Csorba Béla beszéde a
temerini’48-as ünnepségen
Számunkra ilyen,
lélekkarcoló, felkavaró ünnep március 15-e. Noha a rá való emlékezést a
szabadságharc leverése után betiltották, elpusztítani nem lehetett, még úgy
sem, hogy a karhatalom olykor a tömegbe lőtt, mint 1860-ban, vagy rendőrökkel
verette össze a népet, mint Kádár gulyáskommunizmusa idején. De meghamisítani
sem sikerült, pedig szinte minden rendszer, a jobboldaliaktól a baloldaliakig,
megpróbálkozott ezzel. Egy időben még itt nálunk, Tito kommunistái is. Ám a
ragacsos, nyálkás ideológiát, úgy látszik, ez az ünnep nem szereti: előbb-utóbb
lerázza magáról, mint kutya az esővizet. Lényege végeredményben két látszólag
egyszerű fogalomban összesűríthető: polgári szabadság és nemzeti önrendelkezés.
Ameddig e két fogalom nem veszíti el aktualitását, mert lesznek, akik
mindkettőt akarják, és úgy vélik, hogy mindkettőért érdemes küzdeni, addig,
március 15-e sem fog veszíteni elevenségéből, addig sem megölni, sem
meghamisítani nem lehet!
Azok, akik valamennyire ismerik 1848 dicső
napjainak történetét, tudják, hogy a forradalom győzelméhez Petőfinek és
társainak bátor helytállása és kockázatvállalása nélkülözhetetlen volt, de hogy
a változtatni akarás igénye gyökeret verjen és megszilárduljon az ország
jogrendjében, ahhoz szükséges volt az is, hogy Magyarország akkori politikai
elitje felnőjön a feladatához, és mintegy átlépve saját árnyékát, történelmi
kompromisszumot kössön a társadalommal, a néppel, a nemzettel, vállalva akár a
bécsi udvarral történő szakítás egyáltalán nem veszélytelen politikáját is. E
történelmi kompromisszum nélkül aligha ment volna végbe magyar magyar elleni
polgárháború nélkül a jobbágyfelszabadítás, a rendi országgyűlés aligha szavazta
volna meg saját ősiségéből származtatott előjogainak megnyirbálását, például a
közteherviselést, a polgári képviseletet, a cenzúra eltörlését és a
sajtószabadságot, vagy az Erdéllyel történő egyesülést is. 1848-nak lényeges,
mondhatni nélkülözhetetlen mozzanata a márciusi ifjak radikalizmusa, az „Itt
nyilam, hova lőjem” republikánus dühe, de legalább ennyire fontos a kor
politikai elitjének, a rendi társadalom reformerjeinek a készsége, amely
segített megértetni számukra, hogy nem a bécsi udvar, hanem a népük, a
társadalom túlnyomó többsége, a nemzet mellett a helyük. Persze voltak akkor
is, akik a húsosfazekakhoz és a bársonyszékekhez jobban vonzódtak, mint a
közérdek bátor és önfeláldozó képviseletéhez: többségük a szabadságharc
leverése után sokra vitte -- Közismert:
a hazaárulás minden időkben, levert forradalmak évadán különösen, jól fizet.
De március 15-e alkalmas időpontja
nemcsak az ünneplésnek, hanem az önvizsgálatnak is. Szükségszerűen felmerül
ilyenkor a kérdés: és mi, mi, kedves ünneplő barátaim, a mai vajdasági magyar
politikai elit tagjai hogyan állunk március 15-e két alapértékének
megvalósításával? Van polgári
szabadságunk? Van bizony! Csak éppen pórázon vezetik, mint szombat délután a korzón
a jól nevelt pincsiket. Szájkosárra sincs szükség, Vajdaságban a szabadság nem
harap. Eközben Szerbiában csupán egy hónap
alatt 21 százalékkal csökkent a személyi jövedelem, és az IMF által diktált
újmódi gyarmatosításnak, amit a belgrádi kormány, prüszkölve ugyan, de
kiszolgál, még egyáltalán nincs vége. Családok ezrei, köztük igen sok magyar
került szó szerint is a kilátástalanság szélére. Nem hivatalos, de hihető
adatok szerint az elmúlt néhány évben több mint negyvenezer vajdasági magyar
vándorolt Magyarországra, Nyugat-Európába és az Óceán másik partjára
megélhetést keresni. A foglalkoztatottak érdekvédelme egyenlő a nullával, emellett
a magyarok helyzetét nagyon sok helyen a más nemzetiségű társaikat is sújtó
kizsákmányolás mellett nemegyszer a főnökeik által szított nyelvi és nemzeti
diszkrimináció is nehezíti.
És
hogy állunk a másik 48-as alapértékkel, az önrendelkezéssel? Sikerült autonómiát teremtenünk? Egy fenét! Van helyette egy propagandisztikus
célokból agyondicsért, korlátozott jogkörű nemzeti tanácsunk, benne néhány telhetetlen
akarnokkal, és még több jó szándékú tehetetlennel. A pénz Magyarországról jön,
a szerb költségvetés hozzájárulása az előbbinek csekély töredéke, holott a
vajdasági magyarok adódinárjai nem a pesti, hanem a belgrádi kincstárat
gyarapítják. Így néz ki nálunk a közteherviselés nemzeti vetülete.
S mindeközben mit tesz a vajdasági magyar
politikai elit? Bírál? Tiltakozik a
parlamentben? Netán hallásra nyitja és lehajtja becses füleit, hogy eljusson
hozzá a XXI. század vajdasági Tiborcainak panasza? Dehogyis.
Egyik része hallgat, vagy csikorgatja a fogát, a másik pedig benn ül
parlamentben és kormányban, a kormányzati felelősségvállalás terhének súlyától
rogyadozó államtitkári bársonyszékeiben, persze eközben kerül-fordul azt
halljuk, hogy a szerb-magyar kapcsolatok olyan jók, hogy azok már nem is az
égben, de egyenesen a sztratoszférában szárnyalnak.
Itt tartunk most, drága testvérek,
kormánypártiak és ellenzékiek, VMSZ-esek és VMDP-sek, és mindenki más.
Pedig itt az idő, sőt, már jócskán el is
késtünk.
Ideje volna felütni ’48 krónikáját, hátha
tanulhatunk belőle valamit. Például azt, hogy a fővárosi hatalomnak gazsulálva nem
lehet önrendelkezést teremteni. Semmilyet. Korlátozott autonómiát sem.
Legfeljebb egy Brüsszelnek hízelgő, népiesre dekorált politikai bábjátékot.
Vagyis a VMSZ-nek, ha valóban autonómiát akar, nincs mit keresnie a kormányban,
hiszen eddig abból a vajdasági magyaroknak az égvilágon semmi hasznuk nem
volt. Aztán meg talán ideje volna már
összefogni, a politikai pártoknak egymással is, de legkivált magukkal a
vajdasági magyarokkal, megfogalmazva népünk közös érdekeit egy új
történelmi konszenzus jegyében, ahogyan azt egyszer már megtettük éppen
huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben, amikor létrehoztuk a történelmi VMDK-t!
Temerin, 2015.
március 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése