Oldalak

2019. augusztus 29., csütörtök

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart. 

10846450_10203642765083845_7779039454164736713_n.jpg
Vicei Károly
 (Dormán László felvétele)

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve –  csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam. 

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?
 
Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?
 
– Nem.   

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja? 

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt, most kereken 15 000 dinárt kapok.  

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?
 
– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel. 
 
Most ki(k) a besúgó(k)?  

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?
 
–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.
Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni:  

 „Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, milyen munkái várnak közlésre?

 Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése