Oldalak

2021. május 11., kedd

„Joga van-e a fiamnak a kórházi kezelésre?”

Egyetlenegy kórházban sem fogadják
a satrincai kómás beteget

Éppen a napokban bukkantam egy megrázó beszámolóra a magyarországi sajtóban. Néhány mondatban a történet:  

A koronavírus-járvány kezdetén Szőke Anita éppen az intenzív osztályon feküdt, amikor megkezdték a kórház kiürítését. Felhívták telefonon a férjét, és közölték vele, hogy sürgősen menjen a feleségéért és vigye haza. A 42 éves asszony mellrákban szenvedett 2006 óta. Pár hónappal később rosszabbodott az állapota, és ismét kórházi gyógykezelésre szorult. Reggel 9 órától este 8 óráig a folyosón feküdt, mert egyetlen osztályon sem találtak helyet a számára. Ezért aztán – a túlzsúfoltságra, sok Covid-betegre hivatkozva – hazaküldték. Közvetlenül a halála előtti időszakban hatszor bevitték a kórházba, de mindig haza is küldték.

– Ezt nézték végig a gyermekeim nap mint nap, hétről hétre, hogy anyát elviszi a mentő – nyilatkozta a férj Anita halála után. – Azt akarom, hogy tudják meg az emberek, hogy vannak krónikus betegek, akikkel nem foglalkoznak, akik nem kapják meg azt az ellátást, ami jár nekik.

Ilyen esetek nem csupán Magyarországon történnek, előfordulnak nálunk is.

A szerémségi kis faluban, Satrincán élő Hajnal család kálváriája már két hete zajlik. Ennyi ideje próbálkozik Hajnal Lajos azzal, hogy a fiát bejuttassa a kórházba. Valamelyikbe. Akármelyikbe. Azóta telefonál, kérdezősködik, levelet ír, kilincsel, de – úgy tűnik – minden igyekezete, fáradozása hiábavaló. 

Hajnal Lajos

– A most 35 éves István fiam tavaly júniusban balesetet szenvedett a saját gépkocsijában. Vezetés közben felnyílt a motorház fedele, ő megrémült és leszaladt az úttestről. Megsérült a gerince és a nyakcsigolyája, egy bordája is megrepedt – mondja Lajos, az édesapa. – Az újvidéki Klinikai Központba szállították. Kómába esett és máig sem épült fel. Azóta teljes ellátásra, napi 24 órás felügyeletre szorul. Mesterségesen tápláljuk, pelenkázzuk, ápoljuk, gondoskodunk róla.  

– Úgy tudom, te már akkor is próbáltál bejutni a kórházba, hogy a betegágyánál  legyél, de nem jártál sikerrel.

– A járványhelyzetre hivatkozva, nem lehetett mellette senki sem. Sem a felesége, sem én. Pedig láttam, amikor látogatóba mentem, hogy több betegnek is állandóan jelen van a hozzátartozója. Kap egy szobát, ahol alszik, napközben pedig több órán át a beteg közelében lehet. Részt vesz, segít az ápolásban. Most már tudom, hogy az első naptól kezdve jogomban állt volna ott lenni mellette, de nekem nem engedélyezték. Huszonnégy nap után Újvidékről átszállították a sremska mitrovicai kórházba. Ott aztán egy nap azzal fogadtak, hogy náluk már nem maradhat tovább, vagy vigyem egy fürdőbe kezelésre, vagy pedig hozzuk haza. Hazahoztuk, itthon annyira felerősödött, hogy elvihettük a slankameni kórházba, gyógyfürdőbe. Jót tett neki az ott eltöltött 75 nap, az alkalmazott fizikoterápia, a testsúlya is szépen gyarapodott.

– Akkorra már te is kiokosodtál, és végre mellette lehettél minden nap.

 – Nem volt egyszerű a küzdelem, nehezen sikerült kiharcolnom. Én adtam neki a reggelit meg az ebédet, és még délután is egy rövid ideig a szobájában lehettem. Naponta körülbelül 4-4 és fél órát voltunk együtt. Akkor kezdett látványosan javulni. Állandóan beszéltem hozzá, meséltem neki, simogattam az arcát, a kezét, masszíroztam. Nagyon bíztam a felépülésében. Mikor este a szobámba vonultam, sokáig imádkoztam, kértem Istent, hogy tartsa meg a fiamat.

– Mi történt, miután onnan kikerült?

– Itthon folytattuk az ápolást. Én már évekkel korábban elköltöztem Satrincáról, de a fiam, a család miatt visszatértem. Segítek a menyemnek az ápolásban és az ötéves kisunokám körüli teendőkben.

– Kaptok-e valahonnan segítséget?

– Minden napra 2 pelenkát kapunk, semmi mást. A tápszert, az orvosságot, a krémet és minden egyebet magunknak kell megvennünk. Én minden pénzemet Pistára költöm. Legutóbb már a traktort is eladtam.

 – Hullnak a szemedből a könnyek…

– Nem sajnáltam, hidd el, semmi nem számít, csak gyógyuljon meg a fiam! Mindent megteszek érte. Bennem hatalmas erő volt, de ez a helyzet most már engem is megvisel. Néhány hete romlani kezdett az állapota, rövid idő alatt sokat fogyott. Mostanra már ebben a 180 centis emberben talán 40 kiló sincs. Csont meg bőr. A múlt heti vérvétel után az derült ki, hogy nagyon rossz a máj- és pajzsmirigyműködése. Fontos lenne, hogy minél előbb kórházba kerüljön, de sehol nem fogadják be. Rumán van egy magánkézben levő poliklinika, ahol több orvos dolgozik, ott is próbálkoztam, hátha általuk bele lehetne juttatni valamelyik kórházba. Egy doktor kijött a házhoz, megvizsgálta, átnézte a leleteit, kifizettem a 7 500 dinárt, amit kért, de ő is csak azt felelte, hogy nem tud segíteni. A fiam esetében a kivizsgálás nem elég, kórházi gyógykezelésre lenne szüksége. Már két hete küzdök az egészségügyi intézményekkel, de mindenütt elutasítanak. Elkeseredésemben már Vučić elnöknek is írtam. Kétszer is. Az Egészségügyi Minisztériumhoz utasított. Onnan az egészségügyi felügyelőséghez irányítottak, azt mondták, ott tegyek panaszt. Utána a Tartományi Egészségügyi Titkársághoz küldtek, ahol ma éppen nem dolgozott az ügyintéző, de nem is biztattak azzal, hogy holnap már a hivatalában találom. Olyan forgószélbe kerültem, amilyet még soha nem tapasztaltam. Egyik helyről küldözgetnek a másikra.

– Van még kihez fordulnod?

– Legutóbb azt a tanácsot kaptam, hogy tegyük be a beteget a mentőautóba és menjünk vele kórházról kórházra. Valahol majdcsak elfogadják… Satrincától nem egészen 70 kilométerre van Belgrád, ma kocsiba ülök és elmegyek a minisztériumba, a bejáratnál kiragasztok néhány kézzel papírost azzal a szöveggel, hogy: Joga van-e az én fiamnak a kórházi gyógykezelésre? Mást már nem tudok tenni.

SZABÓ Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése