Oldalak

2019. február 22., péntek

Sajtónkról (8.)


A titói korszakot a bamba szófogadás jellemezte, 
a miloševićit az aktív ellenállás

Bódis Gábor (a fotón), az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének egykori munkatársa, a Napló független politikai hetilap egyik alapítója néhány évvel ezelőtt igencsak lesújtó véleményt fogalmazott meg a szófogadó újságírók hajbókolásáról. Alaposan elverte a port az észak-bácskai sajtón. A magyar nyelvű tájékoztatási eszközökben eluralkodott állapotot katasztrofálisnak minősítette, azt pedig, ami az egyes szerkesztőségekben zajlik, ő már nem is nevezi újságírásnak, hanem csak a Vajdasági Magyar Szövetség – Magyar Nemzeti Tanácson keresztül érvényesített – legközönségesebb propagandájának. Szerinte: „Szabadkán még inkább árnyalja ezt a lesújtó képet az a tény, hogy a nacionalisták felosztották egymás között a médiateret is. Az elv egyszerű: mindenki a saját gettójában uralkodik, egymás ügyeibe nem avatkoznak be, és főleg nem bírálják a nacionalista koalíció többi résztvevőjét. A folyamat még nem fejeződött be, mert a nemzeti főszerkesztőcskék még nem kebeleztek be mindent (de meg fogják kapni a „saját” részüket a Szabadkai Rádióból, és sajnos, a Vajdasági RTV-ből is). Ilyen körülmények között milyen lehet az újságírás? Totális cenzúrázása mindazoknak a kis igazságoknak is, amelyek kibújtak az öncenzúra köpenye alól.”

 

Kezdjük talán azzal, hogy milyen volt a tájékoztatásunk a titói és a miloševići korszakban? Melyik vezér volt engedékenyebb, mikor volt a sajtónk szabadabb?

A titói és poszttitói korszakban vagy másfél évtizedet húztam le az újságírásban. Szerencsés körülmények között, hiszen az Újvidéki Televízióban kevésbé érvényesült az a cenzúra, amely mindig is jellemezte a vajdasági magyar médiavilágot. Talán egy rövid kivétellel, a „joghurtforradalom” idején, ahol a hatalmi űrt kihasználva, a vajdasági magyar média a legbátrabb arcát mutatta. Nem tartott sokáig.

A VMDK előtt nem hivatalosan, utána meg formálisan is volt vertikális magyar hatalom Vajdaságban. Mindig is létezett egy „főmagyar” és körülötte az udvaroncai. Nos, ezek a derék pártemberek nem ismerték fel a televízió jelentőségét. Plusz: nem is tudtak mit kezdeni egy ötnyelvű médiummal, amelyben egy magyar szerkesztőségnek könnyebb volt a viszonylagos függetlenség. Így aztán az ügyeletes vezéreknek – a hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig – sokkal-sokkal fontosabb volt például az, hogy ki legyen a Magyar Szó belpolitikai szerkesztője, mint az, hogy éppen ki áll a tévés szerkesztőség élén. Pedig abban az időben az Újvidéki Televízió tízszer annyi vajdasági magyart ért el, mint a napilap. Így lehettem én is főszerkesztő, minden politikai háttér nélkül.

A miloševići korszak óriási kihívás volt az Újvidéki Tévé számára is, de ezt a terhet, a Belgráddal való konfrontálódást a szerb szerkesztőség vitte a vállán. Viszont a szerb nacionalizmus kiváltott egy egészséges ellenállást a vajdasági magyar médiában is. Más lapra tartozik, hogy ez idővel eltorzult, és az ellenállást a behódolás váltotta fel. Csak éppen nem a szerb, hanem a magyar nacionalizmusnak való behódolás.

Összegezve: a titói korszakot a bamba szófogadás jellemezte, a miloševićit pedig az aktív ellenállás.

A televíziónak volt egy legendás korszaka. És mivé lett mára a tévénk?

– Érdekes módon az Újvidéki Televízió hőskorszaka a 80-as évek közepére jött be: több mint 100 munkatárssal teljesen önálló szerkesztőségként működött: napi 2 híradóval, főműsoridős programokkal, a JRT-n belül teljesen egyenrangú partnerként. Ezt rombolta szét a joghurtforradalom és ez szülte az elbizonytalanodást, egészen a szakma nyílt árulásáig. A háborús propaganda szolgálatába álltak az Újvidéki TV magyar szerkesztőségének egyes tagjai, vezetői is. Ez volt a médium legszégyenletesebb időszaka, amelynek mocskát mind a mai napig nem sikerült teljesen lemosni.

A mostani gárdát az dicséri – a műsor minőségének megítélését mellőzném, mert nem vagyok rendszeres néző –, hogy a VMSZ nyomása ellenére, sikerül kiegyensúlyozottabb szerkesztéspolitikát folytatni.

Emlékszel-e arra, hogy az idő tájt hány órás volt a magyar nyelvű műsor hetente (vagy hány perces naponta)? 

– Erre nem nagyon emlékszem. Hétfőnkét (a Magyar Televízió szünnapja miatt) volt a legtöbb műsorunk: híradók, Világunk/Napjaink. De készült mezőgazdasági műsor, a Barázda, külpolitikai, a Glóbusz, szórakoztató, a Halló, Tv!, rengeteg sportközvetítés és önálló sportműsorok. Külön megemlíteném az élő közvetítéseket a vajdasági városokból. Ezeknek nemcsak médiajelentőségük volt, hanem szerintem a közösséghez való tartozás érzését is erősítették Zentán, Szabadkán, Adán, Újvidéken, Topolyán stb.

Tudod-e, hogy a háborús időszakban hányan távozta(to)k a szerkesztőségből? Össze kellene számolni, hány újságírónk ment el abban az időben, mert az komoly vérveszteséget okozott a szakmának.

– Akkoriban összeállítottunk egy listát, és a Napló című hetilapunkban le is közöltük, 80-nál is több név szerepel rajta, de az nem teljes, és köztük nem is volt mindenki újságíró.

Te milyen érzésekkel, gondolatokkal mentél el? Mi járt akkor a fejedben?

– Nekem eszem ágában sem volt távozni. Keszég Karcsival szerkesztgettük Újvidéken a Naplót, én tudósítottam a Szabad Európa Rádiót, a BBC-t, az MTV-t, az MTI-t a jugoszláv válságról. 1991 októberében anyám hívott Szabadkáról, hogy katonai meghívót hoztak. Nem vette át, de csak idő kérdése volt, hogy mikor próbálkoznak újra. Két napig töprengtem, hogy mitévő legyek: a Napló főszerkesztőjeként bujkáljak? Azt semmiképp nem tehettem, ezért a lelépést választottam: legálisan keltem át a határon október 26-án. Csak nyolc hónapra rá, 1992 júniusában tértem vissza, méghozzá aznap, amikor a hatalom feloldotta azt a rendeletet, hogy a katonaköteles férfiak csak engedéllyel hagyhatják el az országot. Akkor ingázni kezdtem. Nem volt éppen kellemes a határátlépés. Egyszer le is kapcsoltak az állambiztonságiak és kihallgattak. Azóta sem sikerült megfejtenem, hogy mi is akartak megtudni. De akkoriban nem sok időm jutott a töprengésre, két évet húztam le így, oda-vissza utazgatva. Rémségesen naivan azt hittem, hogy úgysem fog sokáig tartani a háború.

A vízválasztó 1993 augusztusában történt: akkor már másfél éve vezettem a Szabad Európa Rádió budapesti szerkesztőségét. Szerződést ajánlottak Münchenbe, a központba. Nem tudtam ellenállni, sok évtizedes álmom valósult meg. Keszég Karcsira hagytam a Naplót, ő átvette a főszerkesztését, én pedig elmentem.  

Ejtsünk néhány szót arról is, hogy annak idején hogy jött létre, milyen igény hívta életre ezt a politikai hetilapot!

– Az igény abból fakadt, hogy Miloševićék gyarmatosították Vajdaságot. Az Újvidéki TV-ben többször eltiltottak az újságírástól, furcsamód nem rúgtak ki, csak fenyegettek, egyszer meg Fekete Elviráék olyan pancser módon akartak eltávolítani, már a Napló miatt (Keszéggel, Csíkos Zsuzsával, Németh Árpáddal, Balázs Attilával együtt), hogy jogilag ezt megfúrta a szerb vezetésű szakszervezet. Akkor a Hét Napban publikáltam hetente külpolitikai témájú cikkeket.

Eredetileg magántelevíziót akartunk csinálni Németh Árpáddal, de ennek megvalósítása 1989-ben még illúzió sem lehetett. Arról nem is beszélve, hogy honnan szereztünk volna hozzá pénzt! Kitaláltuk a Naplót. Bújtam az erre vonatkozó irodalmat, és az egykori Bácsmegyei Naplóban (később csak Napló) találtam meg a követendő mintát. Csodálattal töltött el az a profizmus, amellyel a lapot készítették egy egészen más korban. Külföldi tudósítókkal, naprakész haditudósításokkal az I. világháborúból. Egy egészen új világ nyílt meg előttem.

A másik dolog, amit újdonságnak gondoltam, legalábbis erre mifelénk, az a humor szabad használata volt: nincsenek halálosan komoly tabutémák, mindenről lehessen szellemesen írni. Amikor előadtuk az ötletünket, sok értelmiségi támogatott bennünket (például Végel László, Gerold László, Tolnai Ottó még a kezdőcsapathoz is csatlakozott.) Szinte mindenki, aki számított, írt a lapba.

Biztos vagyok abban, hogy ott és akkor jó volt újságírónak lenni.

– Azokban a hónapokban, években azt a furcsaságot, ellentmondást éreztük, hogy háború van, de szabadság van. Érdekes paradoxon, jó kis tudathasadásos állapot volt. De: bizonyság arra, hogy a legrosszabb időkben is lehetett jó újságot csinálni. Viszonylag kevés (állandó) munkatárssal.

Hány példányban jelent meg akkor a Napló?

– Az indulás, talán kissé elfogult vagyok, nagy siker volt, 12-13 ezres példányszámot adtunk el a kezdet kezdetén. Több mint fél évig tartott ez az állapot. Saját rikkancsunk is volt, aki terjesztette a lapot. Különböző felfogású emberek vettek részt a közönségtalálkozóinkon. Utána jött a háború, a pénztelenség.

Most milyennek látod az itteni újságírást, a sajtónk helyzetét? Hova vezet ez a folytonos romlás, meddig tarthat még az elaljasodás, mi lehet a vége, lassú agónia? Létezik-e kiút? Az összefogás, összetartás szót alig merem kimondani.

– Ez a legfájóbb téma. Kiveszett a szolidaritás a szakmából.

Vagy nem is volt soha…

– Először ezt a joghurtforradalom utáni tisztogatások idején tapasztaltam az Újvidéki TV-ben. A Belgrádból odavezényelt „kivégző osztag” előtt főszerkesztőként azonnal magamra vállaltam a szerkesztőség „bűneit”. Egyedül maradtam. Nem volt szolidaritásvállalás, nem akadtak „bűntársak”. Máskor viszont együtt tüntettünk „Vajdaság Főszerkesztője”, a rossz emlékű Radoman Božović ellen 
– szerbek, szlovákok, ruszinok, románok, jugoszlávok, magyarok. Az ellenállás és a szolidaritás felemelő pillanatait élhettük meg a nyolcvanas évek végén. Megalapítottuk a Vajdasági Újságírók Független Egyesületét. Belgrádba utaztunk egy éjszaka Mile Isakovval, Mihail Ramačcsal és a többiekkel, hogy találkozzunk a szerbiai független újságírókkal.

És 30 évvel később az etnikai gettókba töpörödött vajdasági nemzetiségek létrehozták a saját „nemzeti” újságíró egyleteiket. A magyar olyan bábszervezet lett, hogy semmilyen ügyben nem mer, nem akar megnyilatkozni. Amikor a felette álló párt, a VMSZ a legsötétebb időket idézve tisztogatott a „saját” médiájában, ezek a vajdmagyar „szakmavédők”  hallgattak, mint nyuszi a fűben.
Ilyen körülmények között, amikor egypártrendszer működik a vajdasági magyar világban és a lakájmédia a miloševići időszakot felülmúló gyávasággal szolgál, aligha lehet szolidaritásról beszélni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, a körülöttünk levő világnak kellene megváltoznia (Szerbia, Magyarország). Hogy utána a megalkuvók kilépjenek bénult, ám megfizetett állapotukból és kihirdessék: belülről bomlasztották a rendszert.

Legyünk optimisták: a Magyar Szóból kiebrudalt újságírók a független területen (Családi Kör, Szabad Magyar Szó, részben Újvidéki TV) még labdába tudnak rúgni! Az ő kitartásukon is múlik, hogy lesz-e még vajdasági magyar sajtószabadság.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése