A kínvallatás meg a képmutatás

Miért tesz úgy a nagyvilág, mint ha megdöbbent volna, mintha sokkolta volna mindaz, ami a napokban, a Lengyelországban fű alatt zajló amerikai fogolykínzásokról úgymond „kiderült”? Alighanem azért, mert prűd és álszent. Eddig sem számított hétpecsétes titoknak – legfeljebb csak az újszülött csecsemő esetében lehetett meglepő újdonság –, eddig is nem csupán sejteni meg találgatni, hanem szinte pontosan lehetett tudni, hogy mi zajlik Guantánamón, az amerikai haditengerészeti támaszponton. (Azon a szigorúan őrizett területen, amelyet az amerikaiak már több mint 110 éve Kubától bérelnek, és amelyen a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást követően fogolytábort hoztak létre. És amely területen persze nem érvényesek az amerikai törvények.) Ennek ismeretében pedig nyilvánvaló volt, hogy másutt is tarthatnak fogva, akár illegálisan is, gyanúsnak mondott külföldieket. Így például Lengyelországban is. Most mégis úgy tesznek, mint akiket derült égből villámcsapásként ért a sokkoló hír: ott bizony a foglyul ejtett embereket, kiváltképpen a terrorista-gyanús elemeket, brutálisan megkínozzák. Merthogy a válogatott embertelen módszerekkel történő kínvallatás ott hozzátartozik a börtönrészlegben zajló szokásos, napi rutinfeladatokhoz. A testi fenyítésen, a fizikai bántalmazáson kívül más kipróbált és bevált módszereket is bevetnek. Ilyen például az egyhetesnél is hosszabb idejű alvásmegvonás vagy a vízbefojtási kísérlet.

Ilyen esetekről számol be az az eredetileg 6300 oldalas jelentés, amelynek a 480 oldalas sűrített változatát, kivonatát hozta nyilvánosságra az amerikai szenátus hírszerzési bizottsága.

Az „éber és kritikus ügyeletes visszhang” szerepét betöltő nemzetközi sajtó mélységesen mély meglepettséget színlelve, mint egy valódi szenzációt, úgy tálalta a nem éppen szokványos (nem elcsépelt és persze nem is unalmas) témát. Mint valami párját ritkító, soha nem hallott/látott szörnyűségről, úgy írtak róla, sőt akadtak, akik meakulpázva felvetették: talán nem is lett volna szabad nyilvánosságra hozni. (Ők nyilván úgy gondolják, hogy embertelen dolgokat művelni nem bűn, de a nyilvánosság előtt kiteregetni már igen.) Hogy a csudába készülhetett el egy ilyen jelentés? – napokig ezen rágódtak. Nem azon, hogy miért nem szület(het)tek mindeddig hasonló tényfeltáró és leleplező beszámolók. És nem azon, hogy miért nem készülnek ilyenek folyamatosan, időről időre.

A lényeg a lényeg: felhördült világ. Ez érthető és rendben van. Na de mit tesznek az egyértelmű jogfosztottság és emberi brutalitás ellen? Ez most a jó kérdés. Mi fog történni ezek után? Az égvilágon semmi? Megy minden tovább a maga megszokott útján? Bizonyára.  Merthogy már eddig is több ízben született döntés a „21. századi pokolnak” is nevezett 

Guantánamó-i börtön felszámolásáról – öt évvel ezelőtt Obama elnök maga rendelte el bezárását –, erre azonban csak nem került sor.

Guantanamo

Nyílt titok, hogy a szabadságukat elveszített emberek kiszolgáltatottak, leginkább a végsőkig.  Mindenféle testi-lelki megaláztatást kénytelenek elviselni. Ráadásul az amerikai katonai támaszpontokon fogva tartottak esetében majdnem édes mindegy, hogy jogerős bírósági ítéletet követően kerülnek-e elzárásra vagy pedig mindenféle ítélkezés nélkül. A téma jó ismerői szerint korlátlan ideig, tehát akármeddig fogva tarthatják és minden következmény nélkül megkínozhatják az általuk terroristagyanúsnak vélt külföldieket. 

A kínzást minden valamirevaló ország jogrendje tiltja. A lengyelországi véresen komoly történetet most jócskán „megfűszerezi” az a tény, hogy ezen gyalázatsorozat éppen az emberi jogokat nagy előszeretettel hangoztató Európa kellős közepén, ráadásul egy Európai Uniós-s tagország területén történik, értelemszerűen az ottani politikacsinálók sunyi félrenézése mellett. Akik csupán annyit vallanak be álszerénykedve, hogy az amerikaiak még 2001-ben kérték, hogy jelöljenek ki és engedjenek át nekik egy csendes, nyugalmas területet, amit ők hírszerzés céljából használnának, de hogy ott valójában mi zajlik, arról nekik fogalmuk sem volt.

A bajt csak tetézi, hogy ezzel a színpadiasan megrendezett „leleplezéssel” valószínűleg még korántsem sikerült láttatni a teljes képet. Megtörténhet, hogy majd a frissebb „rajtaütésszerű” jelentések újabb színhelyeit „tárják fel” a felderítést szolgáló amerikai kínvallatásnak. Meg is szellőztették a hírt, hogy lengyel mintára, Romániában is működnek hasonló börtönök. Nekünk pedig elég csak arra gondolnunk, hogy amikor a maga titokzatos „rejtekhelyén” felépült a NATO katonai támaszpontja Koszovóban, az agyonreklámozással még véletlenül sem vádolható Camp Bondsteel, máris elhintették a gyanút, hogy alighanem majd ott is – Amerikától jó messze, ügyesen elrejtve a világ kíváncsi szeme elől – állítólagos fegyenceket tartanak fogva. (Az erődítményt, nyilván nem véletlenül, Kis-Guantánamónak is nevezik.)

Akiket ott sem kényeztetnek. Ahogy nyilván egyetlen börtönlakót sem. Erről a „temerini fiúk”, a három – tíz és fél éve! – börtönben lévő (börtönben hagyott) vajdasági magyar férfi hosszan tudna mesélni. Meg az az ugyancsak magyar nemzetiségű katona is, aki a vérzivataros 90-es években megjárt két szerb katonai börtönt, és aki úgy szokta összefoglalni az ott szerzett keserű élményeit, hogy „többször is megfürödtem a saját véremben”. És akkor hol vannak még ők a nagyvilág hadi titkaira kíváncsi amerikai kínvallatók áldozataitól?!

Szabó Angéla