2013. november 30., szombat

"A vajdasági kisebbségek dúskálnak a jogokban"

a pajtic 400Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Monitoring Bizottsága találkozott Bojan Pajtićtyal, a vajdasági kormány elnökével.
Pajtić, aki egyúttal a Demokrata Párt elnökhelyettesének posztját is betölti, megmutatta miért nem lehet visszasírni a pártját, még akkor sem, ha a haladók visszatetsző lépéseikkel gyakran súlyosan megalázzák a délvidéki magyarságot (amiben ugyan a VMSZ is olykor szívesen asszisztál nekik).
Pajtić jóformán tökéletesnek, idillinek festette le a Vajdaságban élő nemzeti közösségek helyzetét. Pedig most, amikor valószínűleg végéhez közeledik a politikai pályafutása, nem halt volna bele, ha elmondja az igazságot.
Ehelyett, talán a közelmúlt reflexeitől vezérelve, vagy ki tudja milyen megfontolásból közölte, hogy a tartományi adminisztráció kiváló eredményeket ért el a nemzeti közösségek jogérvényesítése terén, amely szerinte rendkívül magas szinten van.
Példaként említette, hogy Vajdaságban hat nyelv van hivatalos használatban. Azt "elfelejtette" megemlíteni, hogy ez csak papíron van így. Pl. magyarul legtöbb hivatalban, közintézményben meg sem mukkannak az alkamazottak.
Pajtić továbbá kiemelte, hogy a kisebbségi médiumok, oktatási és kulturális intézmények alapító jogainak nemzeti tanácsokra való átruházása szintén a nemzeti közösségek nagyszerű helyzetéről tanúskodik.
A már-már tragikus méreteket öltő délvidéki közbiztonságról, amelynek áldozatai gyakran pont a magyarok, persze említést sem tett. A foglalkoztatás terén észlelhető nemzeti alapú diszkriminációról sem ejtett szót.
Ha valaki még mindig nem érti, miért van szükség a magyar területi autonómiára, a fenti esetből is leszűrheti a következtetését.
Fekete Lehel 2013. november 29. [14:00]
http://www.delhir.rs/delvidek/helyben-rolunk/17341-qa-vajdasagi-kisebbsegek-duskalnak-a-jogokbanq

Temerin: A magyar közösség Szerbiában – Bozóki Antal könyvének bemutatója


Az eseményen jelen voltak a börtönből minap szabadult "új temerini fiúk"

Temerin: A magyar közösség Szerbiában - Bozóki Antal könyvének bemutatója
Budapest után most Temerinben is bemutatták Bozóki Antal, ügyvéd, az újvidéki székhelyű Árgus Egyesület elnökének A magyar közösség Szerbiában című hiánypótló könyvét, amely áttekintést nyújt a vajdasági magyarság aktuális helyzetéről, a kisebbségvédelemről, a szerbiai jogszabályokról, illetve ezek gyakorlati megvalósulásról, majd levetítették az “új temerini fiúkról" készült Áldozatból bűnös című Strasbourgban debütált dokumentumfilmet, amely a fiúk drámai helyzetét dolgozza fel megrázó szülői vallomásokkal. A dokumentumfilmben mélyrehatóan elemzik a délvidéki magyar kisebbséget ért támadásokat: veréseket, sír- és műemlékrongálásokat. Az alkotás középpontjában a 2012. október 20-án történt temerini verekedés szerepel.
A Gaudi-Nagy Tamás, országgyűlési képviselő, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője által vezetett tegnap esti rendezvényen jelen volt dr. Plank Zoltán, Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának konzulja, László Bálint, a Magyar Remény Mozgalom elnöke, illetve Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke, a közönség körében viszont ott ültek a csütörtökön szabadlábra helyezett fiúk közül néhányan. Őket 2012. október 22-e óta tartottak előzetes letartóztatásban súlyos etnikai jellegű bűncselekmény gyanújával a szabadkai börtönben.
Mint Bálint István újságíró bevezetőjében elmondta, Bozóki könyve nem csak bemutatja a jogszabályokat, hanem kimutatja azt is, hogy Szerbiának legelőször saját törvényeivel kell összehangolást végeznie, és csak ezt követően jöhet az európai törvényekkel való egységesítés, hiszen ellentmondások, ellentétek vannak a törvények között, és ebből kifolyólag a legfőbb probléma a törvények végrehajtása. A szerző ezt a végrehajtást, összehangolást követi nyomon és figyeli – mondta az újságíró.
Nagyon sok munka és sok évi tapasztalat eredménye ez a könyv, amely Bozóki Antal elmondása szerint áttekintése a vajdasági magyarság aktuális helyzetének:
– A szerkezet háromlépcsős. Legelőször kifejtem azt, hogy mit látnak elő a nemzetközi jogszabályok az adott területen, ezt követően kitérek arra, hogy milyen rendelkezéseket tartalmaznak a szerbiai és vajdasági jogszabályok, a harmadik lépcső viszont az, hogy mindezek a szabályok hogyan valósulnak meg a gyakorlati életben. Szerbiában nem a jogszabályok sokaságával és minőségével van gond, hanem elsősorban azoknak gyakorlati alkalmazásával. Vajdaságban nincsen egyetlen olyan tudományos intézmény sem, amely tudományos módszerekkel foglalkozna a kisebbségi kérdésekkel. Fontos az,hogy hogyan látja az Európai Unió a kisebbségek helyzetét a Vajdaságban, mert ha Szerbia bekerül az EU-ba, utána már senki sem fog ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, hiszen az EU-nak az az álláspontja, hogy a kisebbségi kérdés a tagállamok belső ügye. Most van az az alkalom, hogy megtárgyaljuk, és próbáljuk valamilyen módon megoldani azokat a kérdéseket, amelyek javítanák a kisebbségek helyzetét. Strasbourgba kétszer is azért mentem el, mert tudomásom van arról, hogy az európai intézményeket nem tájékoztatták kellőképpen arról, hogy milyen itt a kisebbségek helyzete. Valaki nem végzi a munkáját. A szerbiai és tartományi magyar képviselők véleményem szerint azért vannak ott, hogy a vajdasági magyarok érdekeit valamilyen módon képviseljék, rámutassanak azokra a kérdésekre, amelyeket meg kell oldani – hangsúlyozta Bozóki.
A hét temerini fiú szabadlábra helyezése kapcsán a következőket mondta: - Sajnos ezzel a dolog nem fejeződött be, nagyobb ünneplésre most nincsen különösebb okunk. A bíróság viszont valamilyen módon befejezi, aminek többféle módozata lehetséges. Az egyik az, hogy megtartják a főtárgyalást, minek után a bíróság meghozza az ítéletet, illetve az is lehetséges, hogy valaki, valakik vagy mindenki ellen az ügyész visszavonja a vádat, amiben én személy szerint nem nagyon reménykedem. Türelmesen, nyugodtan kell végigcsinálni – tette hozzá az ügyvéd.
Koperec Nándor, a börtönből szabadult egyik fiú édesapjának elmondása szerint váratlanul érte őket a hír, nagyon örülnek, hogy ismét otthon lehet a fiuk. - Az elmúlt egy év kimerített bennünket, mid fizikailag, mind pszichikailag, de anyagilag is – mondta az édesapa.
Gaudi-Nagy Tamás, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének delegáltja kifejtette, összmunka eredménye a fiúk kiszabadulása: Strasbourgban az Európa Tanácsban október első hetében, most viszont a múlt héten az Európa Parlamentben került sor egy nagy akciósorozatra. Több tucat képviselővel beszéltünk, nyílt fórumon elmondtuk, tüntettünk, Nikolić szerb elnöknek is átadtuk az anyagot. Ebben közreműködött a főkonzulátus, a magyar nagykövetség, tehát egy összmunka eredménye – hangsúlyozta a politikus.
Ádám Csilla
http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16381/Temerin-A-magyar-kozosseg-Szerbiaban-Bozoki-Antal-konyvenek-bemutatoja.html, 2013. november 30. [7:25]

Megvan az év (legdurvább) nyilatkozata! Vajon kitől származik?

a maszk 400Ha el kellene dönteni, melyik volt az év nyilatkozata, azt hiszem, nem lenne nehéz dolgunk.
"Az életkörülmények változnak, a mi dolgunk pedig, hogy idomuljunk a változásokhoz" - mondta P. István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, aki még néhány hónapja a VMSZ Szó napilap hasábjain pártja egyik legnagyobb erényeként a "következetességet" emelte ki.
Legújabb nyilatkozata amolyan kontra akart lenni a Demokata Párttal (DP) szemben, amely bírálni merészelte a VMSZ-t, mert lefeküdt a haladóknak.
Pista másik ellenérve az volt, hogy "vannak olyan helységek Vajdaságban, ahol a DP van koalícióban a haladókkal". Ez azt jelentené, hogy ha valaki tesz egy szégyenteljes lépést, abból az következik, hogy erkölcsileg és logikailag rendben van, ha én is megteszem ugyanazt? Ha valaki gerinctelen, legyek én is az? Ha valaki becsapja azokat, akik bizalommal fordultak hozzá, én is vágjam át a bennem bízó személyeket, vagy esetleg közösséget? Ha más lop, legyek én is tolvaj? Vagy: ha valaki kútba ugrik, kövessem a példáját? Ugorjak én is, és rántsak magammal, akit csak tudok?             
No, de térjünk vissza az év nyilatkozatára: "Az életkörülmények változnak, a mi dolgunk pedig, hogy idomuljunk a változásokhoz".
Ez akár egy beismerő vallomással is felérhet.
P. István megerősítette mindazt, amire többször ramutattunk vele (és pártja vezetőségének egy részével) kapcsolatban. A körülményektől függően cselekszik.
Pl. ha magyar szavazatokra van szüksége, a választási nagygyűlésen Szabadka központjában azt üvölti a mikrofonba, hogy: "Visszafoglaltuk a teret!"
Ha viszont a szerbek kegyeire pályázik, azt mondja: a vajdasági magyaroknak nem kell területi autonómia, továbbá a magyarokat nem verik Vajdaságban. Sőt ha kell, a szerbekkel együtt ünnepli Trianont. Hogy csak néhány példát említsek.
Ha újabb vérengzést követnének el a délvidéki magyar átlagpolgárok ellen, Pistáék "dolga" továbbra is az lenne, "hogy idomuljanak a változásokhoz" (magyarán: hogy szemet hunyjanak, és a "módosult életkörülmények" között megtartsák hatalmukat, vagyonukat és privilégiumaikat)?
Minap az egyik ismerősöm azt mondta, hogy azok a dévidéki magyarok, akik annyira naivak és ..., hogy a lesújtó tények ellenére a VMSZ-re szavaznak, megérdemlik sorsukat.
Én pedig azt mondom, ezt a sanyarú sorsot egy becsületes délvidéki magyar sem érdemli meg. De akár azt is mondhatnám, hogy senki sem érdemli meg azt, hogy a VMSZ (vezetőinek egy része) "képviselje az érdekeit", mert annál nagyobb büntetés aligha létezik.
Képünk csak illusztráció
Fekete Lehel 2013. november 28. [12:00]
http://www.delhir.com/delvidek/magyarsag-koezelet/17301-bumm-megvan-az-ev-legdurvabb-nyilatkozata-ugyan-kitl-szarmazik-

Délvidéki magyar autonómia nélkül nem lehet szerb uniós csatlakozás! – Interjú Szávay Istvánnal, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetvezetőjével


jobbiktuntetes06A Jobbik Magyarországért Mozgalom valódi nemzetegyesítést hajtott végre az október 26-i, jubileumi kongresszusán azzal, hogy alapszabályában nyilvánította teljes jogú tagjaivá a pártba külhonból belépőket. Szávay István országgyűlési képviselővel, a Jobbik Nemzetpolitikai Kabinet elnökével a párt külhoni terjeszkedéséről, a délvidéki magyarság helyzetéről, a 2014-es választásokra való felkészülésről és a Jobbik nemzetpolitikai programjáról beszélgettünk.

Az interjú teljes szövege:
http://delhir.info/cimlap/heti-vallato/17358-delvideki-magya

Ki segítsen az eladósodott termelőknek?

„A demokrácia természetes hátránya, hogy azok kezét, akik tiszteletben tartják, megköti, s azoknak, akik nem veszik komolyan, mindent megenged.”
(Václav Havel)

Ide s tova egy álló hónapja követem a péterrévei mezőgazdasági termelők magányos viaskodását az óbecsei adóhivatallal. Az első napokban még úgy festett, hogy csupán néhány olyan magyar gazdát akarnak megtanítani kesztyűbe dudálni, akik nyugdíjbiztosítás címén egymillió dinárnál is komolyabb összeggel tartoznak. Őket a törvény erejével próbálták rávenni arra, hogy fizessenek, mert ha nem teszik, akkor érzékeny búcsút vehetnek egy-egy darab szívüknek kedves szántóföldtől vagy gyümölcsöstől. Úgy tűnt, hogy a rigorózus adóbehajtás mintegy 20 helybeli termelőt érint – azzal, hogy négy-öt családnál akkorra már tiszteletüket is tették a foglalók, az orruk alá tartva a pecsétes papírost arról, hogy az adósság fejében melyik (önkényesen kijelölt) parcellájukról lesznek kénytelenek lemondani. Aztán kiderült, hogy Óbecse község területén ezernél is több családot érint ez az adóhalászat, és csak Pecellón 11 háztartásban jelentek meg az úgynevezett zálogosítók.

A néma egyesületnek a tagja sem érti a szavát…

A szorult helyzetben lévő gazdáknak szinte semmilyen érdekvédelmi szervezet nem sietett a segítségükre. Márpedig azon nyomban melléjük kellett volna állnia minden szakmai tömörülésnek – nevezzék magukat paraszt szövetségnek, gazdakörnek, termelők klubjának vagy éppen sertéstenyésztők egyesületének. Az ok rendkívül prózai: az adósoknak igazuk van. Miért fizetnének jó előre egy olyan távoli jövőbeni, fiktív járandóságért, amelynek a folyósítása teljességgel bizonytalan, vagy amelyre valójában nem is tartanak igényt? Aki öregségére nem akar nyugdíjas lenni, az ne legyen az! Miért kellene erre bárkit is kötelezni, kényszeríteni?
Nyílt titok, hogy ebben az országban évtizedek óta zajlik a mezőgazdaság tervszerű kifosztása. A nyáron is, az ősz folyamán is aprópénzért vásároltak fel minden terményt –, és valójában azok fölözik le az élelmiszer-termelésben keletkező nyereséget, akik az előállítás során a végtermékhez hozzá sem nyúlnak, csupáncsak ügyesen kereskednek vele. Eggyel több ok lehetne ez a mostani fékevesztett adóbeszedés arra, hogy a paraszt egyesületek egymással szövetkezve, szervezett módon tiltakozzanak, és végre megálljt parancsoljanak a vajdasági termelők szakadatlan sanyargatásának. Az egyesületek azonban mintha éppen a téli álmukat aludnák, a házuk táján vaskos csend van. Vagy süketet játszanak, vagy valamire várnak.  Vagy maguk is a tájainkon divatos látszatpolitizálást alkalmazzák, és inkább meg sem pisszennek, csak nehogy rájuk süssék a bélyeget, hogy a renitens szófogadatlanokkal, az adófizetést galád módon megtagadókkal cimborálnak. Márpedig a támogatásuk sokat jelentene, erőt adna a bajba került gazdáknak.

Az adóügy magyar ügy is egyben…

Ahogy lapítanak a kényesnek tetsző ügyben a gazda egyesületek, úgy vonakodnak az „elhamarkodott” véleménynyilvánítástól a politikusaink is. Dacára annak, hogy a vajdasági magyar parasztok ügye az bizony kőkemény magyar érdek is. Ha kifizethetetlen, csillagászati adóösszegekkel sújtják az itteni gazdákat, akkor az ellen nem csupán illik, hanem kötelességünk is szót emelni. Méghozzá a politika székházában. Éppen ezért ideje lenne a magyar politikacsinálóknak is előrukkolniuk valamiféle egységes állásfoglalással – nem maradhatnak közömbös, külső szemlélők akkor, amikor a bácskai gazdák jogait állami rendelettel tiporják.
Az érintetteknek most elsősorban villámgyors jogsegélyszolgálatra lenne szükségük, tanácsadásra, közérthető felvilágosításra, hogy pontosan tudják, mit kell tenniük. Hogy elmagyarázzák a számukra, hogy amennyiben nem áll szándékukban kifizetni az adóhivatal által követelt összeget, akkor ne írjanak alá semmit, és minden egyes végzés ellen idejekorán nyújtsanak be fellebbezést. Végső esetben attól sem kellene visszariadniuk, hogy perbe fogják magát az államot, hiszen olyan kicsinyke földterülettel rendelkező személyek is vannak (nem is kevesen) az eszméletlenül magas adóval sújtott péterréveiek között, akiknek valójában nincs is annyi évi bevételük, amennyit most tartozás címén követelnek tőlük. Tehát alapvetően nem is a hanyag adófizetőkkel van baj, hanem magával a nyugdíjbiztosítási rendszerrel. Az pedig nem fog varázsütésre átalakulni. Meg kell változtatni. Indítványozni a mielőbbi módosítását. Ugyanis az óbecseiekhez hasonló (akár több milliós „adóhátralékkal” küszködők mindenütt vannak – Szabadkán is, Zentán is, Topolyán is, Magyarkanizsán is –, csak az ottani adólistákat még nem szellőztették meg. De sorra fognak kerülni ők is, ha időközben nem állítják le ezt a folyamatot.  
Hogy az éppen bajban lévő péterréveieknek miért nem segítenek a vezető pártunk igen nagy tudású jogász politikusai, az ép ésszel fölfoghatatlan. Merem remélni, hogy nem a kicsinyes „bosszúvágy” az oka a tétlenségüknek. Hogy nem ily módon akarnak „visszavágni” a különcködő pecellósiaknak, akik a tavalyi választásokkor igencsak „helytelenül” szavaztak. Míg korábban (2008-ban) 1900 szavazatot gyűjtött össze a faluban a Vajdasági Magyar Szövetség, addig 2012-ben  már csak 500-at. A politikus viszont már csak olyan szerzet, aki nem szokta az ilyen fajta hűtlenséget elfelejteni vagy büntetlenül hagyni.

Az adóhivatal folyton csak variál…

A földművesek faramuci módon szabályozott és a lényegét tekintve megoldatlan egészségügyi- és a nyugdíjbiztosítási ügye minálunk évek óta visszatérő téma. Igaz, más-más formában, de újra meg újra fölbukkan. Azt már eddig is láttuk, hogy az állam a különféle trükkök alkalmazásában szinte kifogyhatatlan. A két kötelezettséget hol összekapcsolja, hol meg különválasztja – attól függően, hogy mikor mi felel meg éppen a számára. Volt már példa arra is, hogy az egyszerű földi halandó csak akkor kaphatott érvényes betegkönyvet, ha az összes létező tartozását a legutolsó krajcárig kifizette. (Az adósságok listája pedig eléggé változatos volt, szerepelt rajta örökösödési adó, vízlecsapolási illeték, helyi járulék, ingatlanra kivetett adó stb.) Máskor meg nem regisztrálhatta például a járműveit, a mezőgépeit mindaddig, amíg az adósságnak az utolsó morzsikáját is nem tisztázta. Két évvel ezelőtt még az volt az első számú alapelv, hogy aki hitelesített betegkönyvet akar, annak ne legyen semmiféle tartozása (adtak is róla egy hétrőfös kivonatot), idén viszont már újra elkülönítették az egészségügyi- meg a nyugdíjbiztosítás járulékot. Folyton divatoznak. Nehogy a jámbor adófizetők megszokjanak egy jól bejáródott rezsimet, nehogy túl kiszámíthatóvá és átláthatóvá váljon az adóhivatal működése, ezért időről időre alaposan össze kell barmolni az egészet.  
 Ez a mostani Szerbia már távolról sem az az ország, amelyben éltünk például a legendás 80-as években. Igaz, akkor sem nevezhettük éppen jogállamnak, de legalább volt valamiféle megnyugtató jogbiztonság. Mára viszont az emberek elveszítették a biztonságérzetüket, nem mernek előre tervezni, mert minden-minden kiszámíthatatlan. Ez a végsőkig eladósodott ország nem tudja szavatolni azt, hogy a jövőben is folyamatos lesz a bérek és a nyugdíjak folyósítása, és hogy biztosan nem fog összeomlani az egészségügyi rendszere… Csak egyetlen dolgot tud ígérni (az viszont fenyegetésnek hangzik), azt, hogy továbbra is szigorítja az adókivetést.

Szabó Angéla

November 30.



András napja.
Görög eredetű bibliai név, a latin Andreás névből származik. András apostol Jézus első tanítványa, Szent Péter testvére volt. Jelentése férfi, férfias.
1204 – Esztergomban 30 éves korában meghalt Imre magyar király, aki 1196-ban apja, III. Béla halála után lépett a trónra.
1500 – Téli asszonyi ünnepek
András-napon a lányok böjtöltek, csak három szem búzát ettek, három csepp vizet ittak, s akkor megálmodták, hogy ki lesz a férjük.
1667 – Dublinban megszületett Jonathan Swift ír-angol író és publicista (Gulliver utazásai).
1810 – Megszületett Oliver Fischer Winchester amerikai fegyver- és lőszergyáros, a Winchester-ismétlőpuska feltalálója.
1835 – Megszületett Mark Twain (eredeti nevén: Samuel Langhorne Clemens) amerikai író (Tom Sawyer kalandjai).
1874 – A woodstocki Blenhaim kastélyban megszületett Sir Winston Leonard Spencer Churchill brit államférfi, író és költő, aki a nagy II. világháborús koalíció miniszterelnöke volt, 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.
1900 – Meghalt Oscar Wilde, angol költő, író (A boldog herceg, Dorian Gray arcképe).
1928 – Budapesten megszületett Kohut Magda színművésznő, versmondó előadóművész, a Nemzeti Színház örökös tagja.
1937 – Northumberland-ban, (Anglia) megszületett Ridley Scott filmrendező (A nyolcadik utas: A Halál, Szárnyas fejvadász, 1492 – A Paradicsom meghódítása, Gladiátor).
1955 – Megszületett Billy Idol brit punk- és rockénekes, zeneszerző és szövegíró.

2013. november 29., péntek

November 29.



Taksony napja.
Török eredetű régi Magyar név, az összes Árpád-házi király őseinek a neve volt. Jelentése: jóllakott, elégedett, vad, kegyetlen, féktelen, szilaj.
1590 – Meghalt Philipp Nikodemus Frischlin német humanista költő, tudós.
1643 – Velencében 76 éves korában meghalt Claudio Monteverdi olasz zeneszerző. Az 1607-ben bemutatott „Orfeusz” című szerzeményét az első operaként tartják számon.
1780 – Meghalt Mária Terézia osztrák császárnő, Magyarország királynője 1740-1780-ig.
1797 – Megszületett Gaetano Donizetti olasz zeneszerző (Szerelmi bájital).
1832 – Megszületett Louisa May Alcott amerikai regényírónő, akinek „Little Women” („Kisasszonyok”) című könyve több millió példányban kelt el, hat filmváltozatát is elkészítették.
1924 – Brüsselben meghalt Giacomo Puccini olasz zeneszerző (Tosca, A pillangókisasszony).
1929 – Először repült át repülő a Déli Sark fölött.
1932 – Megszületett Jacques Chirac francia államfő.
1942 – Budapesten meghalt Zipernowsky Károly gépészmérnök, a magyar erősáramú elektrotechnikai ipar megalapítója.
1975 – Budapesten meghalt Korach Mór polihisztor, vegyész, a szilikátipar egyik fő fejlesztője.


50 éve, 1963. november 30-án Budapesten átadták a forgalomnak az Astoria aluljárót, amely 11 hónap alatt készült el.
Az utca embere a kereszteződést és az aluljárót is Astoriának nevezi a sarkon álló szállóról. A hotelt leszámítva azonban az Astoria nem hivatalos név. A kelet–nyugati metró 1970-ben átadott állomását már a kereszteződésről nevezték el. Az Astoria a főváros egyik legfontosabb forgalmi csomópontja a Belváros keleti határán, a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út, illetve a Kiskörút (a Múzeum körút és a Károly körút) találkozásánál.
Valamikor itt húzódott a városárok, majd a városfal. A Kossuth Lajos 22. számú épületen elhelyezett emléktábláról (Berán Lajos, 1929) megtudhatjuk, hogy valamikor itt állott a Hatvani kapu, vagy más néven Hatvani rondella, a középkori városfal legerősebb védműve.

A mai Astoria helyén két épület állt: a Magyar utca felől egy lakóház, abban írta Petőfi Sándor 1844-ben a János vitézt, a Múzeum körút felőli oldalon a hírhedt Zrínyi fogadó. Az Astoria Szálló (tervezők: Ágoston Emil és Hikisch Artúr) 1914. március 14-én nyitotta meg kapuit. A lassan százéves épület viharos történelmünknek is tanúja volt: Károlyi Mihály 1918. október 23-án itt alakította meg ellenkormányát, a szálloda a Magyar Nemzeti Tanács székházaként szolgált, híres beszédét is erkélyéről mondta. (Károlyi a negyedik emeletet foglalta el feleségével, az irodák és a tanácsterem az első emeleten kapott helyet, néhány szoba pedig börtönként szolgált.)
1919 tavaszán a kommunista direktórium vezetői költöztek ide. A német megszállást követően, 1944 márciusában, a Gestapo főhadiszállása lett a szálló. 1948-ban az épületet teljesen újjáépítették. 1956. október 23-án itt vonultak el az egyetemisták, az épület a harcokban súlyosan megsérült.
Az Astoria aluljáró építésekor már számoltak a kelet–nyugati metró megépítésével. A főváros első gyalogos aluljárója 600 négyzetméter alapterületű, négyszög alakú, 12 feljáró vezetett a felszínre. Ebből kettőt megszüntettek, amikor a Rákóczi úti villamos vonalát felszámolták. Az aluljáró 1970-ben a 2-es metró lejáratával bővült. Az elmúlt években felszíni átkelőhelyek csökkentik az aluljáró forgalmát. MTVA – Sajtó- és fotóarchívum

Elhagyták a börtönt az „új temerini fiúk”

Kiengedték November 28-án 14 órakor – B. A.) a szabadkai börtönből az „új temerini fiúkat”. 14 órakor hagyhatták el a fegyházat, külön-külön engedték el őket. A hírt az egyikük hozzátartozója erősítette meg.
A hét fiatalembert 2012. október 22-én tartoztatták le. Azóta többször is meghosszabbították az előzetes letartoztatásukat. A hét adai, óbecsei és temerini magyar fiút június 3-án helyezték át a szabadkai börtönbe. Az ügyész mind a hét fiatalembert továbbra is nemzeti, faji, vallási gyűlölet szításával vagy türelmetlenség kiváltásával vádolja, azonban mostantól szabadlábon védekezhetnek.
http://pannonrtv.com/web/?p=94788

Tekerhetnek az MNT hivatalnokai, váljék egészségükre!

xa79200 1Nemrég láttam a Pekingi biciklista című kínai filmet.
Röviden arról szól, hogy egy vidéki srác Pekingbe kerülve küldöncként helyezkedik el. Féltett munkaeszközét, a méregdrága, részletre vásárolt biciklijét azonban hamarosan ellopják. Kétségbeesetten igyekszik a forgalmi dugóktól terhelt hatalmas városban a megélhetését szolgáló, és még ki sem fizetett kétkerekű nyomára bukkanni. Egy pillanatra rámosolyog a szerencse, megpillantja imádott bringáját, de amikor megpróbálja visszaszerezni, keserves árat fizet érte. És így tovább...
Nem hiszem, hogy a Magyar Nemzeti Tanács hivatalnokai életében a kerékpár ekkora szerepet játszana. Sőt havi bérükből talán egy jó állapotban levő használt autóra is futja.
Ennek ellenére Korhecz Tamás, az MNT elnöke közölte, hogy az MNT nyolc munkatársa biciklit kap ajándékba.
Bármennyire is groteszk és abszurd világban élünk, amelyben már szinte semmi sem meglepő, mintha mégis minden egyes nap újabb meghökkentő jelenséget, őrültséget tartogatna. Azt hiszem, a fenti információ ebbe a kategóriába tartozik.
Most nem azért, de nem lehetett volna ezeket a bicikliket szegény délvidéki magyar gyerekeknek ajándékozni?
A képen: jelenet a Pekingi biciklista c. filmből
Fekete Lehel
http://www.delhir.com/cimlap/kiemelt-hirek/17255-tekerhetnek-az-mnt-hivatalnokai-valjek-egeszseguekre-
2013. november 27. szerda, 16:00

2013. november 28., csütörtök

Éhn József levele

Tisztelt Bozóki Antal
ügyvéd úr,
Újvidék, Szerbia

Egyetértünk, s ezért – minden magyar állampolgár nevében – köszönetet mondunk az Ön által kezdeményezett Alkotmányjogi Panasz beterjesztéséért!  A 2012. október 22-én letartóztatott, kellően megindokolt ügyészi eljárás, a vádlottakkal és jogi képviselőikkel  ismertetett vád nélkül fogva tartott hét, magyar nemzetiségű fiatal ügye elérte a nemzetektől és állampolgáraiktól elvárható tolerancia határát. Szeretnénk tudni, mit tettek ebben az ügyben a szerbiai magyarok érdekvédelmét ellátó politikai pártok, a szerbiai magyar fiatalokat kizárólagosan sújtó, törvénytelenül elhúzódó jogfosztással szemben? Vajon kiadtak-e valamilyen, határozott hangú, tiltakozó nyilatkozatot, különös tekintettel a domináns magyar párt, a VMSZ kormány-közeli politikusaira, parlamenti képviselőire? Vagy talán egyetértenek a Szerb Hatóságok által alkalmazott, törvénytelen eljárással?

Ugyanis, ami most – ezzel az üggyel kapcsolatban – Szerbiában történik, súlyosan ellentétes a bírósági ítélet nélkül fogva tartott személyek személyes jogainak védelmét szabályozó nemzetközi joggal és jogintézményekkel: a szerb hatóságok, a több, mint 13 hónappal ezelőtt, a  bácskai Temerin utcáin történt, szerb és magyar nemzetiségű fiatalok közötti összetűzésre hivatkozással, hét, kizárólag magyar nemzetiségű fiatalembert tartanak immár egy évet meghaladó vizsgálati fogságban. Az érdemi igazságszolgáltatási eljárás és indoklás nélkül elhúzódó, többször meghosszabbított vizsgálati fogság a nemzetközi joggal ellentétes, kollektív bűnösségen alapul. Ma sem lehet tudni, hogy a hét fiatalt, egyenként, miért tartják fogva. Ezt a körülményt a Magyarország és Szerbia Kormánya által oly gyakran hangoztatott „megbékélés” megcsúfolásának tekintjük, ami elfogadhatatlan egy, az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó állam tárgyalási szakaszához ért, kisebbségi joggyakorlatában.

Mi, akik, az Európai Unióhoz csatlakozott tagországhoz tartozó, magyar és európai állampolgárok vagyunk, s akik – bármely más nemzethez hasonlóan – felelősnek érezzük magunkat minden nemzettársunkért, esetünkben magyarért, elvárjuk, hogy a Szerb Köztársaság Kormánya a kizárólag a magyar nemzetiségű szerb állampolgárokat sújtó, súlyos igazságszolgáltatási diszkrimináció megszüntetésére azonnali intézkedéseket tegyen és ezekről, a megfelelő indoklással együtt, a magyar és a szerb nyilvánosságot egyidejű közleményben tájékoztassa.

Éhn József, elnök
Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért
Budapest

Ismét eladtak bennünket?

2008-ban a Magyar Koalíció (MK) létrehozásának egyik alap feltétele a közös autonómia koncepció megléte volt. Ki is lett dolgozva, alá lett írva. A megállapodás részét képezte az is, hogy ha egyszer olyan helyzetbe kerülünk, hogy tárgyalhassunk a szerb politikummal az autonómia koncepciónkról (elsődlegesen a perszonális autonómiáról - azért került előtérbe mert ezt rögzíti a szerb alkotmány a kollektív jogok érvényesítése terén- nem mellőzzük a területi autonómiát), akkor azt közösen fogjuk megtenni, a szakmai bizottságokba minden párt két-két szakembert fog delegálni. A szavazólapok még ki sem hűltek amikor a MK egyik pártjának frissen választott elnöke mellőzvén koalíciós partnereit elment Belgrádba és külön alkut kötött az akkori DS, és egyben Szerbia elnökével. A háttéralku következményeként „csomagban” alakultak a köztársasági, tartományi, községi kormányok, majd napirendre került a Nemzeti Tanácsokról szóló törvény javaslata is. Természetesen, a NT törvény javaslat kidolgozásánál ismét mellőzve voltak a koalíciós partnerek, szakembereink nem vehettek részt a munkában. Minden az egypárti jogászok kezében volt, beleértve a felelősséget is. A tervezet közzététele után mindenki számára világos volt, hogy egy rossz törvény javaslatról van szó, amely nem tartalmazza a MK által megfogalmazott tételeket, és nem fedi a délvidéki magyarság személyi elvű autonómia igényeit. Elfogadása előtt ezt szóvá is tettük, más magyar pártok és civil szervezetekkel együtt. Felkértük az egypárti parlamenti képviselőket NE szavazzák meg a javaslatot. Megszavazták. Azon nyomban elindult a goebbelsi propaganda, hogy ez „ a legeurópaibb törvény”, majd „a legtöbb amit egy magyar közösség elért a Kárpát-medencében” -féle bizonygatás. Azonban, a gyakorlat bebizonyította, hogy a kritikusoknak volt igazuk. Előrevetített állításaik minden egyes pontjában. Az is bizonyosságot nyert, hogy ez a törvény, amely a kompromisszumok kompromisszumaként jött létre nem előrelépést, hanem visszalépést jelentet számunkra. Szerbia és a szerbiai politikai elit büszkén mutogatja Brüsszelben milyen ügyesen rendeztük a kisebbségek jogait, az egypárt beékelődött a MNT-be és a szerbiai, illetve magyarországi harminc ezüstöt ropogtatja hallgatása és látszattevékenysége fejében, az anyaországi politikum előszeretettel hangoztatja, hogy itt minden rendben van, példaértékű minden, ezért nem kell feszíteni a húrt Szerbia EU csatlakozásánál. Lelkiismeretük nyugtatásának érdekében leosztanak egy kis pénzt, és minden rendben van. Mindenki nyert vele, csak mi délvidéki magyarok veszítettünk.

Ismét eladtak bennünket?

De, vissza az eredeti témához! A törvény gyengeségének folyamatos hangoztatása, a gyakorlatban felmerült problémák, illetve jogi próbája a szerbiai alkotmánybíróság előtt (14 tételben vitatják hatásköreit), mégis arra késztette a Szerb államot, hogy változtasson rajta. Igaz csak kozmetikailag. ( De, ez is elegendő volt ahhoz, hogy az egypárt farkast kiáltson és azt kérje az anyaországi politikumtól, hogy védje meg a semmit). Szerbia a jól bevált módszert alkalmazta. Létrehozott egy bizottságot, mert a látszatra adni kell. A bizottságban helyet kapott dr Korhecz Tamás is. Mint jogász és szakember. Nem mint kisebbségi politikus, MNT elnök, magyar. Ez a tény több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért mert a bizottságban való kinevezést az aktuális hatalmon lévő SNS soraiból kinevezett miniszter megbízatása alapján történt, ami felveti az ismételt háttéralku gyanúját az egypárt és az SNS között (nem titok, hogy a szkupstinában, községekben, városokban keményen együttműködnek, amit Szabadka példája is alátámaszt), másrészt további kérdések sorozatát von maga után.

A teljesség igénye nélkül hadd ismertessek itt egy párat belőlük:
Hogyan kaphat helyet a bizottságban olyan szakember aki már egyszer, bizonyítottan, rossz törvényt dolgozott ki? Hogyan történhet meg, hogy a bizottság munkájáról a széleskörű közvélemény semmit sem tud? Hogyan lehetséges az, hogy a november 25-én meghirdetett „közvitát” a szerb állam csak virtuálisan, az Igazságügyi minisztérium honlapján keresztül képzeli el, kihagyván a közvitából a széleskörű közvéleményt (az „élőben” megszervezett közvitákat csak a minisztérium, EBESZ, civil szervezetek és a NT-ok képviselőinek szervezik meg)? Hogyan lehetséges az, hogy közvetlen a NT-ok újraválasztása előtt megváltoztatják a NT-ok megválasztására vonatkozó szabályokat? Hogyan lehetséges, hogy egy meghívott szakember politikusként szólal meg Belgrádban a délvidéki összmagyarság nevében, majd a magyarságon belüli közvita megtartása nélkül elfogadhatónak tartja a javasolt módosításokat? Kinek felel meg ez a zűrzavar? Kinek az érdekeit képviseli dr Korhecz Tamás úr? A szerb állam érdekeit a délvidéki magyarság körében, vagy a délvidéki magyarság érdekeit a szerb állam előtt?

Nos, a fenti gondolatok alapján nagyon úgy tűnik, hogy a kirakat marad és az is, hogy ismét eladtak bennünket. Újból a háttéralkuk áldozatai lettünk. Adjatok vizet Pilátusnak. 
(Csonka Áron a VMDK elnökének blogbejegyzése)
http://csonkaaron.blogspot.com/ 

„Felelősek vagyunk a sorsáért!”



(Születésnapot ünnepel a Szabadkai Rádió)

Amikor az idén 45 éves Szabadkai Rádió kényszerű kilakoltatása kapcsán Németh Ernő, a magyar nyelvű műsorok megbízott felelős szerkesztő a nyáron úgy nyilatkozott, hogy ha lenne hozzá erejük meg kedvük, az eset miatt alighanem botrányt kellene csinálniuk, akkor a médium egyik régi oszlopos tagja (ma már nyugdíjas), Pölhe Géza ezt a kijelentést azzal toldotta meg, hogy: „Félő, hogy itt már a botrány sem segítene. A Szabadkai Rádió a város mostohagyermeke lett. Az egy külön kérdés, hogy ki tette azzá. Abban viszont, hogy a rádió sorsa így alakult, mi, egykori munkatársak is (talán nem is kicsit) felelősek vagyunk.”

Miért gondolja úgy, hogy tehettek volna bármit is az akkori politikai döntés ellenében?

– Ott kezdem, hogy a Szabadkai Rádió a Városházán nagyon jó helyen volt. Ott kellett volna maradnia. Nem üldözte el senki sem. Az első baklövést akkor követte el, amikor 1977-ben a Jovan Mikić utcába költözött. Az történt, hogy akkoriban jött divatba az a hülye „társadalmi önvédelem”, Nagy Ernő, a rádió igazgatója pedig az ilyesmit komolyan vette. Mivel a Városházára akkor is százával jártak az ügyfelek naponta, kitalálták, hogy egyszer majd valaki kapuzárás után szándékosan bent marad az épületben, elrejtőzik, és (így mondták akkor) „támadást intéz a rádió ellen”. (Nyilván ma már csak mosolygunk rajta.) Persze volt ebben a hurcolkodásos döntésben némi egyéni babérszerzés is, hogy akkor majd az ő nevéhez fűződik a saját székházba való költözés, és az ő irányítása alatt válik a rádió önállóvá… A legnagyobb baj mégis az volt, hogy az új épületet a politika jelölte ki a számunkra. Az akkori politikusok pedig azt hitték magukról (sajnos mi is róluk), hogy mindenhez a legjobban értenek, és hogy a döntéseik örökérvényűek lesznek majd. A pártkabinetben megszületett a határozat, utána pedig következett a nyilvános vitának nevezett talpnyalás. A politikusok persze számtalan téves döntést hoztak. Gondoljunk csak a villamosvasút megszüntetésére, a túlméretezett szakszervezeti székházra vagy a Nitrogénművek telephelyének a megválasztására! (Ez is érdekes: annak idején, amikor a Nitrogénművek épült, azt beszélték, hogy azért nem a Palics környéki értéktelen, szikes földterületet választották, mert a hadsereg helytelenítette: közel van a határhoz és belőhető.) Szóval azon se kell csodálkoznunk, hogy a Szabadkai Rádió is ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” politikának az áldozata lett. Mi pedig naivan azt gondoltuk, hogy az új épület most már a miénk, biztonságban vagyunk, tulajdonjogilag is minden rendben van, és senkinek sem jutott eszébe, hogy kételkedjen. Azt az épületet lakhatóvá tettük a rádió számára, kiépítettük a stúdiókat – a sokévi bérleti díjat viszont fordíthattuk volna műszaki fejlesztésre, ha okosak vagyunk. Még egyszer mondom, azért, hogy a mostani fiatalok is okuljanak belőle: mindannyian felelősek vagyunk, mert nem lett volna szabad azt hinnünk, hogy a politikusok mindig mindent a legjobban tudnak, ahogyan abban sem kellett volna hinnünk, hogy az a rendszer majd örökre megmarad.

Látta-e már a legújabb helyszínt, ahová a nyáron költözött a Szabadkai Rádió?

– Még nem jártam náluk, de a pénteki születésnapi ünnepségre már azért is elmegyek, hogy meglássam, most honnan sugározzák a műsort. A kollégáktól csak annyit hallottam, hogy kissé szűkösen vannak. A politikusok meg nyilván úgy vannak ezzel, hogy örüljenek a rádiósok, hogy kapták és ne nagyon panaszkodjanak…

Mivel Ön olyan ember, aki mindig is komolyan vette a maga mesterségét, gondolom, hogy most is követi a vajdasági magyar újságírás helyzetét. Miskolczi József pár hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy régebben kapásból föl tudott sorolni legalább 30 kiváló tollú itteni újságírót, most viszont jó, ha öt nevet össze tud szedni…  

– Az az igazság, hogy alaposan lezüllesztették ezt a szakmát. Ha ma a kezembe veszek egy itteni lapot, akkor először átfutom a címeket, és ha valamelyik fölkeltette az érdeklődésemet, akkor megnézem, hogy ki az írás szerzője, és csak utána döntöm el, hogy elolvasom-e egyáltalán. Idáig jutottunk… Régen az öreg újságíró mellett ott dolgoztak a slapajok. Naponta elküldte őket különböző helyszínekre, eseményekre, hogy információt gyűjtsenek. Amit aztán vagy ő foglalt össze egy írásban, vagy megfogalmaztatta velük. Ma azt látom, hogy a fiatalok mindenkinél mindent jobban tudnak.

Bekerülnek egy szerkesztőségbe, és egy-két hónap múlva már a legnépszerűbb hírműsort szerkesztik. Anélkül, hogy előtte esetleg éveken át tanulgatták volna a szakmát.

Ifjúkori cimborámmal, megboldogult Csorba Pistával nagyon sokat beszélgettünk a mi újságírásunk helyzetéről. Amikor már beteg lett, szinte naponta hallottuk egymást telefonon. Ő panaszolta el egyszer, hogy a frissen megjelent Magyar Szóban egy címben óriási hibát vétett a szerző, amit aztán a lektor sem vett észre. Ő meg szóvá tette. Miközben szelíden magyarázta a tudnivalókat, az ifjú munkatárs rá sem hederített, helyette nagyokat szippantott a cigarettájából, és a végén kissé gúnyosan megjegyezte: „Nem úgy van az, Pista bácsi!” Hát, ennyit erről.

A Szabadkai Rádió a napokban ünnepeli fennállásának 45. évfordulóját. Az ünnepre való készülődés ürügyén kérdeztem a magyar szerkesztőség vezetőjétől, Németh Ernőtől, hogy mennyire elégedettek azzal az új székházzal, amelybe a kényszerű kilakoltatást követően öt hónappal ezelőtt költöztek be.

– Sok szép emléket otthagytunk a Jovan Mikić utcában, de pár évtized múlva talán majd az itteni újrakezdésre is ugyanilyen nosztalgiával gondolunk vissza. Összevetve a régi körülményeinket a mostaniakkal, azt hiszem, hogy összességében elégedettek lehetünk. Itt vagyunk a város központjában, egy gyönyörű épületben. Az önkormányzat mindent előkészített a számunkra. Igaz, a stúdiónk lehetne valamivel tágasabb, de nem panaszkodunk. Mivel az épület a város tulajdona, még bérleti díjat sem kell fizetnünk.

Ha már pénzt nem kérnek tőletek a politikusok, akkor kérnek-e esetleg mást cserében? Mondjuk kizárólag önkormányzati témákat preferáló műsorokat?

 – Azt sem. Ilyen jellegű elvárás nem volt. Egyébként is rendszeresen foglalkozunk a helyi történésekkel.

Pásztor István, a VMSZ vezetője az utóbbi időben többször is támogatóan nyilatkozott a rádióról. Furcsa, hogy nem a Pannon RTV-t népszerűsítette…

Amikor először merült föl a rádiónk esetében a magánosítás lehetősége, illetve veszélye (azt hiszem, 2007-ben), akkor éppen ő volt az a politikus, aki ezt a legerélyesebben ellenezte. Nekünk nincs az ellen semmi kifogásunk, hogy a Pannon RTV legyen az úgymond vezető délvidéki magyar médium, mert úgy is mindig a hallgató választ, a rádióhallgató lesz az, aki majd eldönti, hogy melyikből válhat vezető médium. Mi már több esetben fölvetettük, hogy próbáljuk meg valamilyen igazságos módon fölosztani ezt a mi kis médiapiacunkat, hogy végre mindenki megtalálhassa és elfoglalhassa a maga méltó helyét. Azt ajánlottuk, hogy az Újvidéki Rádió legyen egyfajta vajdasági Kossuth Rádió, a miénk viszont alakuljon át családi rádióvá… Bárhogy lesz is, a számunkra az a legfontosabb, hogy elkerüljük, hogy megússzuk a privatizációt, és az, hogy megmaradjon számunkra a továbbiakban is a normatív támogatás. Utána pedig kicsit felerősíthessük a szerkesztőséget – külmunkatársakkal is, műszakilag is. Én több rádióállomást hallgatok interneten rendszeresen. Velük összehasonlítva magunkat, azt mondhatom, hogy nincsen okunk szégyenre. Valahol ott-tartunk mi is, ahol a határon túliak, a marosvásárhelyiek, a pozsonyiak vagy a lendvaiak. Nem maradunk el mögöttük semmiben sem, ez viszont elégedettséggel tölt el bennünket.

Legyen szép ünnepetek!

Köszönjük.

Szabó Angéla

November 28.



Stefánia napja.
1757 – Megszületett William Blake angol költő.
1820 – Megszületett Friedrich Engels német filozófus, Marx munkatársa, akivel közösen dolgozták ki a Kommunista Kiáltványt.
1829 – Megszületett Anton Grigorjevics Rubinstein orosz zongoraművész, zeneszerző, karmester, aki Párizsban Liszt Ferenc tanítványa volt.
1852 – Debrecenben megszületett Liebermann Leó, orvos, vegyész, a magyar biokémia alapvető alakja.
1925 – Megszületett Bozsik József futballista, a Kispesti Honvéd és az Aranycsapat egyik kulcsembere, százszoros válogatott.
1943 – Teheránban találkozott Franklin D. Roosevelt, amerikai elnök, Winston Churchill, angol miniszterelnök és Jozef Sztálin szovjet vezető, hogy megbeszéljék a haditervet a második világháború megoldására.
1944 – Megszületett Komár László énekes, akinek nagylemezei, többek között: „Halványkék szemek”, „Elvis Presley emléklemez I-II.”, „Ez a divat 1957-62”.
1964 – Elindult a Mariner 4, amely először próbálta meg elérni a Marsot.
1990 – Margaret Thatcher lemondott az angol miniszterelnöki posztról.
1994 – Norvégia visszautasította az Európai Uniós tagságot.

70 éve, 1943. november 28-december 1-je között Teheránban tartották a három szövetséges nagyhatalom konferenciáját.
A második világháború idején a három szövetséges nagyhatalom – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia
és a Szovjetunió – állam-, illetve kormányfőinek első tanácskozásán először ült közös tárgyalóasztalhoz a „három nagy”: Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Visszarionovics Sztálin marsall, szovjet kormányfő. 1943 a fordulat éve volt az ötödik éve tartó második világháború menetében. Olaszország kiugrásával megtört a Berlin-Róma tengely, a német csapatok súlyos vereségeket szenvedtek a keleti fronton Sztálingrádnál és Kurszknál, Észak-Afrikában pedig a brit-amerikai csapatoktól, amelyek partra szálltak Szicíliában, és megindultak észak felé. 1943-ra a csendes-óceáni térségben Japán is elvesztette fölényét az Egyesült Államokkal szemben. A szövetséges fegyveres erők összpontosított támadásának kibontakozása szükségessé tette, hogy a rendszeres brit–amerikai bilaterális megbeszéléseket és az esetleges szovjet–brit, szovjet-amerikai tárgyalásokat legfelső szintű, háromoldalú konferencia kövesse. Nyilvánvaló volt, hogy döntéshozatalra csak egy közös csúcstalálkozón kerülhet sor. Az antifasiszta koalíciós csúcs helyszínének kiválasztásában döntő súllyal esett latba, hogy a perzsa állam fontos pozíciót foglalt el a Közel-Keleten, szovjet és brit katonai-politikai ellenőrzés alatt állt, 1941-től az Egyesült Államok is Iránon keresztül segítette a Szovjetuniót fegyver- és hadianyag-szállítmányokkal. Teherán mellett szólt földrajzi közelsége a Szovjetunióhoz: Sztálin nem akart túlságosan messze eltávolodni a hadszíntértől. A négynapos megbeszélés-sorozaton a hadászati kérdések domináltak, az eszmecsere és polémia középpontjában a közös stratégia kimunkálása állt. Az amerikai, a brit és a szovjet vezető megállapodott abban, hogy a küzdelmet Németország teljes vereségéig folytatják, nem kötnek különbékét a tengelyhatalmakkal. Hadászati-stratégiai elképzeléseiket is összehangolták: leszögezték, hogy az amerikai-brit erők 1944 májusában nyitják meg a második frontot Franciaországban (és nem a Churchill által korábban javasolt Balkánon), a szovjet fél megígérte, hogy az Overlord-hadművelettel egyidejűleg offenzívát indít keleten, majd Hitler kapitulációja után belép a Japán elleni háborúba.
A csúcstalálkozón megtárgyalt politikai kérdések közül kiemelten foglalkoztak a háború utáni lengyel határok ügyével. Roosevelt és Churchill lényegében egyetértett Sztálin kívánságával, hogy Lengyelország új nyugati határa az Odera legyen, keleten pedig az úgynevezett Curzon-vonalon húzódó, 1939. évi szovjet-lengyel határ maradjon meg. A három politikus elvben egyetértett abban is, hogy a német veszély újjáéledését csak Németország feldarabolásával lehet megakadályozni. Rooseveltnek az volt a véleménye, hogy a jövőbeli német veszély elhárításának egyetlen biztosítéka Németország öt részre való szétdarabolása, míg Churchill konföderációs elképzeléseket vázolt. Többek között azt, amely szerint Bajorország, Ausztria és Magyarország alkotna egy államszövetséget. Sztálin a délkelet-európai térségbe való angolszász behatolás szándékát vélte felfedezni e tervek mögött, ezért ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy Magyarországnak és Ausztriának külön-külön kell léteznie. Konkrét megállapodás ebben a kérdésben Teheránban még nem született. A szövetségesek ugyancsak elvi szinten megegyeztek egy új világszervezet létrehozásáról is, melynek a világbéke megőrzése lesz a legfontosabb feladata.
MTVA – Sajtó- és fotóarchívum

November 28. - A hálaadás napja.
November 28-án, csütörtökön ünneplik az Egyesült Államokban a hálaadás napját (Thanksgiving Day),
amely a karácsony mellett a legnagyobb amerikai családi ünnep.
1620. szeptember 16-án indult az angliai Plymouth kikötőjéből az Újvilágba a Mayflower nevű hajó, fedélzetén az első angol puritán kivándorlókkal. A Mayflower december 21-én kötött ki a mai Massachusetts állam területén; a zarándok atyák kolóniájukat kiinduló állomásuk után Plymouth-nak nevezték el.
A telepesek új élete igen nehéz körülmények között kezdődött: első telük rendkívül hideg volt, nem jutottak elegendő élelemhez, soraikat betegségek tizedelték, a tavaszt csak a 102 bevándorló fele érte meg. A következő évben az indiánok megtanították őket a növénytermesztés és a vadászat fortélyaira, így ősszel már bőséges termést takaríthattak be. Örömük és hálájuk kifejezésére nagyszabású ünnepséget rendeztek, amelyre William Bradford, Plymouth kormányzója a környékbeli indiánokat is meghívta.
Az Egyesült Államok függetlenségének 1776. évi kinyilvánítása után a kongresszus javaslatot tett egy évente tartandó, az egész nemzetre érvényes hálaadási ünnepnapra, amelyet az első elnök, George Washington 1789-ben deklarált is. 1863-ban Abraham Lincoln elnök - keresve a polgárháború borzalmai közt a nemzet egyesítésének módjait - hálaadási proklamációt adott ki, amelyben november negyedik (általában utolsó) csütörtökét a hálaadás napjává nyilvánította. A hagyományt 1941. november 26-án foglalták törvénybe, a Franklin D. Roosevelt elnök által aláírt jogszabály november negyedik csütörtökét hivatalosan is az ünnep napjává, egyben nemzeti ünneppé nyilvánította.
Az Egyesült Államokban a hálaadás a karácsony mellett a második legnépszerűbb családi ünnep, amelyet az emberek munkaszünettel, a rokonok és a hagyományos pulykasült "társaságában" töltenek el. Az ünnepi asztalon elhagyhatatlanul szerepelnek még olyan fogások, mint a pulykához felszolgált töltelék, áfonyaszósz, krumplipüré, zöldbab és sütőtöktorta. Az ünnepre szánt pulykák közül egy (vagy néha kettő) szerencsés kiválasztott „madár” elnöki kegyelmet kap, és megmenekül a kés alól. Ezt a fehér házi pulykaünnepséget Harry Truman elnök idején, 1947-ben rendezték meg először, de J. F. Kennedy elnök volt az első, aki 1963-ban megkegyelmezett egy ilyen szárnyasnak. MTVA – Sajtó- és fotóarchívum

2013. november 27., szerda

„Temerini hetek” (16.)



ALKOTMÁNYJOGI PANASZ
Döntsön az Alkotmánybíróság!

A 2012. október 22-én letartóztatott Koperec Csongor temerini és Smith Tomas adai fiatal bűnügyében az Alkotmánybírósághoz fordultam panasszal.
Mivel a két fiatal előzetes letartóztatásának december 6-ig való meghosszabbításáról szóló végzés jogerősé vált, ezzel a jogorvoslati lehetőségek kimerültek. Így, megteremtődtek a feltételek a szerb alkotmány 170. szakaszában előlátott alkotmányjogi panasz beterjesztésére, miszerint „alkotmányjogi panasz nyújtható be az állami szervek és a közmegbízatással felruházott szervezetek egyedi aktusai és intézkedései ellen, amelyek megszegik vagy megvonják az Alkotmányban szavatolt emberi vagy kisebbségi jogokat és szabadságjogokat, amikor védelmükre már más jogorvoslat nem áll rendelkezésre, vagy ilyen nem is volt előirányozva”.
Koperec Csongor és Smith Tomas, valamint a további öt előzetes letartóztatásban lévő fiatal esetében (akiket más ügyvédek képviselnek) – a véleményem szerint – sérült a szerb Alkotmány
– 27. szakaszának 1. bekezdésében szavatolt, a szabadságra és a biztonságra való jog („Mindenkit megillet a személyi szabadságára és biztonságára való jog. Szabadságvesztésre csak a törvényben előirányzott okokból és eljárás alapján kerülhet sor.”), 
– 31. szakaszának 1. bekezdésében a letartóztatás korlátozott idejére vonatkozó jog („A letartóztatás időtartamát a bíróság a szükséges lehető legrövidebb időre szabja meg, figyelembe véve a szabadságfosztás okait.”) és a
– 32. szakaszának 1. bekezdésében biztosított méltányos ítélkezésre való jog („Mindenkit megillet a jog, hogy az ellene folyó eljárás megindításának okául szolgáló gyanú megalapozottságáról, valamint az ellene felhozott vádakról független, pártatlan és törvénnyel megalakított bíróság igazságosan és elfogadható határidőben, nyilvánosan tárgyaljon és jogairól és kötelességeiről döntést hozzon.”).
A szerb Alkotmánybíróságnak létezik két 2013. évi döntése (Zvonimir Nikezić és Miroslav Mišković ügyében), miszerint „sérült a vádlott alkotmányos joga, hogy a letartóztatás korlátozott ideig tartson”. (Mindketten rövidebb ideig voltak börtönben, mint a magyar fiatalok.)
Erre a két ítéletre is hivatkozva, kértem, hogy az Alkotmánybíróság fogadja el az alkotmányjogi panaszt, állapítsa meg, hogy jogsérelem történt és az elszenvedett sérelmek miatt ítéljen meg anyagi kárpótlást védenceimnek.   

Újvidék, 2013. november 27.

Mgr. Bozóki Antal,
Koperec Csongor és Smith Tomas védőügyvédje


November 27.

Virgil napja.
A latin Virgilius név rövidülése. Ennek eredete bizonytalan, talán a Vergilius római nemzetségnévből való.
1988 – A Véradók Napja
1635 – Megszületett Francoise d’Aubigne de Maintenon francia írónő, királyi hitves, aki a nevelésről írt tanulmányok és levelek szerzője, valamint XIV. Lajos francia király második felesége volt.
1701 – Megszületett Anders Celsius svéd tudós, asztronómus, akinek hőmérsékleti skáláját ma is használjuk.
1763 – Esküvője után 3 évvel himlőben meghalt Pármai Izabella spanyol infánsnő, a nagy hatalmú II. József felesége.
1895 – Megalapították a Nobel-díjat.
1911 – Megszületett Teleki Géza gróf geográ­fus, geológus. Az 1944-ben megalakult Ideiglenes Nem­ze­ti Kormányban vallás- és közoktatási miniszter volt.
1920 – Megszületett Lakat Károly tanár, lab­da­rúgó, sportvezető, tizenháromszoros válogatott.
1940 – San Francisco-ban (California, USA) megszületett Bruce Lee harcművész, színész.
1942 – Seattleben megszületett Jimi Hendrix gitáros.
1963 – Meghalt Vaszary János író, színházi redező, Muráti Lili férje. Sikeres színházi darabokat, valamint filmforgatókönyveket írt.

2013. november 26., kedd

Adós, (ne) fizess!

1130 óbecsei kapott adóhivatali felszólítást 

Lassan ugyan, de kezd összeállni a kép: milyen szándék húzódhatott meg Óbecse község adóhatóságának a túlbuzgósága mögött? Miért rendelte el a szerbiai Gazdasági és Pénzügyminisztérium éppen ebben a Tisza-menti városban és a hozzá tartozó településeken az állami kinnlevőségek erőszakos behajtását?
Eleinte még – amíg nem leshettünk be az adóhivatali színfalak mögé – úgy tűnhetett, hogy csupán egy olyan sebtében elrendelt, kisebb formátumú szólóakcióról van szó, amit szeretnének „fű alatt, mindenféle parasztlázadástól mentesen” lebonyolítani, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a szokványosnak mondott és rutinszerűnek álcázott pénzbehajtási hadművelet hátterében sötét és alantas szándékok is meglapulnak. Ennek kiderítéséhez azonban legelőszöris az úgynevezett indítékot, a motivációs forrást kellett felfedni. Ez pedig azon nyomban előbukkant, amint górcső alá vettük: tulajdonképpen mijük is van az óbecseieknek, mi az, amivel rendelkeznek, és mindezen értékekben mi lehet az, ami szúr(hat)ja valakiknek a szemét.
A nyugdíjbiztosítási járulék fizetésével elmaradt, adóhivatal által „megszólított” földművesek ésszerű magyarázat hiányában jobbára csak találgattak és riogatták egymást. Az üresen tátongó államkassza kényszerű feltöltésének követelményén túl beszéltek arról is, hogy talán máris egy újabb beszolgáltatási hullám elé nézünk, amely során ismét elveszik a magyar gazdáktól a magyar termőföldet. Vagy a tartozás fejében aprópénzért elárverezik, és majd a tartományunkba irányított menekülteknek a kezére játsszák. Esetleg felvásároltatják az arab országokból érkező újsütetű gazdálkodókkal, akik pedig minden körülmények között meg tudják fizetni az értékes termőföldek vételi árát.
Óbecse község határában összesen 40 320 hektár megművelhető föld van – apró területekre szabdalva, a végsőkig fölparcellázva – 6002 személynek a tulajdonában. (Ha arányosan elosztanák, még 7 hektár sem jutna fejenként!) A gazdák között szép számban vannak olyanok, akik csupán fél vagy egy holddal rendelkeznek. Viszont a jogszabályok rájuk is ugyanúgy vonatkoznak, ők is ugyanúgy kötelesek fizetni a különféle járulékokat, mint a több száz hektáros birtokkal rendelkezők. A mini parcellások viszont a vérszegény jövedelmükből – ha egyéb bevételük nincsen – képtelenek fizetni a 90 ezer dináros nyugdíjbiztosítást. Hiába is macerálja őket az adóhivatal újabbnál újabb fölszólításokkal, hiába rémítgeti őket végrehajtókkal. Sőt ők még azoknak a helybeli parasztoknak a szemében is szálkát jelentenek, akik terjeszkedni szeretnének, és akik szíves-örömest fölvásárolnák a kicsik termőföldjeit.  
Boja András éveken át volt a községi önkormányzat mezőgazdasági ügyekkel megbízott tanácsosa, aztán pedig megalakította Óbecsén a Gazdakört. Ő azt mondja, hogy ezeket az aprócska termőterülettel rendelkezőket nem is lenne szabad gazdának/gazdálkodónak nevezni, hanem csak földtulajdonosnak. (Logikusnak tűnő érvelés.) Az adótartozások kapcsán pedig a következőket nyilatkozta:
 – Hozzánk eddig még nem jöttek segítséget kérni az emberek, úgy látszik, mindenki próbál egyedül megbirkózni a kirótt adóterhekkel. Ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy a mi gazdakörünk egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egységesen kialakított állásfoglalásuk ezért nincs is ebben az ügyben. Annyit viszont tudok, hogy a panasz nem új keletű, a péterrévei gazdák számára már ismerős a községi adóhatóság túlbuzgósága. Ugyanis már 2011-ben is próbálkoztak ilyen erőszakos tartozásbehajtással, csak akkor még szolidabban, visszafogottabban csinálták. Emlékszem pontosan, 35 olyan személy jelentkezett nálunk az önkormányzatban, akit kényszerű adóbehajtással fenyegettek… Lehet az embereket ilyesmivel ijesztgetni, de nem a végtelenségig, előbb-utóbb valamilyen formában rendezni kell a földművesek nyugdíjbiztosítását. Meg kell határozni pontosan, hogy ki köteles fizetni és ki nem. Ugyanúgy az egyes kategóriákat, besorolásokat is, mert az valóban nincs rendjén, hogy a 3 hold földdel rendelkezőtől is ugyanannyi járulékot követelnek, mint a 300 hektáros gazdától. És persze a nyugdíjbiztosítási alap háza táján is elkelne egy kis rendcsinálás. Az én adataim szerint Szerbiában 600 ezernél is több bejegyzett földműves-gazdaság van, viszont a nyugdíjjárulék fizetését csak 41 ezer embertől követelik meg. A többieket nem is próbálják bevonni. Ez pedig óriási igazságtalanság. Első lépésként azonban magán a törvényen szükséges okvetlenül változtatni, hogy átlátható és betart(at)ható legyen, vagyis be kell vinni az egész ügyet a parlamentbe. Fremond Árpád VMSZ-es képviselő ezt most megtette, és hiszem, hogy lesz folytatása is. Ő föltette a kérdést, hogy vajon csak a vajdasági földműveseket fenyegetik kényszerű foglalással az adótartozások miatt, vagy a fővárostól délre esőket is. Erre a várjuk most a választ…
És amíg mi lessük-várjuk a feleletet (azt a feleletet, amit magunktól is, kérdezés nélkül is tudunk), addig az érintettek ugyanúgy mérgelődnek és idegeskednek, mint idáig. Addig a másfél milliós tartozással terhelt Zórád Zoltánék folyton kilincselnek, futkosnak egyik termelőtől, egyik hivataltól a másikig. Szervezkednek, összefogást sürgetnek, kitartásra buzdítják a sorstársaikat. Addig az egészségügyi biztosítás nélkül élő Berkes Károlyt annyira megviseli az eset, hogy ha csak szóba kerül a téma, férfiember létére majdnem elsírja magát. Addig a városi adóhivatal igazgatónője úgy hazudik bele a tévékamerába, hogy a még szeme sem rebben. Nem szégyelli kijelenteni, hogy az adótartozások ügyében még egyetlen panaszos sem járt náluk a hivatalban. Persze… 1130 érintett közül egy sem…

Szabó Angéla

A virtuális adósság



Földje nincs, de tartozása van?

Adatközlőm már huszonöt évvel ezelőtt elköltözött Óbecse községből. Termőföldje is csak addig volt, amíg ott élt Bácsföldváron. Két kataszteri holdat örökölt az édesapjától, amit nagyon gyorsan pénzzé is kellett tennie, mert megnősült, családot alapított és minden egyes dinárra szükségük volt. Így amikor házépítésbe kezdtek, eladták az apai jussot. Újabb parcellát viszont nem vásárolt sem a szülőfalujában, sem abban a városban, amely már negyed évszázada az otthona. Nem csoda hát, ha egyszerűen nem győzött csodálkozni, amikor nemrégiben (levélben) egy felszólítást kapott az óbecsei adóhivataltól, amelyben arról tájékoztatták, hogy 960 000 dináros tartozást halmozott fel, mivel nem fizette a földművesek kötelezőnek beállított nyugdíjjárulékát. Adósságát pedig szíveskedjék az értesítés átvételétől számított 5 napon belül törleszteni!
– Csakis valamilyen félreértésről lehet szó – nyugtatgattam magamat –, hiszen huszonöt éve még egy lapátra való földem sincsen Óbecse község területén. Ezért nem is halmozhattam föl ilyen jellegű tartozást. Egyébként sem számítok mezőgazdasági termelőnek, mert a saját szakmámban, a fémiparban dolgozom – meséli fölháborodottan. – Kocsiba ültem és bementem az illetékes adóhivatalba. Ott már jó néhányan várakoztak a folyosón, főleg péterrévei termelők, akik szintén a be nem fizetett nyugdíjjárulék ügyében akartak tájékozódni. Valamennyien zúgolódtak a 120 százalékos büntetőkamattal megtoldott tartozások miatt, és egyikük-másikuk föl is emelte a hangját a szerbül beszélő hivatali ügyintézővel való diskurálás közben.  Amikor sorra kerültem, elmondtam, hogy nekem semmilyen adóhátralékom nincsen és nem is volt soha. Bácsföldváron egy barázda termőfölddel sem rendelkezem, és nem is laktam soha abban az utcában, amelyet lakcímemül tüntettek föl a fölszólításban. A hölgy azonban hajthatatlannak bizonyult és váltig azt ismételgette, hogy márpedig ezt a tartozást kénytelen leszek rendezni, mert ha nem, akkor annak súlyos következményei lesznek. Mondtam, rendben van, ha már tudják, hogy van földem a szülőfalumban, akkor közöljék végre velem is, hogy hol, merre és mekkora parcelláról van szó, mert „lehetséges”, hogy valóban van néhány holdnyi gazdaságom, csak éppen nem tudok róla! Erre azt felelte, hogy nem az ő dolguk a bizony(ít)gatás, hanem nekem kell igazolnom azt, hogy a történetben vétlen és ártatlan vagyok. Majd elkezdte sorolni, hogy milyen dokumentumokat kell beszereznem. (Meddig éltem Bácsföldváron, mióta nem vagyok ottani lakos, tulajdonlap a földhivatalból stb. stb. Azt mondanom sem kell, hogy minden egyes dokumentum kiadásakor illetéket kell fizetni, tehát ez „játék” pénzbe is kerül.) Tehetetlen dühömben otthagytam. Amikor kissé lehiggadtam és másnap visszamentem, egyik irodából a másikba küldözgettek. A végén azt mondták, ha majd minden papírom hiánytalanul meglesz, akkor jelentkezzek, és akkor le fogják írni a tartozásomat. Felét jóváírja az adóhivatal, a másik felét meg a nyugdíjbiztosítási alap. Természetesen ezt nem hagyhattam szó nélkül. Mondtam az ügyintézőnek, mit szól ahhoz, ha én most az adóhivatalt beperelem, mert egy enyhe lefolyású szívinfarktust kaptam, amikor megláttam, hogy mekkora adósságot akarnak a nyakamba varrni. És mert az életemet veszélyeztették, kártérítést követelek. Meg az üzemanyagköltségnek és a hivatali aktatologatásból származó kiadásaimnak a megtérítését is. (Mindenütt 400-800 dináros illetéket kellett fizetnem. Csak a belügyi titkárságon otthagytam 2 000 dinárt. Ahogy számolgattam, ez a „játék” – mire a végére érek – legalább 15 000 dináromba fog kerülni. Ezt ki téríti meg nekem? És ha valóban úgy történik minden, ahogy mondták, akkor azzal elismerik (vagy beismerik), hogy tényleg nem volt tartozásom. Akkor viszont mire volt jó ez az egész hercehurca? Arra, hogy pénzt csaljanak ki a zsebemből?
Hogy miféle tanulság vonható le a fönti esetből? Az bizonyosan, hogy az adóhivatal eléggé slendriánul vezeti az adókötelesek nyilvántartását. Márpedig ha baj van a névsorral, ha elírások történnek a lakcímek esetében, akkor nyilván az adósságként föltüntetett összegeket illetően is „vaskos hibák csúszhatnak” a számításokba. A balga és gyanútlan adófizető állampolgár pedig – akit már gyerekkorában igyekeztek adófegyelemre nevelni a szülei –, a kényszerű végrehajtástól való félelmében és tájékozatlanságában jobb híján: fizet. Mint a katonatiszt. Ezek szerint innentől bárki bármikor meggyanúsítható azzal, hogy valamilyen kitalált, légből kapott tartozása van az állam felé. A hivatal háborítatlanul packázhat az ügyfelekkel: kedvtelésből, heccből, szórakozásból. Neki viszont védenie kell magát a pénzügyi hatóság állításaival szemben, bizonyítania kell a vétlenségét és harcolnia kell a saját igazáért.
Észbontó. Nem?

Szabó Angéla