Mindig az igazságot kerestem

Szabó Andor középiskolás fotója – ilyennek ismerik őt a szentlászlóiak

A kelet-szlavóniai Szentlászló első templomát 1218-ban emelték. A helyére később újat építettek, majd 1878-ban elkészült a már szilárd építőanyagból, téglából épült Istenhajlék. Ennek már a tégláit is a faluban égették. A 90-es évek háborúi alatt majdnem teljesen megsemmisült.

Nagy Margitnak a horvátországi reformátusokról szóló, Pislogó mécses című könyvében azt találjuk, hogy: „A Szentlászlói Egyházközség múltja a legenda szerint egészen Pál apostol korára nyúlik vissza, miszerint maga az apostol prédikált itt a Valkó folyó partján. Maga a falu több mint 800 éves múltra tekint vissza, és Szent László magyar királyról kapta a nevét. (…) A délszláv háború során, az 1991-es honvédő háborúban a református templom is nagy sérüléseket szenvedett, a falu szinte a földdel lett egyenlő. Az ostrom 152 napja után a falu elesett és hét évig nem lakta senki. A helybéli lakosok menekültként élték életüket. A templom tornyát a szerb szabadcsapatok szétlőtték, három harangját elvitték, ezekről a mai napig sem tudjuk, hogy hol vannak. A falut, a templomot és a parókiát is kifosztották a betolakodók. Egyetlen anyakönyv maradt meg a gyülekezetnél (1962-től napjainkig), valamint sikerült kimenteni az úrvacsorai kelyhet és a keresztelőkancsót a táljával. A templom felújítása hosszadalmas időt vett igénybe: a munkálatok 1998 és 2017 között folytak Pelényi Margit tervei alapján. 1998-ban erdélyi ácsok a tetőszerkezetet építették újjá, majd az azt követő években a toronysisak került a helyére. 1999-ben új parókiát kapott a gyülekezet, majd 2001-ben a régi lelkészlakot alakították át gyülekezeti teremmé. A templom újjáépítése 2018-ra fejeződött be.” 

A lerombolt szentlászlói református templom 1998-ban

A sokat szenvedett falu háború előtti történetéről beszélgettem a napokban Szabó Andorral, aki – bár már régóta Tiszakálmánfalván él – Szentlászlón született, és a gyermekkorát is ott töltötte. A képzett muzsikus, orgonista megosztotta velem a régi szentlászlói emlékeit, és elmondta, miként vélekedik a 90-es években elkövetett szörnyűségekről.

„Hallgasd csak ezt a gyereket...”

– A családunk Nagybecskerekről származik. Édesapám, Szabó Zoltán Szentlászlón szolgált református lelkészként 1955 és 1973 között, ő követte az azonos nevű nagyapámat a református gyülekezet élén. Én ott születtem, második gyerekként – egy bátyám és egy húgom van. Az általános iskolai éveimre nem szívesen gondolok vissza, mert úgy vonszoltam át magamat az egyik osztályból a másikba. Negyedikes koromig még talán ment is a tanulás valahogy, de utána már kevés sikerélményt hozott. Örökösen piszkáltak, és azt kellett tapasztalnom, hogy hiába igyekszem, a törekvésemet rendre alulértékelik – gyakran kaptam a megérdemeltnél gyengébb osztályzatot. Előfordult, hogy egyik-másik diáktársam szóvá is tette a tanároknál, hogy „Andor sokkal jobb feleletet adott, mint én, mégis rosszabb jegyet írtak be neki”, de ezek a megjegyzések nem változtattak az alkalmazott gyakorlaton. A gúnyolódást, az igazságtalanságot világéletemben nehezen viseltem. Keresem az igazságot, és mindig kimondom, amit gondolok – engem így neveltek.

A nyolcadik osztály elvégzése után apám elvitt Eszékre, hogy beírasson a zeneiskolába. Akkoriban kettő is működött a városban. Az egyikben azt mondták apának, hogy „ennek a gyereknek egyáltalán nincs hallása”, és ez neki rosszul esett, mert tudta, hogy nem igaz. Ő maga is kitűnő muzsikus volt, és néhány alkalommal hallottam, amint azt mondja anyámnak: „Hallgasd csak, figyeld csak ezt a gyereket, amint egymagában fütyörészik! Van benne valami…”. Bántotta a dolog, mindjárt át is vitt a másik iskolába, ahol viszont a tanárok el voltak tőlem ragadtatva, és mind azt mondták, hogy „abszolút hallása van a gyereknek”.

1973-ban jöttünk át Bácskába, apám akkor már beteg volt, 1980-ban halt meg.

Féltem, hogy a szerbek majd itt is úgy bánnak velem, ahogyan Szentlászlón tették

De a legnagyobb meglepetésemre, azonnal befogadtak, itt senki nem mondta nekem azt, hogy: „Beži Mađaru!” Innentől kezdve minden megváltozott, ekkor éltem meg az első sikereimet, a zeneiskolában, ahol zongorázni tanultam, egy év alatt két osztályt fejeztem be. Már több éve gitáron is játszottam, és kezdtem önállósulni, időnként még pénzt is kerestem. A háborútól is szerbek mentettek meg, két szerb orvos. Magamra vettem a katonaruhát, de ők azt mondták, hogy ne csináljak őrültséget, és a segítségükkel felmentettek a szolgálat alól.

A bátyám Eszéken maradt, a színház operaénekese volt. Egy alkalommal beszélgettem vele, és azt mondta, hogy rossz érzése van, itt valami készül, valami, ami nem jó. Láttuk ennek jeleit már korábban is, talán csak nem vettük komolyan. Még Szentlászlón éltünk, amikor megtörtént az, hogy a falu központjában ezt énekelték: Ustani, bane, Hrvatska te zove, zove, ustani, bane Jelačiću! Emlékszem, amikor sinbusszal utaztam, Szarvason és Bijelo Brdónál fiatalok szálltak fel, akik elég durván be-beszólogattak az idősebb utasoknak. Érezni lehetett a levegőben, hogy valami megváltozott. Ha visszalapozunk a történelemben, tulajdonképpen mindig is arra törekedtek, hogy önállósuljanak – ez a horvátokra és a szerbekre egyformán vonatkozik. Én ma is azon a véleményen vagyok – tetszik ez valakinek, vagy sem –, hogy ezt a háborút a horvátok kezdték, persze amerikai támogatással. Feltehetnénk a nagyon is logikusnak tűnő kérdést, hogy miért nem rukkoltak elő ezzel a Jugoszlávia szétdarabolását célzó elképzeléssel még a Tito-korszak idején? Miért kezdődött mindez csak a halálát követően? Én láttam a határ közelében felvonultatott jugoszláv hadsereg járműveit és felszerelését, vége-hossza nem volt a sornak. Ha akarták volna, az egész Horvátországot letörölhették volna a föld színéről. De nem tették… Arra sem találtam elfogadható magyarázatot, hogy a zavargások kezdetekor miért zárták le a kaszárnyákat, miért hagyták a szegény kiskatonákat élelem és víz nélkül? Mit vétettek azok a 18-20 éves fiatalok, kinek ártottak ők? Mindig az jutott eszembe: ott lehetnék én is közöttük. (Nekem fiatalkoromban a katonáskodással szerencsém volt, tengerészként szolgáltam a híres spliti Lora kikötőben. Előttem akkor tárult ki a világ, és mert a katonazenekarban játszottam, sok helyre eljutottam – csodálatos időszak volt, mind a mai napig szép emlékeket idéz, jó visszagondolni rá.)

Nincs kivétel, mind a két fél bűnös. Bűnös az a hatalom, amelyik ezt a vérontást megengedte. A horvátok azt mondják, győztek, ők győztek, mert honvédő háborút folytattak, a hazájukat, a szülőföldjüket védték. Nincsen győzelem és nincsenek győztesek, mindkét oldalon csak áldozatok vannak. Az esztelen öldöklést mindkét ország népe megszenvedte. Nem volt keresztyén cselekedet, akik ezt a sok gonoszságot elkövették, nem tarthatják magukat keresztyénnek.

Fáj, amit a szülőfalummal tettek,

hogy teljesen kifosztották, és utána földig rombolták. Mindent elvittek, még a vasúti síneket is fölszedték. Az egyik barátom erdejét is kivágták, tölgyerdő volt.

Anyám az ottani temetőben nyugszik, a nagyanyám is. Anyámat gyakran zaklatták abban az időben, éjjelente ráverték az ablakot, több alkalommal bementek a házba a rendőrök és órákon át kérdezgették. Nekem csak a háború után mesélték el ezeket a dolgokat, mert tudták, hogy érzékeny vagyok. A legjobb barátom szentlászlói volt, sajnos már nem él. A háború alatt az egyik munkatársamat is elvitték katonának, és éppen Szentlászlóra került. Elmesélte, hogy mialatt egy ágyúval ücsörgött a kukoricásban a falu határában, mindig arra gondolt, hogy az én barátom itt él, itt lakik ebben a faluban, ezért egyetlen golyót sem lőtt ki. Azt mondta, nem lőhetek a barátom legjobb barátjára. Emberségre is akadt példa azokban az embertelen időkben.

Szerettük azt a falut, de a lászlóiak is sokat köszönhetnek apámnak. Az ő közbenjárása által lett villanyáram a faluban, akkoriban került torony a templom tetejére, ő hozta létre a vadászegyesületet is. Sokoldalú, művelt ember volt, beszélt latinul, héberül, németül és franciául is. Az UDBA főnöke mindig be akarta szervezni. Az akkori lelkészi fizetés ötszörösét, hatszorosát ajánlotta neki, de apám nem állt kötélnek. Az ő szolgálata idején nem múlhatott el úgy egyetlen esküvő sem Szentlászlón, hogy apám ott ne jelenjen meg, és legalább egy imát ne mondjon el… Őt Tiszakálmánfalván temettük el, de már bánom, hogy nem vittük át Becskerekre.

Szentlászlónak most van szép, felújított temploma, csak kevesen látogatják. Régen, az én gyerekkoromban egy-egy istentiszteleten csak a karzaton több gyerek volt, mint amennyien most vannak a templomban. Kaptak új orgonát is, kitűnően szól. Egy alkalommal meghívott az akkori tiszteletes úr, hogy játsszak a templomban, akkor odajött hozzám a püspök, és fél órán keresztül csak neki orgonáltam. Azt mondta, éppen ilyen emberre lenne szüksége, amilyen én vagyok. Arra gondoltam: ha tudná, hogy mennyit játszottam én gyerekként ebben a templomban, és azóta is, majdnem harminc éven át játszottam különféle templomokban! Örömmel töltöttek el a szavai. Azóta is várom, hogy felkérjenek, hogy meghívjanak egy ünnep idején – boldogan játszanék Szentlászlón a karácsonyi istentiszteleten.

Szabó Angéla