A Bánság szerbiai részén a Törökbecse, Beodra és Basahíd közötti határban egy téglaépület monumentális hatású romjai találhatók. A templom eredetileg három köríves, apszisos, nyolcszögű és kötegelt pillérekkel tagolt háromhajós, bazilikális szerkezetű, boltozott, román stílusú építmény volt, amelyet utóbb az északi mellékhajó keleti szakasza fölé emelt, a ferences liturgiai szokásoknak megfelelően elhelyezkedő toronnyal egészítettek ki. A templomból mára a nyugati fal, a szentélyrész a hozzá csatlakozó északi főhajófal két árkádnyi szakaszával és a toronnyal maradt fenn. Ezeket a részeket az 1970-es évek ásatásait követően, a romállapotot továbbra is fenntartva, kiegészítették. A kolostori épületek föld alatti maradványai a templomtól északra terülnek el.
A templom a 13. század első harmadában, valószínűleg egy korábbi templomot felváltva épült (az előzmény létére az 1896-ban előkerült ún. aracsi kő utalhat). A datálás a művészeti kapcsolatokra alapozható, amelyeknek rekonstruálásával Raffay Endre foglalkozott. Megállapítása szerint a kapcsolatok az 1200-körüli magyarországi emlékek mintakép-, illetve közvetítőszerepét feltételezik.
Az alaprajz, a pillérformák és a szentélyrész előtti szakasz a Csák nemzetség vértesszentkereszti templomáéval, a boltozati rendszer pedig a franciaországi Bourges székesegyházát is jellemző megoldással rokonítható. A díszítőfaragványok egy része antikizáló kompozíciójú. Ezek az esztergomi királyi palota és az érseki székesegyház provence-emiliai eredetű stílusrétegének a hatásáról tanúskodnak: mestereik a tudásukat ott szerezték. A faragványok egy másik csoportja gótikus jellegű, egy közülük a Pannonhalmi Bencés Főapátsági templom reimsi kapcsolatú faragványaival mutat összefüggést.
Az épület sorsát a 16. század török pusztításai pecsételték meg. A romok a környék elnéptelenedésének, majd a 19. századi romkultusznak és a művészettörténeti-régészeti tudomány általi felfedezésnek köszönhetően menekültek meg a teljes pusztulástól. Fennmaradásuk állagmegóvó helyreállítási munkák eredménye.
Az aracsi pusztatemplomot az 1990-es években a délvidéki magyarság újra felfedezte, s fokozatosan a délvidéki magyarság jelképévé, kultikus emlékévé válik. Két civil szervezet, s a délvidéki magyarság közéleti szereplőinek adományozandó díj viseli e nevet.
Aracs
Aracs a Vajdaság Közép-Bánsági körzetében fekszik, Törökbecsétől 12 km-re. Ma Törökbecse város része. A település közelében található pusztatemplom az egyik legkorábbi építészeti emlék a Vajdaságban.
A község középkori neve Aracsa volt. Szerbül a XIX. században Vrányova, vagy Vránova.
Története
Első írásos említése Arach néven történt az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékekben, valamint az 1422–1450. években kelt oklevelekben. 1422-ben már vásáros hely volt. 1440-ben Becse várához tartozott. Egy 1441 táján kelt oklevél, mely a becsei vár tartozékait felsorolja, Aracsot is megemlíti mint oppidium, azaz város. Az egész középkoron át a becsei vár sorsában osztozott. A XV. század közepén Torontál vármegye gyakran tartotta e helységben közgyűléseit.
Erzsébet özvegy királyné 1370-ben Szent Miklós tiszteletére itt ferencrendi kolostort alapított. Ennek romjai ma is láthatók.
1551 szeptember 25-ike előtt Mehemet beglerbég elfoglalta. A török hódoltság alatt elpusztult.
Az elpusztult falutól északkeletre eső területen szerbek telepedtek le, akik néhány házból álló telepüket Vránovának (Varjas) nevezték.
A zentai győzelem után 1697-ben e vidék is felszabadulva a török hódoltság alól, a Csernovics patriarchával bevándorolt szerbek közül sok telepedtek le Vránován. Mikor 1717-ben, gróf Mercy tábornok a temesvári bánságot szervezte, a tartomány védelmére és a közlekedés lehetővé tételére hat katonai századvidéket alakított. Ezek egyike volt Vránova.
Mivel a helység távol feküdt a Tiszától, a vránovai szerb polgármiliciát 1726-ban átköltöztették arra a magaslatra, mely az elpusztult becsei vár és a Baktó között feküdt. Ezt az új telepet baktói katonai őrállomásnak nevezték.
