A pusztulásába lakodalmas menettel vonuló társadalom

Szerbia két teljes hónapon át eszkábálgatott, tákolgatott újsütetű kormányára terhes örökséget hagyományozott a májusi választások után távozásra kényszerült országirányító élcsapat. A frissen kinevezett garnitúra – ha komolyan veszi önként vállalt kötelezettségét –, egy cseppet sincs irigylésre méltó helyzetben. Már azért sem, mert hamarosan színt kell vallania. Elő kell rukkolnia (és ki is kell állnia a nép elé) egy hihetően hangzó országértékelő világos beszéddel, egy nagyon alaposan és aprólékos helyzetjelentéssel. Mert az istenadtának joga van ahhoz, hogy tudja, mekkora a baj valójában.

Hogy hogy fest ez az országkép? Milyen színekkel lehetne megrajzolni? A legvalószínűbb az, hogy sok-sok feketét kellene használni. Meg legfeljebb annak a különféle árnyalatait.

Azt hiszem, ide kívánkozik az az általam zseniálisan megfogalmazottnak tartott mondat, amelyet épp ma olvastam a napilapunkban Sáfrány Attila tollából, s amely tökéletesen ráillik a mi, homokba fúrt fejű Szerbiánkra. Így hangzik: „A pusztulásába lakodalmas menettel vonuló társadalom.” Nekem csudára tetszik. Groteszk is, sajnálatra méltó is meg szívbe markoló is egyszerre. De híven tükrözi a mai szerbiai valóságot. Amely szebb napokat is megélt ország pedig nem akarja, nem hajlandó érzékelni ezt a rideg valóságot. Egyszerűen nem vesz róla tudomást.

A legújabb csapást már szinte említeni is értelmetlen. Az, hogy az egyik hitelminősítő intézet egy fokozattal leszállítja szép hazánk „ázsióját”, nekünk legfeljebb csak annyit tesz, mint egy miniatűr mérges pattanás a világmindenség kerek ülepén. Kit érdekel?! Magasról teszünk rá! Hogy ebben az országban ismeretlen fogalom a pénzügyi stabilitás, s hogy külföldön nőttön-nő a monetáris politikánk iránti krónikus bizalmatlanság, amiatt mi egyáltalán nem szorulunk semmilyen idegnyugtató pasztillára. Vándoroljon csak a tőke oda, ahová akar! Le is út, fel is út!

IMF, ne képzeld magad Nostradamusnak!

Ennél sokkal aggasztóbb az a gyilkos számadat, amely szerint a Szerbiában felhalmozott veszteség (amelyet folyton-folyvást csak görget maga előtt) 1994-ben még 3,8 milliárd dinár volt, tavaly viszont már 2.233 milliárd dinárra duzzadt a hiány. És akkor még nem is említettem a másik mumust – azt az átokfajzat Nemzetközi Valuta Alapot --, aki úgyszintén riogatni szokott bennünket. (Ezer a szerencsénk, hogy a politikusaink nem éppen ijedős természetűek!) Nos, ez az IMF most szélnek eresztett egy galambocskát, egy babkövetkezményt, és azt találta jósolni (habár nem egy Nostradamus!), hogy ha a jó Isten meghallgatja az imáikat, akkor öt év múlva Szerbia az öt legeladósodottabb ország társaságába kerül. Egyazon csapatban leszünk majd a sereghajtókkal, a két balkán-félszigeti testvérünkkel, Macedóniával meg Bosznia és Hercegovinával, valamint a Dél-afrikai Köztársasággal és Görögországgal. (Szó se róla, nem olyan rossz brigád ez!  Elvégre a hasonszőrűek meg az egyívásúak általában tökéletesen megértik egymást. Valahogy úgy, mint a zsák meg a foltja. Az ideillő, azonos jelentésű vulgáris szólás idézésétől – ki kiben lel barátra – most inkább eltekintek.) Hogy mire is alapozzák eme vészjósló kijelentésüket a pihent agyú külföldi bankár-pénzemberek, arra mindenképpen érdemes egy-két gyilkos pillantást vetni. Ők azt merészelik állítani (azt nem tudom, hogy honnan veszik hozzá a bátorságot), hogy Szerbiában az ipari termelés jelenleg olyan szinten posztol, amilyet egyszer már elért a múltban. Vagy ötven évvel ezelőtt. Egészen pontosan: 1961-ben. Hadd mondják csak! Kérdem én: melyik igazi nagyszerb honpolgár ad hitelt a szavaiknak? Ki hiszi el, hogy ötven évet egyenesen visszafejlődtünk?! Csak aki a nadrágjában hordja az eszét, az! Meg aki még hisz a mesében. Mert mese ez jó sok habbal! Meg aztán azt is kitalálták, hogy vagy 22 ezer szerbiai cég kapujára ki kéne függeszteni egy táblát azzal a felirattal, hogy: becsődölt. Ezekben a vállatokban pedig mintegy 140 ezer polgártársunk dolgozik. Legalábbis elméletben. Papíron. Mert munkája az gyakorlatilag, a gyakorlatban nincs, így aztán pénzt sem kap a kezébe. De türelmes és vár. Nem hőbörög, nem lázong, nem vonul ki az utcára. Hanem szépen kivár. Elvégre a közmondás is úgy tartja, hogy aki vár, az megvár. Ezért aztán otthon ül és lesi a csodát. Hogy majd egy szép napon megint behívják a munkahelyére -- dolgozni.

Amit kimond Dinkić, az lesz nálunk richtig!

Nyílt titok, hogy a szerbiai gazdaság mélyrepülése már jó két évtizede tart, ahogyan az is, hogy az iparrombolás egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlik. A kilóra megvásárolt, a gazdasági folyamatokhoz egy kicsit sem konyító dilettánsok este még pitiáner nímandként feküdtek le, reggel viszont mindenféle földi hatalommal felruházott komoly gazdasági szakértőkként vagy ígéretes, pengeéles eszű politikusokként ébredtek. És amint épp csak hatalmasakat ásítva kidörzsölték a szemükből az álmot (meg a csipát), máris megkapták életük legcsábítóbb esélyét: az eligazítást, az utasítást arra, hogy miként is kezdjenek hozzá a rájuk bízott feladat elvégzéséhez. Nem aprózom el: a teljes szerbiai gazdaság totális lenullázásához.

Mi van akkor, ha ez mind igaz?  Pusztán emiatt talán még nem kéne minduntalan azt a fülsértő vészharangot kongatni! Ahogyan az egyszer már levitézlett Dinkić miniszter urunkat sem szép dolog a gazdaság sírásójának, hovatovább gyilkosának nevezni. Meg az is micsoda dolog, időnap előtt ítélkezni felette csak azért, mert született pénzügyi szakzseni létére az újabbnál is újabb hitelek kérelmezésében látja ebből az iciri-piciri kis gazdasági kátyúcskából való kikecmergésünk egyetlen lehetséges és reális módozatát?! A rossz nyelvek szerint az ilyen „húzásaival” csak még jobban el fogja adósítani az országot. Badarság! Nem kell felülnünk minden egyes falóra! Amit megmond Dinkić, az lesz nálunk richtig! És slussz. Nahát! (Megvallom, én nem is értem az olyan közgazdászokat, mint amilyen például az a Miloje Kanjević nevezetű atyafi, aki elképesztő birkaságokat szokott mondani.
Kettőt közülük meg is jegyeztem. Az egyik: Znamo da je dug zao drug. A másik pedig: Dužan čovek je ružan. (Hogy nem szégyelli magát az ilyen!)

Szerbia a parasztok országa

Ezért kell kíméletlenül behajtani a szerbiai vállalatok állam iránti – vagy 360 milliárd dináros – tartozását, meg ezért kell megemelni hamarosan az általános forgalmi adót, meg ezért kell vadonatúj adónemeket kieszelni, a meglévőket pedig megszigorítani, meg ezért kell az állampolgárainkat továbbra is agyafúrtnál agyafúrtabb módon fosztogatni és kirabolni. Úgy kell ide a szigorú pénzügyi fegyelem, mint ahogy egy falat kenyér. Hadd teljék már meg végre az Wertheim-féle (de jóféle!) üresen kongó államkassza! Mégpedig színültig. Csordulásig. Mert csak akkor érkezik el számunkra a megváltás, akkor jön el a tejjel-mézzel folyó hatalmas és bivalymód erős Szerbia. Nem akar ez az áldott jó ember semmi rosszat! Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Ja, majd elfelejtettem. Még azt sem átallotta kijelenteni az imént említett közgazdász, hogy: Szerbia a parasztok országa! (Aligha szükséges nagyobb paraszt annál, aki ilyesmit kiejt a száján!) Ilyképpen pedig tanácsos lenne a mezőgazdaságot fejleszteni, de teljes gőzerővel. Persze jól tudjuk mi azt, hogy az országban 600 ezer hektár termőterület egyelőre még megműveletlen. Sőt merészebb becslések szerint ez akár 800 ezer hektárt is kitesz. És a bevetett/beültetett parcelláknak is csak az alig másfél százalékát tudják öntözni. Pedig a locsolás akár enyhíthetné is az idei, rég nem látott aszálykárt. Mert az az igazság, hogy ez a rendkívüli szárazság úgy betett minékünk, mint a jócskán obszcén szövegű dalban az a bizonyos szentkúti búcsú. Mert emberpróbáló idők jönnek, az már most biztosra vehető. Amelyek próbára teszik a tűrőképességünket. Amelyeket majd csak az erősek élnek túl.

Hogy túlságosan sötétek ezek a színek? Nem hiszem. Ez maga a színtiszta realitás. És ebben a koromfekete éjszakában jól illik hozzánk a még javában tartó hegyen-völgyön lakodalom. Egyedül ez méltó a pusztulásába lakodalmas menettel vonuló szerbiai társadalomhoz. És nyilván mindaddig tart az össznépi vigasság, amíg valaki véget nem vet a lakodalomnak…

Szabó Angéla