Költöznek élők és holtak
Ha úgy hozza a sors, hogy a most még Koszovó területén élő szerb
nemzetiségűek gondolnak egyet, felkerekednek és Szerbia valamely északibb
területére vándorolnak, hogy aztán ott telepedjenek le, akkor nem csupán az élő/eleven
családtagjaikat, hozzátartozóikat viszik magukkal, hanem a temető sírjaiból
kihantolt őseik földi maradványait is. A csontokat sem engedik ebek
harmincadjára jutni, nem hagyják gazdátlanul magukra, nem hagyják úgymond
„idegen földben” nyugodni. Inkább beszerzik a szükséges engedélyeket, és
feltárják a sírhelyeket, kiásatják az emberi maradványokat, és azokat újonnan
vásárolt, hagyományos deszkakoporsóba rakják, azt pedig egy másik, egy
fémkoporsóba helyezik, és egyenesen annak a településnek a temetőjébe
szállíttatják, amelyben a hátralévő életüket szándékozzák leélni. A (csúnya
szóval) hullaköltöztetésre pedig már egy „új és igencsak jól jövedelmező
iparág” szakosodott, mondhatnám most kissé epésen, ha nem akarnám szem elől
téveszteni azt a tényt, hogy mégiscsak emberekről van szó. Az viszont
tagadhatatlan (akárha meglehetősen rosszallóan, kritikus szemmel nézzük is a
dolgok ilyetén alakulását), hogy egynémely szemfüles temetkezési vállalkozó
szépen megél ebből a legújabb szerb szokásból. A szokásból pedig (úgy látszik)
hamarosan hagyomány teremtődik. Egy évtizeddel ezelőtt ugyanis még csak elvétve
történtek halott-áttelepítési kísérletek, mostanra azonban egyre gyakoribbak az
ilyen exhumálásos újratemetések.
Már-már barbár beavatkozás…
A hazai szerb nyelvű sajtó kissé szégyenlősen, egy hangyányit restellkedve,
de mégiscsak beszámol az ilyen jellegű eseményekről. Igaz, a közszájra adott,
válogatott történeteket leginkább olyan körítéssel tálalja, hogy mindez csupán
azokra a Koszovó területén élő szerbekre vonatkozik, akiket tervszerűen
kitelepítettek, mintegy sugallva ezzel, hogy nemigen volt választási
lehetőségük – kénytelenek voltak elhagyni a saját szülőföldjüket. A felénk is
ismert módszerről, a temetői vandalizmusról, a szándékos sírrongálásokról már
korábban is cikkeztek. Sőt az utóbbi időben valamilyen hevenyészett statisztika
is előkerült, amely összegzés szerint a Koszovóban nyilvántartott 256
pravoszláv temetőben az elmúlt egy évtized alatt több mint 5260 síremléket
rongáltak meg. Emellett állítólag van olyan sírkert is (csekélyen számítva is
legalább ötven), amelyben ma már egyetlen épségben maradt síremlék sem
található.
A szerb ősök szent anyaföldben nyugvó csontjainak mostanság „divatba jött”
megbolygatása időnként nem egyéb, mint egy minden kegyeletet nélkülöző, durva,
már-már barbár beavatkozás. Legalábbis valami ilyesmiről árulkodnak a
temetőkben a kegyetlen módon összetört kőtáblák, márványdarabok. Mert igencsak
megrázó képeket lehet látni arról, hogy a nemritkán kisebb vagyonnal felérő
márvány síremléket embertelen módon – szó szerint – szétverték, összetörték,
csak azért, hogy az elhantolt koporsójához, annak földi maradványaihoz mielőbb
hozzáférhessenek. Mintha éppen az lenne a cél, hogy minél gyorsabban
megtörténjen és minél kisebb feltűnést keltsen a sírok újbóli megnyitása és a
keresett csontok összegyűjtése. Aztán pedig egykettőre kámfort játszani,
eltűnni a helyszínről, cseppet sem vacakolni az ordítóan árulkodó nyomok
eltakarításával.
Említést érdemel az is, hogy a szeretett elődök és az egyéb, kiválasztott
hozzátartozók földi maradványainak áttelepítésére (úgy tűnik) általában nem
sajnálják a pénzt azok, akik úgy döntöttek, hogy végérvényesen búcsút mondanak
Koszovónak. (Annak a Koszovónak, amelyet pedig a hőn imádott szülőföldjüknek
tartanak, és amelyet az elmúlt évtizedekben oly sokszor neveztek bölcsőjüknek.
Meg oly sokszor hangoztatták: „Koszovót nem adjuk!” Akár módosítani is lehetne
a szlogent: Nem adjuk. Csak elhagyjuk.) A sírhelyek feltárása, az új kegyeleti
tárgyak megvásárlása és a szállítás díja – nyilván a kívánt távolságtól függően
– 1000-2000 euróba kerül.
Kovács Róbert csontjaival mi
lesz?
Akaratlanul is eszembe jut a nagykikindai Kovács Róbert esete. Az akkor 24
éves, tartalékosként mozgósított bánáti fiatalember a NATO Szerbia elleni légi
csapásai idején tűnt el Koszovóban. Egyik bajtársának a temetésén látták
utoljára 1999. április l9-én egy Donja Obrinja nevű faluban. Aztán egyszerűen
nyoma veszett. Többé nem adott hírt, életjelet magáról. Ugyanakkor a hadsereg
sem szolgált semmiféle megbízható, hivatalos magyarázattal a katona hollétét
illetően. Ahogyan sok más emberélettel, úgy a magyar nemzetiségű Kovács gyerek
életével sem tudtak elszámolni. Azóta sem. Hová tűnt, mi történt vele, hol halt
meg, mikor és milyen körülmények között, ezekre a kérdésekre mind a mai napig
adós a hadsereg a válasszal. Egyáltalán hol keressék, merre induljanak a
felkutatására? Életben lehet-e még egyáltalán, vagy ha meghalt, hol lehetnek a
csontjai? Az édesanyja alighanem kíváncsi lenne rá, milyen magyarázattal
tudnának előállni – akár 14 év távlatából is – az ügyben illetékesek.
A két évtizeddel ezelőtt zajlott kegyetlen délszláv testvérháborúk idején
gyakorta tapasztalhattuk, hogy nem csupán Szerbiában, hanem az akkori
Jugoszlávia területén nagyon olcsón mérték az emberéletet. Valahonnan rémlik
nekem, hogy akkoriban olyan elvetemült és egyszerűen minősíthetetlen
kijelentések is elhangzottak, hogy valójában nem is érdemes, azaz „nem is éri
meg, nem kifizetődő” válogatás nélkül halomra ölni az embereket, mert az
életüket kioltó gyilkos golyó igencsak drága. Értsd ez úgy, hogy: többe kerül,
mint amennyit az áldozat (kilyukasztott) bőre ér. És hogy emberségét, humánus voltát tekintve
(sajnálatos módon) azóta sem nőtt fel ez az agybeteg társadalom, arról számos
dolog árulkodik ma is.
Véres kijelentések
Példának okáért: elég csak olykor beleolvasni a szerb nyelven megjelenő
médiumok által közreadott olvasói megjegyzésekbe, és máris kedvünkre
viszolyoghatunk, szörnyülködhetünk, máris görcsbe rándulhat a gyomrunk. Olykor
már úgy tűnik, hogy szinte nem is létezik semmiféle emberi mérce, mert
úgyszólván minden fékevesztett, indulatos kirohanásnak helyet és teret adnak. A
túlfűtött nemzeti indulattal fűszerezett, uszító beszólásokat lazán elengedik a
fülük mellett, a vérben tocsogó kijelentéstevőket még csak nem is utasítják
rendre. A fentebb említett hullaköltöztetések kapcsán is lehet találni vérgőzös
hőzöngéseket. Meg egyebet is. Az egyik ilyen téma kapcsán megnyilatkozó
hozzászóló például megfordította a dolgot, és arról írt, hogy lám, lám, a
szerbek összeszedik az őseik csontjait, amit meg is tehetnek annál az egyszerű
oknál fogva, hogy pontosan tudják, hol nyugszanak az elhunyt hozzátartozóik.
Melyik település, melyik temetőjének melyik parcellájában. Tudják, hiszen
eltemethették a saját halottjukat, ott lehettek annak végbúcsúján. Ezzel
szemben a legyilkolt albánok holttesteit zárt hűtőkocsikba zsúfolták, a
(tömeg)mészárlás helyszínéről elszállították és a Duna vizében eltüntették.
Mire aztán erre is érkezett csattanós kontrázás: „Kár, hogy abból a
szállítmányból csak kevés volt!”
Hogy ez a tipikusnak mondható, általános szemléletmód ma is (két évtizeddel
a balkáni vallási háborúk után) ugyanolyan keményen tartja magát, mint az idő
tájt, csak most, békeidőben a gyilkos fegyverek helyett szúró/maró szavakkal
mérgezik, ölik és pusztítják egymást az egykori testvérnépek, arra az egyre
feljebb nyomuló, folyton-folyvást északibb területekre vándoroló szerbek
hullatranszportjai kiváló bizonyítékot szolgáltatnak.
Merthogy folyamatosan jönnek, rendre érkeznek az élők és a holtak.
Mi meg mindezt szemléljük a szülőföldet cserélőknek kijáró ámulattal és a
holtakat megillető csendességgel.
Figyeljük szótlanul, tétlenül, tehetetlenül.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése