Szinte havonta akad olyan hír a szerbiai médiában, ami arról tudósít, hogy épp hány millióval támogatták meg az immár 25 éve menekült szerbek és koszovói cigányok boldogulását a Délvidéken.
Hol az önkormányzatok különítenek el
erre pénzt a szűkös költségvetésükből, máskor a tartományi forrásokat
használják fel, de a köztársasági alapok is igen bőkezűek, amikor
menekülteket kell megsegíteni.
Legutóbb épp a
vajdasági tartományi képviselőház 24 millió dinár értékben segítette
meg a szerb családokat. Ezúttal különböző délvidéki falvakban 12 házat
vásároltak, illetve másik 23 családot építkezési anyaggal segítettek.
Igor Mirović tartományi kormányelnök a pályázat
győzteseinek kihirdetése után arról is beszélt, hogy még rengeteg a
munka, hiszen legalább 28 ezer olyan menekült személyt tartanak nyilván
Délvidék területén, akiken segíteniük kell még.
A boszniai és horvátországi menekültek mellett
folyamatosan támogatják a Koszóvóról elüldözött és leginkább Szerbia
déli részein ragadt, magukat askhálinak valló muszlim cigányok
Délvidékre való széttelepítését. Valamint a nyugat-európai országok
civil szervezetei, alapítványai, sőt Németország esetében még az állami szervek is forrásokat mozgatnak meg, hogy hazatoloncolják a
szociális rendszerükön élősködő, szintén főleg koszovói cigány
családokat. A hazatoloncolások még inkább felgyorsultak a migránsválság
óta, mivel szűkebb lett a hely az illegálisan ott élők számára.
Míg ők jönnek, hozzák őket és pénzel
paripával segítik a megmaradásukat a Délvidéken, addig mi minden szinten
hátrányos helyzetből indulunk. Aki szerint ez nem így van, az menjen be
bármely délvidéki község önkormányzatába és nézze meg, hogy a népesség
arányaihoz képest kik dolgoznak többen a közigazgatásban, a délvidéki
magyarok vagy menekültek? Megszokott jelenség, hogy a hivatalban,
rendőrnek, vagy más fotelben pöffeszkedőnek kapásból dobar dan-t
köszönünk, a határban gürcölőknek meg jónapot-ot.
Ők pénzt kapnak, mert menekültek, mi meg semmit, mert maradtunk
Délvidéki magyarként azért keserű pirula
számunkra a kialakult támogatási politika, mert miközben negyed
évszázaddal a szerb menekülthullám után a köztársaság, a tartomány és az
önkormányzatok is óriási pénzeket fektetnek abba, hogy a menekültek
otthonra találjanak Délvidéken, aközben párhuzamosan a délvidéki
magyarság tömegével kényszerül kivándorolni.
Pedig a kettőnk helyzete nagyon is egyforma, csak annyi a különbség, hogy a szerb menekültek épp azt a kisebbségi létet nem voltak hajlandóak felvállalni, amikor szülőföldjük egy másik ország részévé vált, amiben mi délvidéki magyarok 1918 és Trianon óta élünk.
És
közben volt itt országhatárátszabás, király diktatúra, világháborúk,
etnikai tisztogatások, egypártrendszer és diktatúra, kínáltak
szendviccsel, voltunk golyófogók és utcai bokszzsákok és mégis itt
vagyunk még pár ezren.
Jelenleg azonban sokan olyanok, akiknek
több generációnyi ősük sírboltja található meg a temetőkben, most a
megélhetés és otthonteremtés miatt kényszerülnek külföldre. Addig azok,
akik gyermekkorukban még a térképen sem tudták volna megmutatni hol van
Vajdaság, azok most évről-évre hatalmas támogatásokat kapnak,
házvásárlásra, felújításra gazdaságfejlesztésre.
Nem az a baj, hogy támogatják és segítik őket, hanem az elosztás egyszerűen nem fair és teljesen igazságtalan.
Közben pedig azt halljuk, hogy sosem
voltak még ilyen jók a kapcsolatok. Mondjuk egyre kevesebben maradunk
itthon, akivel egyáltalán össze lehetne veszni…
A délvidéki magyar embernek lassan az az
érzése támad, mintha csak észak-amerikai őslakosok lennénk, akiket
saját földjén trianoni rezervátumokba kényszerítettek, csakhogy lassan
már ezt a talpalatnyi földet is kirántják a lábunk alól, ami megmaradt.
Mi pedig mindezt csak a békepipát füstölve tűrjük, amíg végül igazán meg
nem szívjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése