Miért tesz úgy a nagyvilág, mint ha megdöbbent volna, mintha sokkolta volna
mindaz, ami a napokban, a Lengyelországban fű alatt zajló amerikai
fogolykínzásokról úgymond „kiderült”? Alighanem azért, mert prűd és álszent. Eddig
sem számított hétpecsétes titoknak – legfeljebb csak az újszülött csecsemő
esetében lehetett meglepő újdonság –, eddig is nem csupán sejteni meg
találgatni, hanem szinte pontosan lehetett tudni, hogy mi zajlik Guantánamón,
az amerikai haditengerészeti támaszponton. (Azon a szigorúan őrizett területen,
amelyet az amerikaiak már több mint 110 éve Kubától bérelnek, és amelyen a
2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást követően fogolytábort hoztak
létre. És amely területen persze nem érvényesek az amerikai törvények.) Ennek
ismeretében pedig nyilvánvaló volt, hogy másutt is tarthatnak fogva, akár
illegálisan is, gyanúsnak mondott külföldieket. Így például Lengyelországban
is. Most mégis úgy tesznek, mint akiket derült égből villámcsapásként ért a
sokkoló hír: ott bizony a foglyul ejtett embereket, kiváltképpen a
terrorista-gyanús elemeket, brutálisan megkínozzák. Merthogy a válogatott
embertelen módszerekkel történő kínvallatás ott hozzátartozik a börtönrészlegben
zajló szokásos, napi rutinfeladatokhoz. A testi fenyítésen, a fizikai
bántalmazáson kívül más kipróbált és bevált módszereket is bevetnek. Ilyen
például az egyhetesnél is hosszabb idejű alvásmegvonás vagy a vízbefojtási
kísérlet.
Ilyen esetekről számol be az az eredetileg 6300 oldalas jelentés, amelynek
a 480 oldalas sűrített változatát, kivonatát hozta nyilvánosságra az amerikai
szenátus hírszerzési bizottsága.
Az „éber és kritikus ügyeletes visszhang” szerepét betöltő nemzetközi sajtó
mélységesen mély meglepettséget színlelve, mint egy valódi szenzációt, úgy
tálalta a nem éppen szokványos (nem elcsépelt és persze nem is unalmas) témát.
Mint valami párját ritkító, soha nem hallott/látott szörnyűségről, úgy írtak
róla, sőt akadtak, akik meakulpázva felvetették: talán nem is lett volna szabad
nyilvánosságra hozni. (Ők nyilván úgy gondolják, hogy embertelen dolgokat
művelni nem bűn, de a nyilvánosság előtt kiteregetni már igen.) Hogy a csudába
készülhetett el egy ilyen jelentés? – napokig ezen rágódtak. Nem azon, hogy
miért nem szület(het)tek mindeddig hasonló tényfeltáró és leleplező beszámolók.
És nem azon, hogy miért nem készülnek ilyenek folyamatosan, időről időre.
A lényeg a lényeg: felhördült világ. Ez érthető és rendben van. Na de mit
tesznek az egyértelmű jogfosztottság és emberi brutalitás ellen? Ez most a jó
kérdés. Mi fog történni ezek után? Az égvilágon semmi? Megy minden tovább a
maga megszokott útján? Bizonyára.
Merthogy már eddig is több ízben született döntés a „21. századi
pokolnak” is nevezett
Guantánamó-i börtön felszámolásáról – öt évvel ezelőtt Obama elnök maga rendelte
el bezárását –, erre azonban csak nem került sor.
Guantanamo
Nyílt titok, hogy a szabadságukat elveszített emberek kiszolgáltatottak,
leginkább a végsőkig. Mindenféle
testi-lelki megaláztatást kénytelenek elviselni. Ráadásul az amerikai katonai
támaszpontokon fogva tartottak esetében majdnem édes mindegy, hogy jogerős bírósági
ítéletet követően kerülnek-e elzárásra vagy pedig mindenféle ítélkezés nélkül.
A téma jó ismerői szerint korlátlan ideig, tehát akármeddig fogva tarthatják és
minden következmény nélkül megkínozhatják az általuk terroristagyanúsnak vélt
külföldieket.
A kínzást minden valamirevaló ország jogrendje tiltja. A lengyelországi
véresen komoly történetet most jócskán „megfűszerezi” az a tény, hogy ezen gyalázatsorozat
éppen az emberi jogokat nagy előszeretettel hangoztató Európa kellős közepén, ráadásul
egy Európai Uniós-s tagország területén történik, értelemszerűen az ottani
politikacsinálók sunyi félrenézése mellett. Akik csupán annyit vallanak be álszerénykedve,
hogy az amerikaiak még 2001-ben kérték, hogy jelöljenek ki és engedjenek át
nekik egy csendes, nyugalmas területet, amit ők hírszerzés céljából használnának,
de hogy ott valójában mi zajlik, arról nekik fogalmuk sem volt.
A bajt csak tetézi, hogy ezzel a színpadiasan megrendezett „leleplezéssel” valószínűleg
még korántsem sikerült láttatni a teljes képet. Megtörténhet, hogy majd a
frissebb „rajtaütésszerű” jelentések újabb színhelyeit „tárják fel” a
felderítést szolgáló amerikai kínvallatásnak. Meg is szellőztették a hírt, hogy
lengyel mintára, Romániában is működnek hasonló börtönök. Nekünk pedig elég
csak arra gondolnunk, hogy amikor a maga titokzatos „rejtekhelyén” felépült a NATO
katonai támaszpontja Koszovóban, az agyonreklámozással még véletlenül sem vádolható
Camp Bondsteel, máris elhintették a gyanút, hogy alighanem majd ott is – Amerikától
jó messze, ügyesen elrejtve a világ kíváncsi szeme elől – állítólagos fegyenceket
tartanak fogva. (Az erődítményt, nyilván nem véletlenül, Kis-Guantánamónak is
nevezik.)
Akiket ott sem kényeztetnek. Ahogy nyilván egyetlen börtönlakót sem. Erről
a „temerini fiúk”, a három – tíz és fél éve! – börtönben lévő (börtönben
hagyott) vajdasági magyar férfi hosszan tudna mesélni. Meg az az ugyancsak
magyar nemzetiségű katona is, aki a vérzivataros 90-es években megjárt két szerb
katonai börtönt, és aki úgy szokta összefoglalni az ott szerzett keserű
élményeit, hogy „többször is megfürödtem a saját véremben”. És akkor hol vannak
még ők a nagyvilág hadi titkaira kíváncsi amerikai kínvallatók áldozataitól?!
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése