb formában, „szarcsimbókos” hasonlatokban és netről másolt ostoba viccekben köszön vissza.
A pártpropaganda egyik legotrombább megnyilatkozása, amikor a magát a vezérek szócsövének szerepébe helyező tollnok többes számot használ: „kiharcoltuk”. Azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a kisebbségi érdekképviselet „eredményei” komoly küzdelmek, egyeztetések, megbeszélések, munka és az elnökök határozott fellépése árán/folytán születtek meg, miközben minderről a valóság, a hétköznapi gyakorlat teljesen más, dehonesztáló képet mutat. Nem mellékes, hogy ezeket a tisztségviselőket – legyen szó elnökökről vagy más funkciót betöltőkről – még sohasem láttuk tekintélyt parancsoló szerepben, legföljebb az államelnökök (és funkcionáriusaik) háta mögött (azok leereszkedő kedélyeskedése nyomán) viruló/liluló fejjel sunnyogni.

A történelmi csúcs
A VMSZ retorikájában igen hangsúlyos szerepet kap a két állam, Magyarország és Szerbia jó kapcsolatának, „történelmi csúcspontjá”-nak kiemelése. Politikai elemzők már rég felhívták a figyelmet arra, hogy ez a „csúcs” gazdasági és politikai érdekek mentén alakult ki, a hatalmi koalícióban résztvevő párt elnökének szerepe nem több mint egy, a tárgyalásokban munkafeladatot vállaló tolmácsé. De ha még hangsúlyos és látványos munkát végeztek volna is állami szinten – mindennek a választópolgárok hétköznapi életében, azaz a gyakorlatban semmi nyoma.
A szerbül nem beszélő idős nénikékkel továbbra sem állnak szóba a hivatalokban, a bíróságokon az ügyfelek nem mernek vagy nincs értelme kérniük tolmácsot, nap mint nap zaklatások érhetik pl. a tömegközlekedési járműveken magyarul beszélgető gyermekeinket, és egy, a hétvégi eltávozásról visszatérő börtöntöltelék büntetlenül leordíthat, sőt, megfenyegethet („Vigyázz, nehogy megfájduljon valamid!”) bennünket diszkrét magyar társalgásunk miatt is a taxi utasterében.
Ugyanis ezeknek a kis dolgoknak az összessége teremti meg számunkra a kisebbségi lét valós eredményeit és eredménytelenségeit, teszi elviselhetővé vagy sem az itteni életet – nem a vezérek állami szinten történő összeborulása.
Az említett színtereken, a vajdasági magyarok hétköznapi életében a VMSZ által nagy eredményként propagált, nagyobb részt a magyarországi adófizetők pénzéből elvont, jelentős tételeiben a pártoligarchia vállalkozásaiba ömlött „fejlesztések” és támogatások sem konkretizálhatók, nincsenek hosszú távra érvényes, nagy gazdasági és politikai változtatásokat indukáló eredményei.
A különböző kisvállalkozások, mezőgazdasági befektetések, gépek, járművek és kapcsolható eszközök vásárlásának hitelezése, de még a házvásárlási támogatások sem elegendőek ahhoz, hogy elejét vegyék és megfékezzék a térségünkből való elvándorlást.
Háromszáz tárcsa meg borona „kiosztása” elég nagy szám ahhoz, hogy néhány, politikai mítingre tartó autóbuszt megtöltsenek hálás szavazópolgárokkal, hogy a gyermekeik vagy a maguk munkahelyét féltő, esetleg a pártfunkcionáriusok vonzatkörébe tartozó cégekben, intézményekben, legtöbbször minimálbérért gürcölő munkások választások alkalmával ne merjenek az általuk szimpatizált listára szavazni, de nem akadályozza meg, hogy a tanult, önálló véleményalkotásra és valódi fejlesztőmunkára képes fiatal diplomások itt hagyjanak bennünket, s nem tud, s nem is akar mit kezdeni egyik támogatott kategóriába sem tartozó csoportokkal, pl. az ötvenes éveikben járó, alul- vagy kevésbé képzett munkanélküli családapákkal és családanyákkal, akik még életük hatodik évtizedére sem voltak képesek (akár önhibájukból, akár nem)  gyermekeik jövőjét biztosító szilárd egzisztenciát teremteni; esetenként még saját házzal, megfelelő lakhatással sem rendelkeznek.  Ők már rég a minden „igaz hazafi” által kötelességszerűen és szívből gyűlölt nyugat-európai országok valamelyikében dolgoznak – a hazainál összehasonlíthatatlanul jelentősebb összegű – minimálbérért, legtöbbször azokkal az afrikai vagy ázsiai, általuk migránsoknak nevezett muzulmán menekültekkel együtt, akiknek esetleges jövetele miatt itthon még rettegésben éltek. De a legszomorúbb az, hogy ezeknek az embereknek a családja is menthetetlenül elveszett közösségünk számára, hiszen gyermekeik – szerencsés esetben – egy idő után követték őket az idegenbe (most az említett menekültek gyerekeivel együtt részesülnek – itthon megvetett – liberális szellemiségű oktatásban).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése