Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991. június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László. 

Vörösmart Szent Kereszt Megtalálása római katolikus temploma 1752-ben épült  

 

Nekem itthon el volt készítve a koporsó

Mikity főtisztelendő már nagyon régóta a zentai Szent Ferenc-plébánia lakója, és bár sokat tudna mesélni a Jugoszláv Néphadsereg által megszállt falvakban szerzett élményeiről, nem kíván róluk beszámolni. Röviden csak ennyit mondott: – Én a küldetést Krisztustól kaptam, mindent kizárólag Isten iránti dicsőségből tettem. Nem várok érte se köszönetet, se elismerést, se apáti, se préposti kitüntetést!

Amikor átmentünk Horvátországba, azzal kezdtük a bemutatkozást, hogy mi nem azért jöttünk ide, hogy jól járjunk, mi nem akarunk innen semmit se elvinni, nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! Volt olyan vasárnap, amikor 250 kilométert autóztam: megtartottam reggel 7 órakor Gomboson a szentmisét, aztán átmentem Szilágyira, ahol 8 órától volt a mise, 9-kor kezdtem Szontán a horvát nyelvűt, 10 órára visszarohantam Szilágyira, hogy megtartsam az ottani második misét, 11órára meg már Apatinban kellett lennem, hogy kezdődhessen a német nyelvű szentmise. Ebéd után pedig indultam át Vörösmartra, ahol 2 órakor tartottuk a szertartást. Általában háromfajta őrhelyen haladtam át, ahol mindig megállítottak, igazoltattak. Nehéz idők jártak akkoriban, kerültünk életveszélyes helyzetbe is, fel kellett készülnünk a legrosszabbra is. Nekem itthon el volt készítve a koporsó. Amikor Szilágyiról eljöttem, otthagytam a templomban (a szemfödél még most is megvan). Egyszer kíváncsiságból megmértem, kiderült, hogy nem is fértem volna bele, néhány centivel rövidebb volt.

Nem akarok erről bővebben mesélni senkinek sem. Amikor zengett az ég, akkor nem állt mellettünk senki, se egyházi, se világi vezetők – magunkra hagytak bennünket. Senki nem kérdezte meg, hogy bírjátok-e, senki nem jött el hozzánk, se az egyházból, se politikus, se újságíró. Eddig ez senkit nem érdekelt. Most se használjon fel engem senki politikai célokra. Kitüntetés sem kell senkitől. Ha adtak volna, se vettem volna át. A magyarságnak itt soha nem volt jó vezetője. A politikusok mindig csak a saját megélhetésükkel törődtek. 

Csúzán imaházban tartották a szertartást, a Szent Antalról elnevezett új templomot 2005-ben kezdték építeni, 2008-ban szentelték fel

Nemcsak a civileket, a papokat is üldözték

Fuderer László most az óbecsei belvárosi plébánia vezetője, és szívesen felidézte a Drávaszög-i emlékeit.

– Izgalmasan kezdődött az Ön számára a papi hivatás. Fiatalon bedobták a mélyvízbe.

– A Szabadkán történt pappá szentelésem után Zomborba helyeztek, Josip Pekanović főtisztelendő mellé kisegítőnek. Miután Horvátországban kitört a háború, a Drávaszöget hatalmukba kerítették, a szerbség megalakította a maga úgynevezett krajináját, ahol nemcsak a civil lakosságot üldözték, hanem a papokat is. Az ellenségnek tekintett horvát katolikus lelkészek közül többen is elmenekültek. Akiről biztosan tudom, hogy mindvégig ott maradt és kitartott, az a kiskőszegi plébános, Antun Kovačević volt. A negyvenes éveiben járt, és az ottani katolikusok legjelentősebb közösségében, Vörösmarton is szolgált, meg a szomszédos kis faluban, Csúzán.

– Horvát nyelvű szentmisét tartott az ottani magyar híveknek?

– Nem, igyekezett gyorsan megtanulni magyarul, és így minden közösséghez a saját anyanyelvén szólhatott. Nem Bácskából került át, hanem horvátországi, diakóvári születésű volt. Mivel nem akarta elhagyni se a szülőföldjét, se a híveit, a története nagyon szomorúan végződött. Elvitték, megkínozták, szinte agyonverték. Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr Jani bácsi – mivel nem volt autója – traktorral ment el érte, beletette a jószágszállító-ketrecbe és hazavitte. A saját otthonában ápolgatta, és amikor már valamennyire felépült, áthozták Zomborba, utána Magyarországra került, és később ő lett a Budapesti Horvát Nagykövetség lelkésze.

– Isten tervei, útjai kifürkészhetetlenek… Mikor jelezték az ottani hívek, hogy szükségük lenne papra?

– Annyit tennék hozzá, hogy az eset után Tűr Jani bácsit is bevitték, és őt is kegyetlenül összeverték. Elvesztette a hallását, aztán mindkét szemét megműtötték, végül az egyik veséjét is el kellett távolítani. Ha jól emlékszem, 1996-ban halt meg. Most egy emléktábla őrzi a nevét a templom falán. Visszatérve a szolgálatunkhoz: az ottaniak szeptemberben jelezték, hogy szükségük lenne papra. A közösség vezetői – lépésről lépésre ugyan –, de sok mindent kiharcoltak. Kezdetben csak a napi háromszori harangozást engedélyezte a hatóság, később már szentmisét is lehetett tartani. A temetéseket az érkezésünk előtt a bezdáni plébános, Kecskés Maconkai Ferenc végezte. Ő már akkor is 70 éven felül volt, ezért azt gondolták, hogy egy fiatalabb pap jobban megfelelne. Ekkor kaptuk mi a feladatot. Azt nem vállaltuk, hogy minden vasárnap átjárunk, mert itthon is helyt kellett állnunk, így eleinte csak havonta egyszer mentünk, később pedig már két alkalommal, és az esztendős ünnepekkor rendszeresen. Mikity Ede Vörösmarton végezte a szolgálatot, én pedig Csúzán.

Szabó Angéla