A Határőrvidék feloszlatásakor a bácsmegyei Becséről, Péterrévéről és Moholról 1752-ben bácskai szerb granicsárok telepedtek le Vránova községbe, melynek lakossága ez által annyira gyarapodott, hogy a századvidéknek »Franovaer Compagnie« néven középpontja lett.
1766–68-ban, a német és szerb bánsági határőrezredek felállításakor sokan elköltöztek Vránováról, melyet a polgárosított tiszai járásba osztottak be. Még mielőtt a temesvári bánságot visszacsatolták volna Magyarországhoz, a szerb nép vezérei mindent elkövettek, hogy a régi századvidékekhez tartozott katonai községek, a magyar vármegyék fennhatóságától függetleníttessenek. Így keletkezett 1774-ben a Nagykikindai kiváltságos kerület, melynek Vránova is része lett. Még ebben az évben mezőváros lett, és kincstári határát az itteni szerb lakosság haszonélvezetben bírta: az egyes házak, háznépek között eleinte évről-évre, majd három évenként felosztották. Magyar nem részesülhetett e földekből. 1779-ben Torontál vármegyébe kebelezték.
1806 január 31-én országos vásárok tartására nyert szabadalmat, 1817 augusztus 1-én pedig a kerülethez tartozó többi községekkel együtt kiváltságlevelet nyert.
A XVIII. század végétől, mikor a törökbecsei uradalom a Sissány család kezére jutott, egyre több magyar telepedett le Vránovára. 1786-ban már 60 katolikus magyart találunk itt és számuk az 1820–1840 közötti években a szegedvidéki, bácskai és marosi iparosokkal, jelesül hajóácsokkal és molnárokkal gyarapodott. 1830-tól kezdve a magyarok iskolát is fenntartottak.
1848–49-ben a magyar lakosság több ízben támadásnak volt kitéve a szerbek részéről, különösen akkor, mikor Knicsanin a szerb felkelőkkel bevonult a helységbe s a nagykocsmában haditörvényszéket ülve, embertelen kegyetlenséggel büntette azokat, akiket magyar érzelmekkel vádoltak.
Az 1876:XXXIII. törvénycikk a nagykikindai kerületet Torontál vármegyébe kebelezte, Vránovát a törökbecsei járáshoz csatolták. 1888-ban a helység nevét Aracsra változtatták.
A római katolikus plébániát 1881-ben alapították, a templom 1904-ben épült. A szerb egyház egyidős a balkáni szerbek beköltözködésével. Templomuk 1796-ban épült.
1918-től az SZHSZ királyság része, majd 1941-44 között német megszállás alá került, 1945-től Jugoszláviához tartozik. Ma nem önálló, Törökbecse város része.
Aracs monostora
A Szent Mihály tiszteletére alapított benedekrendi apátság építésének idejéről eltérő vélemények alakultak ki. Van aki a XI. századra teszi, de sokkal többen vannak azok, akik a XIII. század első felét tartják valószínűbbnek.Msgr. Huzsvár László nagybecskereki székespüspök az aracsi pusztatemplomban tartott szentbeszédében (2000. július 30.) felhívta hallgatóságának a figyelmét, hogy az imaórák liturgiájában (zsolozsmáskönyvben) minden év augusztus 20-án részletet olvas a papság VI. Pál pápa leveléből, amelyben a Szent István alapította monostorokról szóló felsorolásban az aracsi is szerepel. (Építése az 1030-as években történhetett egy régebbi keresztény templom romjaira). A pusztatemplomnak mint jelképnek fontos alkotóeleme ez a feltételezett Szent István-i alapítás.
III. Orbán pápa 1187. évi bullájában megemlíti Aracsot is Ecclesia s. Margarethae de Characha néven. Apátja Miklós, részt vett az 1256. évi esztergomi zsinaton. IV. László király uralkodása alatt, valószínűleg az 1280. évi rablóhadjárat folyamán a kunok feldúlták.
Az 1332. évi pápai tizedlajstromban Aracs neve megtalálható a C pont alatt. A lelkész tisztségét ekkor András Márton töltötte be.
Erzsébet királyné, Nagy Lajos király anyja, 1370-ben helyreállíttatta. Ő eszközölte ki IX. Gergely pápánál, hogy az apátság a minoritáké lett, kik azután a török hódoltságig bírták. Az erről szóló levelet a pápa 1378-ban állította ki Erzsébet anyakirályné kérelmére.A nagyváradi rendi gyűlés János atyát nevezte ki a monostor főnökévé. Az új monostor 1380-ban még nem készült el teljesen, de Erzsébet királyné végrendeletében, amely 1380-ból való, 500 forint aranyat hagyott reá, továbbá egy atlaszból készült aranyszínű, gyöngyökkel díszített miseruhát a hozzávaló kellékekkel, két ezüst kannácskát és két ezüst körmeneti keresztet azzal a céllal, hogy az aracsi monostor újjáépítésének befejezését még halála után is lehetővé tegye.[A minoriták ezután csak néhány évig voltak itt, mert a monostor 1536-ban már fel volt dúlva. A szerzetesektől elhagyott monostort erősséggé alakították át; 1551-ben azonban ez is török kézre került, amit Tinódi Sebestyén is megénekelt a Siralmas Krónika c. művében.
1770 körül a romos templomot nádtetővel fedték be.
A temesvári konventet vezető Jakosics József 1781-ben kéziratos munkájában ír Aracsról és annak történelméről.
Az aracsi településről elnevezett kolostortemplom romjait a XIX. század a romantika szellemében fedezte fel. A felfedezést jelentő és a romokat első ízben interpretáló alkotások – két írásmű és egy festmény – a keletkezési, illetve a rendeltetési helyük alapján a rom földrajzi környezetéhez, Torontál vármegyéhez kötődnek. Bárány Ágoston a Társalkodóban megjelent írásait 1835-ben és 1837-ben Nagybecskereken fogalmazta meg, a festmény az 1840-es években a Karátsonyi család beodrai birtokközpontjában álló kastélyába készült.
1911-ben Grezle királyi tanfelügyelő közbenjárására javították, renoválták, megerősítették a pusztatemplom romjait. A falak és a főkapu kitört, kibontott részeit beépítették, hogy össze ne omoljanak. 1919 után a pusztatemplom Magyarország határain kívül maradt, így sorsa még mostohábbra fordult. 1946 és 1951 között ásatások zajlottak a Vajdasági Műemlékvédelmi Intézet koordinálása alatt.
1990-től napjainkig
Hosszabb kihagyás után 1990-ben Varnyú Ilona szervez újra rendezvényt a templomnál. Kalapis Zoltán beszél a pusztatemplom történetéről, Nagy Sándor régész pedig az ásatások eredményeit ismerteti, valamint az általa készített filmet is levetítik. 1997-ben Szabadkán megalakult az Aracs Társadalmi Szervezet a Művelt Faluért. A szervezet minden évben két Aracs-díjat és három Aracs-érmét oszt ki az arra érdemes személyeknek. Az Aracs Pusztatemplom Műemlékvédő Társaság 1999. augusztus 1-jén tartotta meg az első emléknapi ünnepséget a pusztatemplomnál.
A tordai Aracs Pusztatemplom Műemlékvédő Társaság a pusztatemplom ismertetése céljából a magyar világ felé szétküldött több mint 400 levelének hatására 2000. június 6-án a magyarországi Országos Műemlékvédő Hivatalból egy küldöttség látogatott Tordára és a pusztatemplomhoz. Egynapos látogatásuk alatt alaposan áttanulmányozták a pusztatemplom romjait. Visszatérve Budapestre egy tervet készítettek a pusztatemplom restaurálására, amelyben 15-30 millió forintot állapítottak meg a munkálatokra fordítandó minimális összegként. A helyreállítás magában foglalta a romos falak konzerválását, a két mellékapszis befalazását és lefedését, a torony ellátását szilárd szerkezettel, valamint az ajtó elzárását erős vasráccsal. 2000. július 31-én Rockenbauer Zoltán, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának minisztere kérvényei hatására 2 millió forintot ítélt meg a tordai Aracs Pusztatemplom Műemlékvédő Társaságnak a pusztatemplom restaurálására, mivel azonban csak a munkálatok utófinanszírozására volt lehetőség, így ez nem volt kivitelezhető.
2009-ben elkezdődött az aracsi pusztatemplom állapotának állagfelmérése. A magyarcsernyei Biacsi Karolina, a budapesti Képzőművészeti Egyetem kőszobor-restaurátor szakának negyedéves hallgatója a kisoroszi Torontál Magyar Kulturális Központtal karöltve fogott neki a teljes évig tartó munkának.
A templom leírása
A Szent Mihály tiszteletére alapított benedekrendi apátság temploma háromhajós, háromapszisos, boltozott, kolostori téglabazilika. A területet keletről a Galád folyó árka határolja, amely körül legelő – puszta terül el. A nyugati homlokzat előtt – a pusztai síkság felé lankásodó területen – földutak tagolta szántóföldek húzódnak.
A templomtól északra kolostori épületek emelkedtek, az ellenkező oldalon a régészek település nyomait fedezték fel. Ez a település Miomir Petrović elsősorban térképészeti kutatásaira alapozott véleménye szerint nem azonosítható – ahogyan azt korábban tették – Araccsal; ez a helynév a romok környezetére csak a XVIII. század óta vonatkoztatható, illetve Aracsot a romoktól északra körülbelül húsz kilométerre elhelyezkedő, mára szintén elpusztult településsel lehet kapcsolatba hozni.
A kutatás jelenlegi álláspontja szerint tehát a romok körül létezett település középkori nevét nem ismerjük. A hagyomány Pusztatemplomként vagy Góthegyházaként ismeri a romokat.
Az aracsi településről elnevezett romok egy háromhajós hosszházú és kelet felé néző szentélyrésszel ellátott, boltozott templomépület maradványai. A hosszházat három-három pillér 1,72:1,0 arányban osztja középső fő- és kétoldali mellékhajókra, amelyek alaprajzilag azonos hosszúságúak. A hajók a felépítményben bazilikális szerkezetet alkotva illeszkednek egymáshoz. A templom kereszthajó nélküli, de az apszisok előtti szakasz hosszanti irányban nyújtottabb, mint a nyugatabbi három. Az északi mellékhajó keleti szakasza felett torony emelkedik. A keleti oldalhoz csatlakozó szentélyrészt három apszis alkotja, amelyek közül az oldalsók nem a mellékhajók tengelyében, hanem attól a közép felé eltolódva helyezkednek el. Az apszisok belül félköríves, kívül a falvastagságnak megfelelően egymásra metsződő alaprajzon emelkednek.
A templomnak a külső falsíkoktól mért teljes hosszúsága 26,64, szélessége pedig 15,47 méter.
Az alaprajz, a pillérformák és a szentélyrész előtti szakasz a Csák nemzetség vértesszentkereszti templomáéval, a boltozati rendszer pedig a franciaországi Bourges székesegyházát is jellemző megoldással rokonítható. A díszítőfaragványok egy része antikizáló kompozíciójú. Ezek az esztergomi királyi palota és az érseki székesegyház provence-emiliai eredetű stílusrétegének a hatásáról tanúskodnak: mestereik a tudásukat ott szerezték. A faragványok egy másik csoportja gótikus jellegű, egy közülük a Pannonhalmi Bencés Főapátsági templom reimsi kapcsolatú faragványaival mutat összefüggést.
A templomot téglából emelték, de a szerkezeti elemek nagy része kőburkolattal ellátva vagy kőből készült, amint a díszítőfaragványok is. A szürkésfehér kőanyag a geológusok szerint Sóvár (Szalánkemén, Slankamen) tájáról, a Tarcal-hegységrő származik. A régészeti feltárások padlólapok, oszloptörzsek és lábazatok töredékeit azonosították, amelyek anyaga a művészettörténeti szakirodalomban vörös márványként meghatározott tömött vörös mészkő, amely Tóth Mária megállapítása szerint nem azonos az Esztergom környéki bányákból kikerült kőanyaggal, hanem talán Erdélyből származtatható.
Az épületből az 1863-as pusztulást követően a nyugati homlokzati fal, a szentélyrész az északi árkádsor csatlakozó két szakaszával és a toronnyal, valamint az ezekhez tartozó falszakaszok maradtak fenn. Az 1970-es és 1980-as évek rekonstrukciós munkálatainak alkalmával újjáépítették az északi árkádsor elpusztult nyugati és a déli sor első nyugati és keleti elemeit, valamint részben a főhajófalakat is. A mellékhajók 2,5–3 méter magasságú oldalfalai is ekkor készültek.
Az aracsi kő
A szakirodalomba az aracsi kő néven bevonult faragvány egy eredetileg hosszúkás, lefelé enyhén keskenyedő alakú, vastag kőlap töredéke. A kőlapból nemcsak az alsó rész, de a vastagságnak egy része is hiányzik. A fő felülete és az oldalak díszítettek. Az előbbin egymás alatti, keretelt mezőkre osztott kompozíciót látni, amelyek közül a felső nagyjából ép állapotban maradt fenn, az alsóból viszont csekély részletek ismertek. Mindkét mezőben frontálisan ábrázolt emberalakok, valamint latin feliratok kaptak helyet. A felső, kevésbé hátramélyített alapsíkú mező jobb szélén karinget és vállán átvetett stólát viselő pap félalakja jelenik meg, aki jobb kezét áldásra vagy esküre emeli, baljában, amelynek a könyökrésze rátakar a lapos keretrészre, talán könyvet tart maga elé. Az arc szakállas, a haj homlokra fésült, a fül elálló. A felirat, amely oldalról, a pap felől olvasható, imára szólít fel, első sora hiányzik. Az alsó mezőben, a fejfedők tanúsága szerint két – egy jobb oldali magasabb és egy alacsonyabb – figura kapott helyet. A köztük lévő felirat, amely szemből olvasható, átokkal fenyegeti a kő esetleges eltulajdonítóját.
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4290/Aracsi-pusztatemplom.html, 2011. július 29. [9:08]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése