Irány észak!

Költöznek élők és holtak

Ha úgy hozza a sors, hogy a most még Koszovó területén élő szerb nemzetiségűek gondolnak egyet, felkerekednek és Szerbia valamely északibb területére vándorolnak, hogy aztán ott telepedjenek le, akkor nem csupán az élő/eleven családtagjaikat, hozzátartozóikat viszik magukkal, hanem a temető sírjaiból kihantolt őseik földi maradványait is. A csontokat sem engedik ebek harmincadjára jutni, nem hagyják gazdátlanul magukra, nem hagyják úgymond „idegen földben” nyugodni. Inkább beszerzik a szükséges engedélyeket, és feltárják a sírhelyeket, kiásatják az emberi maradványokat, és azokat újonnan vásárolt, hagyományos deszkakoporsóba rakják, azt pedig egy másik, egy fémkoporsóba helyezik, és egyenesen annak a településnek a temetőjébe szállíttatják, amelyben a hátralévő életüket szándékozzák leélni. A (csúnya szóval) hullaköltöztetésre pedig már egy „új és igencsak jól jövedelmező iparág” szakosodott, mondhatnám most kissé epésen, ha nem akarnám szem elől téveszteni azt a tényt, hogy mégiscsak emberekről van szó. Az viszont tagadhatatlan (akárha meglehetősen rosszallóan, kritikus szemmel nézzük is a dolgok ilyetén alakulását), hogy egynémely szemfüles temetkezési vállalkozó szépen megél ebből a legújabb szerb szokásból. A szokásból pedig (úgy látszik) hamarosan hagyomány teremtődik. Egy évtizeddel ezelőtt ugyanis még csak elvétve történtek halott-áttelepítési kísérletek, mostanra azonban egyre gyakoribbak az ilyen exhumálásos újratemetések.

Már-már barbár beavatkozás…

A hazai szerb nyelvű sajtó kissé szégyenlősen, egy hangyányit restellkedve, de mégiscsak beszámol az ilyen jellegű eseményekről. Igaz, a közszájra adott, válogatott történeteket leginkább olyan körítéssel tálalja, hogy mindez csupán azokra a Koszovó területén élő szerbekre vonatkozik, akiket tervszerűen kitelepítettek, mintegy sugallva ezzel, hogy nemigen volt választási lehetőségük – kénytelenek voltak elhagyni a saját szülőföldjüket. A felénk is ismert módszerről, a temetői vandalizmusról, a szándékos sírrongálásokról már korábban is cikkeztek. Sőt az utóbbi időben valamilyen hevenyészett statisztika is előkerült, amely összegzés szerint a Koszovóban nyilvántartott 256 pravoszláv temetőben az elmúlt egy évtized alatt több mint 5260 síremléket rongáltak meg. Emellett állítólag van olyan sírkert is (csekélyen számítva is legalább ötven), amelyben ma már egyetlen épségben maradt síremlék sem található.

A szerb ősök szent anyaföldben nyugvó csontjainak mostanság „divatba jött” megbolygatása időnként nem egyéb, mint egy minden kegyeletet nélkülöző, durva, már-már barbár beavatkozás. Legalábbis valami ilyesmiről árulkodnak a temetőkben a kegyetlen módon összetört kőtáblák, márványdarabok. Mert igencsak megrázó képeket lehet látni arról, hogy a nemritkán kisebb vagyonnal felérő márvány síremléket embertelen módon – szó szerint – szétverték, összetörték, csak azért, hogy az elhantolt koporsójához, annak földi maradványaihoz mielőbb hozzáférhessenek. Mintha éppen az lenne a cél, hogy minél gyorsabban megtörténjen és minél kisebb feltűnést keltsen a sírok újbóli megnyitása és a keresett csontok összegyűjtése. Aztán pedig egykettőre kámfort játszani, eltűnni a helyszínről, cseppet sem vacakolni az ordítóan árulkodó nyomok eltakarításával.

Említést érdemel az is, hogy a szeretett elődök és az egyéb, kiválasztott hozzátartozók földi maradványainak áttelepítésére (úgy tűnik) általában nem sajnálják a pénzt azok, akik úgy döntöttek, hogy végérvényesen búcsút mondanak Koszovónak. (Annak a Koszovónak, amelyet pedig a hőn imádott szülőföldjüknek tartanak, és amelyet az elmúlt évtizedekben oly sokszor neveztek bölcsőjüknek. Meg oly sokszor hangoztatták: „Koszovót nem adjuk!” Akár módosítani is lehetne a szlogent: Nem adjuk. Csak elhagyjuk.) A sírhelyek feltárása, az új kegyeleti tárgyak megvásárlása és a szállítás díja – nyilván a kívánt távolságtól függően – 1000-2000 euróba kerül. 

Kovács Róbert csontjaival mi lesz?

Akaratlanul is eszembe jut a nagykikindai Kovács Róbert esete. Az akkor 24 éves, tartalékosként mozgósított bánáti fiatalember a NATO Szerbia elleni légi csapásai idején tűnt el Koszovóban. Egyik bajtársának a temetésén látták utoljára 1999. április l9-én egy Donja Obrinja nevű faluban. Aztán egyszerűen nyoma veszett. Többé nem adott hírt, életjelet magáról. Ugyanakkor a hadsereg sem szolgált semmiféle megbízható, hivatalos magyarázattal a katona hollétét illetően. Ahogyan sok más emberélettel, úgy a magyar nemzetiségű Kovács gyerek életével sem tudtak elszámolni. Azóta sem. Hová tűnt, mi történt vele, hol halt meg, mikor és milyen körülmények között, ezekre a kérdésekre mind a mai napig adós a hadsereg a válasszal. Egyáltalán hol keressék, merre induljanak a felkutatására? Életben lehet-e még egyáltalán, vagy ha meghalt, hol lehetnek a csontjai? Az édesanyja alighanem kíváncsi lenne rá, milyen magyarázattal tudnának előállni – akár 14 év távlatából is – az ügyben illetékesek.

A két évtizeddel ezelőtt zajlott kegyetlen délszláv testvérháborúk idején gyakorta tapasztalhattuk, hogy nem csupán Szerbiában, hanem az akkori Jugoszlávia területén nagyon olcsón mérték az emberéletet. Valahonnan rémlik nekem, hogy akkoriban olyan elvetemült és egyszerűen minősíthetetlen kijelentések is elhangzottak, hogy valójában nem is érdemes, azaz „nem is éri meg, nem kifizetődő” válogatás nélkül halomra ölni az embereket, mert az életüket kioltó gyilkos golyó igencsak drága. Értsd ez úgy, hogy: többe kerül, mint amennyit az áldozat (kilyukasztott) bőre ér.  És hogy emberségét, humánus voltát tekintve (sajnálatos módon) azóta sem nőtt fel ez az agybeteg társadalom, arról számos dolog árulkodik ma is.

Véres kijelentések

Példának okáért: elég csak olykor beleolvasni a szerb nyelven megjelenő médiumok által közreadott olvasói megjegyzésekbe, és máris kedvünkre viszolyoghatunk, szörnyülködhetünk, máris görcsbe rándulhat a gyomrunk. Olykor már úgy tűnik, hogy szinte nem is létezik semmiféle emberi mérce, mert úgyszólván minden fékevesztett, indulatos kirohanásnak helyet és teret adnak. A túlfűtött nemzeti indulattal fűszerezett, uszító beszólásokat lazán elengedik a fülük mellett, a vérben tocsogó kijelentéstevőket még csak nem is utasítják rendre. A fentebb említett hullaköltöztetések kapcsán is lehet találni vérgőzös hőzöngéseket. Meg egyebet is. Az egyik ilyen téma kapcsán megnyilatkozó hozzászóló például megfordította a dolgot, és arról írt, hogy lám, lám, a szerbek összeszedik az őseik csontjait, amit meg is tehetnek annál az egyszerű oknál fogva, hogy pontosan tudják, hol nyugszanak az elhunyt hozzátartozóik. Melyik település, melyik temetőjének melyik parcellájában. Tudják, hiszen eltemethették a saját halottjukat, ott lehettek annak végbúcsúján. Ezzel szemben a legyilkolt albánok holttesteit zárt hűtőkocsikba zsúfolták, a (tömeg)mészárlás helyszínéről elszállították és a Duna vizében eltüntették. Mire aztán erre is érkezett csattanós kontrázás: „Kár, hogy abból a szállítmányból csak kevés volt!”

Hogy ez a tipikusnak mondható, általános szemléletmód ma is (két évtizeddel a balkáni vallási háborúk után) ugyanolyan keményen tartja magát, mint az idő tájt, csak most, békeidőben a gyilkos fegyverek helyett szúró/maró szavakkal mérgezik, ölik és pusztítják egymást az egykori testvérnépek, arra az egyre feljebb nyomuló, folyton-folyvást északibb területekre vándoroló szerbek hullatranszportjai kiváló bizonyítékot szolgáltatnak.

Merthogy folyamatosan jönnek, rendre érkeznek az élők és a holtak.

Mi meg mindezt szemléljük a szülőföldet cserélőknek kijáró ámulattal és a holtakat megillető csendességgel.

Figyeljük szótlanul, tétlenül, tehetetlenül.

Szabó Angéla