Oldalak

2024. március 22., péntek

Amikor jön a vonat

 Szerbhorváth György

Szerbhorváth György
Amikor jön a vonat

2024. március 22.

 

A vajdasági magyarság érintett részét pár éve izgalomban tartja a vasútépítés. Újraindultak a járatok a Szeged–Szabadka vonalon (bár épp minap jelentették be, hogy ezen a harminc kilométeren újabb negyvenperces késés várható a menetrendben jelölt másfél órához képest). Hidak, viaduktok épülnek, de néha ezeket le is kell bontani, mert a török, kínai alvállalkozók valamit elmérnek. A vendégmunkások érkezése az idegengyűlöletnek is tápot adott, miközben maguk a vajdasági magyarok folyamatosan távoznak Nyugatra, mi másnak, mint vendégmunkásnak. Az uralkodó, sőt egyedülálló magyar párt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) az otthon maradásra serkent, és a fideszes narratívával összhangban azt sugallja, a Nyugat nem magyarnak való vidék, megrohadt ott már minden. Csakhogy a bomlás minden más szinten otthon is megfigyelhető.

 

A VMSZ elnökének, Pásztor Istvánnak váratlan, korai halálát követte is egy kis turbulencia az ottani közéletben. Sajnos, itt bulvárszínvonalra kell lemenni, mert a pártelnöki székben fia, Pásztor Bálint követte, ráadásul egész Vajdaság tudta, hogy az idősebb Pásztorra milyen hatással volt a 2010-es évektől Lovas Ildikó szabadkai írónő – maradjunk annyiban, hogy kétemberes hatalmi koncentráció alakult ki, élettársakként a kiskonyhában beszélték meg, kivel mi legyen.

 

Idősebb Pásztor 2007-től még abszolút pragmatikus politikusként csillogott a politika egén, először legyalulva a többi, leginkább nemzeti radikális magyar pártot, hogy aztán a szerb köztársasági elnök, Aleksandar Vučić és Orbán Viktor közti moderátorként, barátként alakítsa karrierjét, többek közt felavatva minden – azóta sem igen működő – vasútállomást. Épül-szépül az ország, hirdették, az EU-csatlakozás is két perc kérdése. Ezenközben autoriter, a demokráciát mímelő rendszert építettek ki, mintegy százmilliárd magyar adófizetői forinttal támogatva a vajdasági magyar vállalkozásokat a Prosperitati Alapítvány révén.

 

Ahogy a NER elkezdett építkezni a Vajdaságban, úgy jöttek az érdekesebbnél érdekesebb fejlemények. Például a pénzzabáló sportakadémiák létrehozása, ezek közül a (bács)topolyai fociklub, a TFC, ami pár éven belül a Bajnokok Ligájában landolt. A játékosok közt ugyan magyar elvétve akad, de legalább némi üzleti modell kialakult, amennyiben a szerb játékosok eladásából eurómilliók is visszacsurognak a kasszába. Továbbá, legalábbis amit a londoni West Ham United elleni meccs alkalmából láttam, főleg helyi magyarok dolgoznak az ilyen meccseken. A talpig fegyverben lévő rendőrségnek dolga nem volt, az angolok békésen iszogattak, családias környezetben, a topolyai ultrák (a híres Blue Betyars) is csak a zászlaikat lengették.

 

A kultúrára visszatérve, a VMSZ-nek sikerült a NER-módszert a totális végletekig vinni, aminek fő fegyverhordozója Lovas Ildikó lett, Pásztor István engedelmével. Felsorolni is nehéz az ügyeket, amiket a szerbiai Magyar Nemzeti Tanácson keresztül intéztek. Kitűnt ezeknek az ügyeknek a sorában, ahogyan 2011-ben Pressburger Csabát kirúgták az egyedüli napilap, a Magyar Szó főszerkesztői posztjáról. Következtek a szabadkai színház körüli ügyek, bár azoknak a színészek részéről lázadás lett a vége, és a kiszemelt, nemzeti radikális, folyton Trianonnal álmodó Andrási Attila bukása lett az eredménye. Amikor kitörtek e botrányok, Lovas ugyan a süllyesztőbe került egy időre, s létrejött a VMSZ-en belül egy alternatív szervezet, a Magyar Mozgalom, hogy hamvában haljon meg, vele együtt pedig a pluralizmus utolsó csírája is. Erre a VMSZ új elnöke, Pásztor úgy utalt, hogy „az életünkre törtek” – értsd, az akkor kialakuló belső ellenzék és az értelmiség. Nyilvánvaló, senki sem tört az életükre, és ugyan berúgták az ajtót, de a párt úgy visszarúgta, hogy ők ájultak el.

 

Telt-múlt az idő, majd Lovas Ildikó, aki sikeres írói nemzetközi karrier előtt állt, ehelyett inkább csináltatott magának egy kulturális, kutató, tudományos központot, a VM4K-t, s egy hatalmas szabadkai épületet is kapott hozzá. Ezzel együtt marginalizálta a már létező zentai kvázi-kutatóintézetet, egy kézbe véve mindent. Hab a tortán, hogy Lovas a Demeter Szilárd-féle, vajdasági permutációjú Előretolt Helyőrség folyóiratot is magához vonhatta, dilettánsok tömegének lehetővé téve a publikációs lehetőséget. Miközben kézi vezérléssel, telefonon irányította a vajdasági magyar sajtót, a művelődési egyesületeket, és általában a pénzforrásokat – Pásztor Istvánnal összhangban.

 

Csakhogy Pásztor halálával változott a helyzet, ennyi emberbe nem lehet belegyalogolni egy ilyen kis közösségben. Ezután a Magyar Nemzeti Tanács – hirtelen tollvonással, a régi csúf időket idézve százszázalékos kézfeltevéssel megszavazva – egyszerűen azt tette, amit egy pártállam tesz: nem menesztette Lovast, hanem megszüntette a VM4K-t, a képző-kutató központot, hisz csak egy alapítvány részeként működött. Kérdés, a VM4K a maga ragyogó költségvetésével hogyan működött bő fél évtizedig a Szekeres Alapítvány által, merthogy az átláthatóság szintje nulla volt s maradt.

 

De az is sokkolta az embereket, ahogy Lovas Ildikó – a határon túli magyarok habitusát megtestesítve – nekiesett saját író embereinek. Kimondta, hogy aki nem ott él, nem is publikálhat, nem adhat ki könyvet, hiába kötődik elvándoroltként ezer szállal a Vajdasághoz, úgy emberileg, mint szakmailag. Ez a Lovas által generált földrajzi sovinizmus sokaknál kiverte a biztosítékot, megjegyzendő, az utóbbi évtizedben a Pásztor vezette VMSZ erőteljesen dolgozott az értelmiség lealázásán. Annyiban meg nem, hogy a mostani tisztújítás során úgy próbálják új embereiket bemutatni, hogy „mestertanító”, „mesterszociológus”, amilyen tisztségek természetesen nincsenek.

 

Ebből a történetből persze senki nem fog jól kijönni. Nem fogják megszólaltatni az olyan, Lovas és Pásztor által eltüntetett kiváló, a vajdasági magyar életet összetéveszthetetlen módon megörökítő alkotókat, mint a Kossuth-díjas palicsi Tolnai Ottót és az újvidéki Végel Lászlót. Egyedül annyi igaz, hogy tekintélyük megmaradt, amennyiben a nyilvánosságban – legalább (?!) – nem merték őket megalázni, mindenki mást, aki másként gondolkodik, igen.

 

Az új pártelnök, Pásztor Bálint szavai – miszerint Lovas Ildikót elütötte a vonat, és hogy a (belső) ellenzék az életükre tört – nem sejtetnek jót. Hiszen ezek szerint a vágányok szabadok, bárki odaeshet a sínekre. Transzparencia, szabad nyilvánosság nincs, csak felemás üzenetek, podcastok, veréssel fenyegető levelek – ilyet még én is kaptam. Vagyis az egykori vagy mai elvtársak ugyanúgy eszik egymást, nyírják ki, ahogyan mások tették, és a leszámolásoknak még nincs vége.

https://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=16222

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése