Oldalak

2019. február 22., péntek

Sajtónkról (7.)

Ami igaz, azt meg kell írni, még ha fintorog is valaki!

Miskolczi József (a fotón) húsz éven át volt a 7 Nap újságírója, rövid ideig a lap főszerkesztő- helyettese, de televíziós újságíróként is kipróbálta magát. Azt vallja, hogy csak akkor van értelme a közelmúltról való  nosztalgiázásnak, ha a mai ember tanul belőle. Tanulhatna, de a mai vajdasági magyar újságíró olyan okosnak képzeli magát, hogy nem érdekli a múlt. 


Szerinted mi volt a titka az akkori 7 Nap népszerűségének?

– Visszasírom azt az időszakot, amikor a 7 Nap sokáig 50 000 példány fölött, sőt csúcsformájában 65 000 példányban jelent meg, és minden harmadik vajdasági magyar családasztalán ott volt. Rengeteg ma is érvényes tanulsága van ennek a korszaknak!  Például: a lap dolgozóinak fizetése jócskán függött attól, hogy hányan veszik meg az újságot. A cég bevétele hosszú időszakon át úgy festett, hogy 1/3 része az állami támogatásból, 1/3 része a hirdetésekből és 1/3 része az eladott példányszámokból, vagyis az olvasótól kapott pénzből tevődött össze.

Ha régen lehetett jó újságot csinálni, akkor most is lehetne. Nem így van?

– Hadd kérdezzek vissza! Szeretne-e a vajdasági magyarság ma is egy jó újságot?  Igen. Megvenné? Igen. De? Nincs hozzá politikai akarat! Sőt a politikum éppen ettől fél, a régi legendás 7 Naphoz hasonló, hiteles, olvasott és betörhetetlen újságtól. Az olvasó csak a jó újságot vette meg, a hirdető csupán a nagy példányszámú lapban volt hajlandó normális árat fizetni. A tulajdonos, az alapító, a Szocialista Szövetség sem garasoskodhatott, amikor látta a hetilap népszerűségét. Ezért kellett jó újságot készíteni hétről hétre.

Ma is ugyanezek a feltételek kelle(né)nek hozzá, vagy mára már jócskán megváltoztak a körülmények?

– Szükségesek ehhez bizonyos előfeltételek, amelyek ma vagy vannak, vagy inkább nincsenek. Kell egy jó főszerkesztő. Aki a szakmához is ért, meg nem is fél a politikai hatalmasságoktól. A 7 Nap esetében Petkovics Kálmán ilyen volt. Az volt az elve, hogy ami igaz, azt meg lehet, sőt meg is kell írni, még ha fintorog is valaki. Akkor is a párt volt  mindennek a megmondhatója, volt olyan is, hogy Petkovicsot megpróbálták „kicsinálni”, de értett ő a politikához is. Nagy tömegbefolyással rendelkező újság főszerkesztőjét is le lehetett váltani, csak éppen nem volt ajánlatos! Kétesélyes játszmába, ahol ő húzhatja a rövidebbet, vezető politikus nem megy bele. Petkovicsba pedig nem tudtak belekötni, mert amit közölt, vagy írt, az igaz volt! (Egyébként csantavéri kovácsinasként kezdte, befejezte az akkori újvidéki pártpolitikai „főiskolát”, formálisan tehát nem volt túlságosan képzett, viszont nagyon-nagyon értett az újságíráshoz és főszerkesztéshez! Ma másként van: ha nincs egyetemi végzettsége valakinek, lehet bármilyen tehetség, főszerkesztő biztosan nem lehet belőle (a papírforma szerint), sőt újságíró sem nagyon… Ezért a képzettek, de nem alkalmasak vannak többségben. Aki pedig alkalmatlan, az nem az igazságot írja, hanem amit kenyéradói elvárnak.) 

Visszatérve: találnánk-e ma ilyen kaliberű főszerkesztőt, hiszen a kontraszelekció uralkodik a vajdasági magyar sajtóban már évtizedek óta (tisztelet a nagyon kevés kivételnek)? Kinevelődhetne, ha lenne hozzá pénz és politikai igény. Ja, meg kell hozzá egy tökös, szakmailag felvértezett nevelő!
A szerkesztőség egymagában nem elég. A tartalmas, eladható újsághoz rengeteg ötlet, elképzelés, alkotói szabadság és nyugodt pénzügyi háttér is kell. Ez van, illetve lehetne. A (mai) rossz újság ugyanannyiba, vagy még többe kerül, mint a lehetséges jó újság. Az igazság a kulcsszó! A sajtó valóban a közvéleményt tükrözze! Az igazságot mindig megírhassa és írja is meg! Ez a 7 Nap tanulsága. Az írások politikusokat segítettek előre, vagy buktattak meg, ha nem voltak méltóak tisztségükre. Dehogy merte volna akkor azt mondani egy politikus a 7 Napnak, hogy nem nyilatkozik neki – nagy baj lett volna abból –, de mostanában már megteszik a fizetett tisztségviselők.  

A harmadik tényező a nyilvánosság. A 7 Nap idejében nyilvánosak voltak a politikai szervezetek ülései, még akkor is, ha éppen vitatkoztak egymással. Akkor is sok mindent határoztak el zárt ajtók mögött, de nem volt ez a mai nagy titkolózás: jajj, csak a sajtó meg ne tudja az igazságot! A mai politikusok úgy félnek az igazságtól, mint az ördög a keresztvíztől. Mert nem tiszta a lelkiismeretük, nem becsületes, ahogyan politizálnak. Ezt kellene lelepleznie az igazi, a jó, a létjogosult újságírásnak. Akkor lennének a politikusok hitelesek, a nép körében elfogadottak. Ma nemhogy zártak a pártszervek ülései, de még tájékoztatók sem jelennek meg róla, hogy mi történt. Így nem lehet közéletet fejleszteni, csak elfojtani. Nincs benne köszönet. (Kis kitérő: abban az időszakban a Magyar Szó is jó újság volt a maga nemében, merész olvasói vélemények, igazmondó tudósítások, kissé ellenzéki vélemények is megjelentek benne.)

Hiányzik továbbá a politikai érettség a magukat „népvezéreknek” kikiáltók részéről. Ebből ma nagyon kevés van. A mostani botcsinálta pártvezetőségek azt szeretnék, ha csupa dicshimnusz jelenne meg róluk (mint ahogyan történik is), a sajtó pedig csupán, főleg, szinte kizárólag a dicsőítésükkel foglalkozna. Ilyen politikusokkal ma nem lehet jó újságot készíteni. Ezért a normális gondolkodású (egyáltalán gondolkodó) nép elfordult a politikusoktól és a sajtótól is. A politika nem a népérdek megvalósítására törekszik, hanem a nép átverésére. S ebben nem lehet minőségi partnere a jó sajtó. Ebben csak a jelenlegi tömeges szolgalelkű főszerkesztők és újságírók serege verheti a díszlépést. Aki nem lép egyszerre, s azt hiszi, hogy az újságírásnak népküldetése van, azt egyik napról a másikra kigolyózzák. Tehát: amíg nem lesznek normálisan gondolkodó politikai vezéreink, addig ne ábrándozzunk normális, jó, elfogadott, olvasott sajtóról! Kisebbségiről, magyarról meg végképp ne!  

A 7 Nap egyik erénye az oknyomozó újságírás volt. Ez ma már kihalt műfaj (nem adnak rá pénzt a magyar újságírásban), nehéz lenne föltámasztani. Régen a Magyar Szóban is itt-ott fölbukkant, de alapvetően a hetilap dolga volt. Ma sehol sincs. Egyetlen nyomtatott vajdasági magyar sajtószervben sem.

Pedig lenne rá igény… Amikor pár évvel ezelőtt megkérdeztelek, azt nyilatkoztad, hogy:  „A  vajdasági magyar média egy romhalmaz. És ezt a romhalmazt csak akkor lehetne újjáépíteni, ha a politikum megváltozna, és hagyná a szakmailag jó újságok, műsorok készítését. Ilyen változásra a jelen pillanatban képtelen. Ahol a félelem és a bizonytalanság az újságírás velejárója, ott megszűnik az újságírás és az újságíró. Tapasztaljuk. Kiszabadulni? Ezt csak az tudná lehetővé tenni, aki a pénzt adja. Ha eljutna a tudatáig, hogy a szabad sajtóval csak nyerhet. Ha megértené, hogy a bírálat többet ér a talmi dicséretnél. De nem érti.” Most látsz-e kiutat? Vagy ez már a vajdasági magyar sajtó lassú haldoklása?

– Van-e bárminek értelme, ha elmennek a magyarok, ha nem lesz olvasó? Napjainkban 65 000-res példányszámú újságról ábrándozni értelmetlen. Viszont a sajtó, a nyomtatott sajtó nem csupán áru. Egy nemzet kultúrájának, teljes életének a része, még a mai digitalizált világban is. A szerkesztőség műhely, ahol gondolkodó embereket képeznek és edzenek. Színházba sem járnak sokan, de a színház intézménye nem fölösleges. Ilyenként: a vajdasági magyarság számára a teljes élethez nagyon jó lenne ismét egy (vagy több) igazi, félelemmentes, rátermett emberek által írt újság. Mert ha nincs újság – megszűnt a közvélemény. A közvélemény pedig a sikeres hatalomgyakorlás alappillére. Ezt a politika ápolhatja, vagy teheti tönkre. Ahogyan a magyar politikai vezetőinket az sem izgatja, hogy a vajdasági magyarok elvándorolnak (mert éhesek, vagy rosszul érzik magukat itt), nyilvánvalóan nem jut majd el a tudatukig, hogy mekkora történelmi közösségi kárt okoztak a sajtó megbéklyózásával és föl nem szabadításával a vajdasági magyarságnak. A jelenlegi rossz sajtó a politikusoknak sem jó – csak éppen nem fogják föl.

Elgondolkodom olykor, hogy lehetne-e ma is olyan jó újságokat készíteni, mint egykor volt a 7 Nap, a Magyar Szó, a Képes Ifjúság, vagy a Dolgozók? Igen! Lehetne! Csak nem ilyen politikai légkörben, amilyenben ma a vajdasági magyar politikum kezeli a sajtót. Pontosabban fogalmazva: annak a politikumnak és politikai elitnek lehet minőségi sajtója, amely maga is minőségi. Ez a kettő törvényszerűen összefügg. Amikor a politikum szófogadást vár el, amikor illegalitásban tevékenykedik (testületi ülései a sajtó számára zártak), még saját tagságától is elzárja a tevékenységét, akkor az újságírás is táplálék nélkül marad. Éhhalál állapotában kísérli meg a vidámat játszani – amit senki sem hisz el neki. A vajdasági magyar sajtó nem azért vesztette el a hitelét, mert minden újságíró rossz, vagy hiteltelen, hanem azért, mert a politikai elitünk (ha van ilyen) rossz irányba terelte és tereli most is. A sajtó tükör. Ha a politikai vezetőket kielégíti, hogy évente tízszer „nagyinterjút” készítenek velük, még ha nincs is mondanivalójuk – az olvasót, a szavazópolgárt ezzel az elavult módszerrel már nem lehet becsapni. Nem veszi meg az újságot. Ez a véleménye. Nem megy el szavazni, mert nem volt olyan újság, olyan műsor, amely hitelesen meggyőzte volna az ellenkezőjéről.

Természetesen akkor is voltak tabu-témák, amelyekhez nem volt szabad nyúlni, s emberek, akiket nem volt szabad bírálni. A politikai szervezetek és vezetőik lehettek ugyan a bírálat tárgyai, de ahhoz tényekkel jól meg kellett patkolni az írást.  Ma a politikusaink azt hiszik, hogy a megzabolázott, rózsaszín ködöt hintő sajtó az eredményes. Tévednek! Tanulni lehetne a vajdasági magyar sajtó múltjából. Élünk még sokan, akik ismerjük. Buta kérdés, de mi a jobb: egy párt-szócső 4 000-5 000 példányban, vagy egy életszerű újság 30 000 példányban? A pártközlönynek és a mindent semlegesen kezelő lapnak nem hisznek – az indokolt bírálattól nem félő, igazságot megíró újságnak pedig hisznek. Ha ez utóbbiban mond valamit a politikus, az sok emberhez eljut, s el is hiszik, mert egy hiteles lapban, hiteles újságíró tollából jelent meg.

Azt mondtad egyszer: szinte mindent le lehet írni, még ha nem is igaz. A leírt szóért vállalt felelősség minimális. Elvileg csak az vonhat felelősségre, aki tisztább nálad.

 – Igen. Az ember mindig azt mondja, írja, amit őszintén gondol! Ne azt, amiről úgy gondolja, hogy elvárják tőle! A sajtó nagy hasznára lehetne a politikusoknak, ha okosabban élnének vele. Azért beszéltem most is sok mindenről, hátha egyszer eljut a gondolat a szűk pártpolitikára beállt tudatukig. Mert a pártpolitika fontos és kemény terület – de a sajtó sem ennyire mellékes, mint amilyenné tették most, s ahogyan kezelik. 
Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése