Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején
Horvátországban szolgált
Az 1991-ben kitört délszláv háború idején két
vajdasági magyar katolikus pap rendszeresen átjárt a fegyveresek által
ellenőrzött bezdáni hídon a Drávaszögbe szolgálatot teljesíteni. Hat éven át
szentmisét tartott, keresztelt, bérmált, esketett és temetett a határhoz
legközelebb eső, jobbára magyar lakosú falvakban – leginkább Vörösmarton és
Csúzán. Az idősebbik, a tapasztaltabbik Mikity
Ede plébános volt, aki akkoriban a szilágyi hívek lelki vezetőjeként
tevékenykedett, úti- és szolgatársa pedig az akkor 26 éves, frissen – 1991.
június 29–én – felszentelt zombori segédlelkész, Fuderer László.
Vörösmart Szent Kereszt Megtalálása római katolikus
temploma 1752-ben épült
Nekem
itthon el volt készítve a koporsó
Mikity főtisztelendő már nagyon régóta a zentai
Szent Ferenc-plébánia lakója, és bár sokat tudna mesélni a Jugoszláv
Néphadsereg által megszállt falvakban szerzett élményeiről, nem kíván róluk beszámolni.
Röviden csak ennyit mondott: – Én a küldetést Krisztustól kaptam, mindent
kizárólag Isten iránti dicsőségből tettem. Nem várok érte se köszönetet, se
elismerést, se apáti, se préposti kitüntetést!
Amikor átmentünk Horvátországba, azzal kezdtük a
bemutatkozást, hogy mi nem azért jöttünk ide, hogy jól járjunk, mi nem akarunk
innen semmit se elvinni, nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! Volt olyan
vasárnap, amikor 250 kilométert autóztam: megtartottam reggel 7 órakor Gomboson
a szentmisét, aztán átmentem Szilágyira, ahol 8 órától volt a mise, 9-kor
kezdtem Szontán a horvát nyelvűt, 10 órára visszarohantam Szilágyira, hogy
megtartsam az ottani második misét, 11órára meg már Apatinban kellett lennem,
hogy kezdődhessen a német nyelvű szentmise. Ebéd után pedig indultam át
Vörösmartra, ahol 2 órakor tartottuk a szertartást. Általában háromfajta
őrhelyen haladtam át, ahol mindig megállítottak, igazoltattak. Nehéz idők
jártak akkoriban, kerültünk életveszélyes helyzetbe is, fel kellett készülnünk
a legrosszabbra is. Nekem itthon el volt készítve a koporsó. Amikor Szilágyiról
eljöttem, otthagytam a templomban (a szemfödél még most is megvan). Egyszer
kíváncsiságból megmértem, kiderült, hogy nem is fértem volna bele, néhány
centivel rövidebb volt.
Nem akarok erről bővebben mesélni senkinek sem. Amikor
zengett az ég, akkor nem állt mellettünk senki, se egyházi, se világi vezetők –
magunkra hagytak bennünket. Senki nem kérdezte meg, hogy bírjátok-e, senki nem
jött el hozzánk, se az egyházból, se politikus, se újságíró. Eddig ez senkit
nem érdekelt. Most se használjon fel engem senki politikai célokra. Kitüntetés
sem kell senkitől. Ha adtak volna, se vettem volna át. A magyarságnak itt soha
nem volt jó vezetője. A politikusok mindig csak a saját megélhetésükkel
törődtek.
Csúzán imaházban tartották a szertartást, a Szent
Antalról elnevezett új templomot 2005-ben kezdték építeni, 2008-ban szentelték
fel
Nemcsak
a civileket, a papokat is üldözték
Fuderer László most az óbecsei belvárosi plébánia
vezetője, és szívesen felidézte a Drávaszög-i emlékeit.
–
Izgalmasan kezdődött az Ön számára a papi hivatás. Fiatalon bedobták a
mélyvízbe.
– A Szabadkán történt pappá szentelésem után
Zomborba helyeztek, Josip Pekanović főtisztelendő mellé kisegítőnek. Miután Horvátországban
kitört a háború, a Drávaszöget hatalmukba kerítették, a szerbség megalakította
a maga úgynevezett krajináját, ahol nemcsak a civil lakosságot üldözték, hanem
a papokat is. Az ellenségnek tekintett horvát katolikus lelkészek közül többen
is elmenekültek. Akiről biztosan tudom, hogy mindvégig ott maradt és kitartott,
az a kiskőszegi plébános, Antun
Kovačević volt. A negyvenes éveiben járt, és az
ottani katolikusok legjelentősebb közösségében, Vörösmarton is szolgált, meg a
szomszédos kis faluban, Csúzán.
–
Horvát nyelvű szentmisét tartott az ottani magyar híveknek?
– Nem, igyekezett gyorsan megtanulni magyarul, és
így minden közösséghez a saját anyanyelvén szólhatott. Nem Bácskából került át,
hanem horvátországi, diakóvári születésű volt. Mivel nem akarta elhagyni se a
szülőföldjét, se a híveit, a története nagyon szomorúan végződött. Elvitték,
megkínozták, szinte agyonverték. Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A
vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr Jani bácsi – mivel nem volt autója
– traktorral ment el érte, beletette a jószágszállító-ketrecbe és hazavitte. A
saját otthonában ápolgatta, és amikor már valamennyire felépült, áthozták
Zomborba, utána Magyarországra került, és később ő lett a Budapesti Horvát
Nagykövetség lelkésze.
–
Isten tervei, útjai kifürkészhetetlenek… Mikor jelezték az ottani hívek, hogy szükségük lenne papra?
– Annyit tennék hozzá, hogy az eset után Tűr Jani
bácsit is bevitték, és őt is kegyetlenül összeverték. Elvesztette a hallását, aztán
mindkét szemét megműtötték, végül az egyik veséjét is el kellett távolítani. Ha
jól emlékszem, 1996-ban halt meg. Most egy emléktábla őrzi a nevét a templom falán.
Visszatérve a szolgálatunkhoz: az ottaniak szeptemberben jelezték, hogy
szükségük lenne papra. A közösség vezetői – lépésről lépésre ugyan –, de sok
mindent kiharcoltak. Kezdetben csak
a napi háromszori harangozást engedélyezte a hatóság, később már szentmisét is
lehetett tartani. A temetéseket az érkezésünk előtt a bezdáni plébános, Kecskés Maconkai Ferenc végezte. Ő már
akkor is 70 éven felül volt, ezért azt gondolták, hogy egy fiatalabb pap jobban
megfelelne. Ekkor kaptuk mi a feladatot. Azt nem vállaltuk, hogy minden
vasárnap átjárunk, mert itthon is helyt kellett állnunk, így eleinte csak havonta
egyszer mentünk, később pedig már két alkalommal, és az esztendős ünnepekkor
rendszeresen. Mikity Ede Vörösmarton végezte a szolgálatot, én pedig Csúzán.
Szabó
Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése