Szerbia két teljes hónapon át eszkábálgatott, tákolgatott újsütetű
kormányára terhes örökséget hagyományozott a májusi választások után távozásra
kényszerült országirányító élcsapat. A frissen kinevezett garnitúra – ha
komolyan veszi önként vállalt kötelezettségét –, egy cseppet sincs irigylésre
méltó helyzetben. Már azért sem, mert hamarosan színt kell vallania. Elő kell
rukkolnia (és ki is kell állnia a nép elé) egy hihetően hangzó országértékelő
világos beszéddel, egy nagyon alaposan és aprólékos helyzetjelentéssel. Mert az
istenadtának joga van ahhoz, hogy tudja, mekkora a baj valójában.
Hogy hogy fest ez az országkép? Milyen színekkel lehetne megrajzolni? A
legvalószínűbb az, hogy sok-sok feketét kellene használni. Meg legfeljebb annak
a különféle árnyalatait.
Azt hiszem, ide kívánkozik az az általam zseniálisan megfogalmazottnak
tartott mondat, amelyet épp ma olvastam a napilapunkban Sáfrány Attila
tollából, s amely tökéletesen ráillik a mi, homokba fúrt fejű Szerbiánkra. Így
hangzik: „A pusztulásába lakodalmas menettel vonuló társadalom.” Nekem csudára
tetszik. Groteszk is, sajnálatra méltó is meg szívbe markoló is egyszerre. De
híven tükrözi a mai szerbiai valóságot. Amely szebb napokat is megélt ország
pedig nem akarja, nem hajlandó érzékelni ezt a rideg valóságot. Egyszerűen nem
vesz róla tudomást.
A legújabb csapást már szinte említeni is értelmetlen. Az, hogy az egyik
hitelminősítő intézet egy fokozattal leszállítja szép hazánk „ázsióját”, nekünk
legfeljebb csak annyit tesz, mint egy miniatűr mérges pattanás a világmindenség
kerek ülepén. Kit érdekel?! Magasról teszünk rá! Hogy ebben az országban
ismeretlen fogalom a pénzügyi stabilitás, s hogy külföldön nőttön-nő a
monetáris politikánk iránti krónikus bizalmatlanság, amiatt mi egyáltalán nem
szorulunk semmilyen idegnyugtató pasztillára. Vándoroljon csak a tőke oda,
ahová akar! Le is út, fel is út!
IMF, ne képzeld magad Nostradamusnak!
Ennél sokkal aggasztóbb az a gyilkos számadat, amely szerint a Szerbiában
felhalmozott veszteség (amelyet folyton-folyvást csak görget maga előtt)
1994-ben még 3,8 milliárd dinár volt, tavaly viszont már 2.233 milliárd dinárra
duzzadt a hiány. És akkor még nem is említettem a másik mumust – azt az
átokfajzat Nemzetközi Valuta Alapot --, aki úgyszintén riogatni szokott
bennünket. (Ezer a szerencsénk, hogy a politikusaink nem éppen ijedős
természetűek!) Nos, ez az IMF most szélnek eresztett egy galambocskát, egy
babkövetkezményt, és azt találta jósolni (habár nem egy Nostradamus!), hogy ha
a jó Isten meghallgatja az imáikat, akkor öt év múlva Szerbia az öt
legeladósodottabb ország társaságába kerül. Egyazon csapatban leszünk majd a
sereghajtókkal, a két balkán-félszigeti testvérünkkel, Macedóniával meg Bosznia
és Hercegovinával, valamint a Dél-afrikai Köztársasággal és Görögországgal.
(Szó se róla, nem olyan rossz brigád ez!
Elvégre a hasonszőrűek meg az egyívásúak általában tökéletesen megértik
egymást. Valahogy úgy, mint a zsák meg a foltja. Az ideillő, azonos jelentésű
vulgáris szólás idézésétől – ki kiben lel barátra – most inkább eltekintek.)
Hogy mire is alapozzák eme vészjósló kijelentésüket a pihent agyú külföldi
bankár-pénzemberek, arra mindenképpen érdemes egy-két gyilkos pillantást vetni.
Ők azt merészelik állítani (azt nem tudom, hogy honnan veszik hozzá a
bátorságot), hogy Szerbiában az ipari termelés jelenleg olyan szinten posztol,
amilyet egyszer már elért a múltban. Vagy ötven évvel ezelőtt. Egészen
pontosan: 1961-ben. Hadd mondják csak! Kérdem én: melyik igazi nagyszerb
honpolgár ad hitelt a szavaiknak? Ki hiszi el, hogy ötven évet egyenesen
visszafejlődtünk?! Csak aki a nadrágjában hordja az eszét, az! Meg aki még hisz
a mesében. Mert mese ez jó sok habbal! Meg aztán azt is kitalálták, hogy vagy
22 ezer szerbiai cég kapujára ki kéne függeszteni egy táblát azzal a
felirattal, hogy: becsődölt. Ezekben
a vállatokban pedig mintegy 140 ezer polgártársunk dolgozik. Legalábbis elméletben.
Papíron. Mert munkája az gyakorlatilag, a gyakorlatban nincs, így aztán pénzt
sem kap a kezébe. De türelmes és vár. Nem hőbörög, nem lázong, nem vonul ki az
utcára. Hanem szépen kivár. Elvégre a közmondás is úgy tartja, hogy aki vár, az
megvár. Ezért aztán otthon ül és lesi a csodát. Hogy majd egy szép napon megint
behívják a munkahelyére -- dolgozni.
Amit kimond Dinkić, az lesz
nálunk richtig!
Nyílt titok, hogy a szerbiai gazdaság mélyrepülése már jó két évtizede
tart, ahogyan az is, hogy az iparrombolás egy előre megírt forgatókönyv szerint
zajlik. A kilóra megvásárolt, a gazdasági folyamatokhoz egy kicsit sem konyító
dilettánsok este még pitiáner nímandként feküdtek le, reggel viszont mindenféle
földi hatalommal felruházott komoly gazdasági szakértőkként vagy ígéretes,
pengeéles eszű politikusokként ébredtek. És amint épp csak hatalmasakat ásítva
kidörzsölték a szemükből az álmot (meg a csipát), máris megkapták életük
legcsábítóbb esélyét: az eligazítást, az utasítást arra, hogy miként is kezdjenek
hozzá a rájuk bízott feladat elvégzéséhez. Nem aprózom el: a teljes szerbiai
gazdaság totális lenullázásához.
Mi van akkor, ha ez mind igaz?
Pusztán emiatt talán még nem kéne minduntalan azt a fülsértő
vészharangot kongatni! Ahogyan az egyszer már levitézlett Dinkić miniszter
urunkat sem szép dolog a gazdaság sírásójának, hovatovább gyilkosának nevezni.
Meg az is micsoda dolog, időnap előtt ítélkezni felette csak azért, mert
született pénzügyi szakzseni létére az újabbnál is újabb hitelek kérelmezésében
látja ebből az iciri-piciri kis gazdasági kátyúcskából való kikecmergésünk
egyetlen lehetséges és reális módozatát?! A rossz nyelvek szerint az ilyen
„húzásaival” csak még jobban el fogja adósítani az országot. Badarság! Nem kell
felülnünk minden egyes falóra! Amit megmond Dinkić, az lesz nálunk richtig! És
slussz. Nahát! (Megvallom, én nem is értem az olyan közgazdászokat, mint
amilyen például az a Miloje Kanjević nevezetű atyafi, aki
elképesztő birkaságokat szokott mondani.
Kettőt közülük meg is jegyeztem. Az egyik: Znamo da je dug zao drug. A másik pedig: Dužan čovek je ružan. (Hogy nem szégyelli magát az ilyen!)
Kettőt közülük meg is jegyeztem. Az egyik: Znamo da je dug zao drug. A másik pedig: Dužan čovek je ružan. (Hogy nem szégyelli magát az ilyen!)
Szerbia a parasztok országa
Ezért kell kíméletlenül behajtani a szerbiai vállalatok állam iránti – vagy
360 milliárd dináros – tartozását, meg ezért kell megemelni hamarosan az
általános forgalmi adót, meg ezért kell vadonatúj adónemeket kieszelni, a
meglévőket pedig megszigorítani, meg ezért kell az állampolgárainkat továbbra
is agyafúrtnál agyafúrtabb módon fosztogatni és kirabolni. Úgy kell ide a
szigorú pénzügyi fegyelem, mint ahogy egy falat kenyér. Hadd teljék már meg
végre az Wertheim-féle (de jóféle!) üresen kongó államkassza! Mégpedig
színültig. Csordulásig. Mert csak akkor érkezik el számunkra a megváltás, akkor
jön el a tejjel-mézzel folyó hatalmas és bivalymód erős Szerbia. Nem akar ez az
áldott jó ember semmi rosszat! Miért olyan nehéz ezt megérteni?
Ja, majd elfelejtettem. Még azt sem átallotta kijelenteni az imént említett
közgazdász, hogy: Szerbia a parasztok
országa! (Aligha szükséges nagyobb paraszt annál, aki ilyesmit kiejt a
száján!) Ilyképpen pedig tanácsos lenne a mezőgazdaságot fejleszteni, de teljes
gőzerővel. Persze jól tudjuk mi azt, hogy az országban 600 ezer hektár
termőterület egyelőre még megműveletlen. Sőt merészebb becslések szerint ez
akár 800 ezer hektárt is kitesz. És a bevetett/beültetett parcelláknak is csak
az alig másfél százalékát tudják öntözni. Pedig a locsolás akár enyhíthetné is
az idei, rég nem látott aszálykárt. Mert az az igazság, hogy ez a rendkívüli
szárazság úgy betett minékünk, mint a jócskán obszcén szövegű dalban az a
bizonyos szentkúti búcsú. Mert emberpróbáló idők jönnek, az már most biztosra
vehető. Amelyek próbára teszik a tűrőképességünket. Amelyeket majd csak az erősek
élnek túl.
Hogy túlságosan sötétek ezek a színek? Nem hiszem. Ez maga a színtiszta
realitás. És ebben a koromfekete éjszakában jól illik hozzánk a még javában
tartó hegyen-völgyön lakodalom. Egyedül ez méltó a pusztulásába lakodalmas
menettel vonuló szerbiai társadalomhoz. És nyilván mindaddig tart az össznépi
vigasság, amíg valaki véget nem vet a lakodalomnak…
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése