ÚJVIDÉK ADÓSSÁGAI

Megoldatlan nemzeti kisebbségi kérdések a tartományi székvárosban

A nemzeti kisebbségi jogok megvalósításáról a szerb és a magyar politikusok is leginkább csak nagy általánosságban és pozitív értelemben beszélnek. Nem ritkán hallani azt is, hogy „Szerbiában a legmagasabb európai mércéknél is magasabb a kisebbségvédelem”.
A nemzeti kisebbségi jogok tényleges megvalósítása a helyi önkormányzatokban azonban ritkán képezi komolyabb elemzés és vita tárgyát, akkor is többnyire csak valamilyen nemzeti jellegű incidens kapcsán. Ez a legtöbb községi nemzeti viszonyügyi tanácsban sem vált gyakorlattá. (Vajdaság 45 községe közül 41-ben létezik ilyen testület.) Az pedig végképen nem, hogy milyen nyílt és megoldatlan kérdések vannak ezen a területen, és hogyan lehetne azokat méltányosan rendezni.
Az egyre fogyó újvidéki magyar közösség helyzetéről és jogaink gyakorlati megvalósításáról sem igen eset szó az utóbbi években. Legutóbb a – még mindig – egynyelvű helységnévtábla kapcsán került a hírekbe a tartományi székváros, illetve „Vajdaság Autonóm Tartomány fő adminisztratív központja” – ahogyan a tartomány Alapszabálya (10 szakasz 1. bekezdés) fogalmaz. Újvidéken több más, elhúzódó nemzeti kisebbségügyi kérdés is megoldatlan, pedig ezen a téren is példát kellene mutatnia.

Egynyelvű helységnévtábla

Újvidék város szűkebb területén (Pétervárad és Kamanc nélkül) – a Wikipédia szerint – 1991-ben 179 626 lakos volt, ebből 114 966 szerb (64,3%), 15 778 magyar (8,8%). A 2002-es a népszámláláskor a székváros lakóinak száma 191 405 lakos volt, ebből 141 475 szerb (73,9%) és 11 538 magyar (6%).
Az utóbbi tíz évben Újvidék lakossága jelentősen felduzzadt, elsősorban a délszláv háborúk idején ide irányuló menekültek sokasága miatt. A magyarok (abszolút és relatív) száma viszont tovább csökkent.
A városban – az Alapszabály 6. szakasza értelmében – „hivatalos használatban van a szerb nyelv és a cirill betűs írásmód”. Hivatalos használatban van még „a magyar, a szlovák és a ruszin nyelv, valamint írásmód is, a törvénnyel és a város külön határozatával összhangban”. (Érdemes lenne elemzést készíteni arról, hogy valósulnak meg ezek a rendelkezések a városi közigazgatás munkájában – ha lenne erre vállalkozó.)
A szerb alkotmány 79. szakaszának 1. bekezdése alapján a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogosultak, hogy „azokon a területeken, ahol az összlakosság jelentős részét képezik a hagyományos helyi elnevezések, az utcák, települések nevei és a topográfiai jelzések az ő nyelvükön is ki legyenek írva, a törvénnyel összhangban”.
Mivel Újvidéken hivatalos használatban van a magyar, a szlovák és a ruszin nyelv is, a város helységnévtábláit ezeken a nyelveken is ki kell írni (csakúgy, mint abban a további 26 vajdasági községben, ahol a magyar nyelv és írásmód is hivatalos használatban van).
A helyzet viszont az, hogy Újvidék bekötőútjainál csak egynyelvű helységnévtábla van. Erre a körülményre Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (adai) elnöke az Aleksandar Grujić városi ombudsmannak címzett (május 18-án közzétett) levelében hívta fel a figyelmet. Kérte, hogy tegyenek eleget a város Statútumában megfogalmazott hivatalos nyelvhasználatnak és a város nevét kisebbségi nyelveken is írják ki. – Ha már azt mondjuk, hogy Újvidék egy toleráns város és annak a tartománynak a székvárosa, ahol hat hivatalos nyelv van használatban (ezt hangoztatták a Magyar Köztársaság elnöki látogatásakor), akkor cselekedjenek is ilyen szellemben – írta a Vajdaság Ma hírportálnak küldött levelében Csonka Áron.
A Tartományi Ombudsman június 28-án azt javasolta a polgármesternek, hogy a város illetékes szervei gondoskodjanak a többnyelvű táblák elhelyezéséről az utak mellett, a város ki- és bejáratainál. A táblákon a község területén hivatalos használatban levő kisebbségi nyelvek helyesírása szerint tüntessék fel a város nevét, tehát magyarul, szlovákul és ruszinul. A feliratot a vonatkozó szabályokkal összhangban ugyanakkora betűkkel kell kiírni, mint amekkora betűkkel a szerb Novi Sad felirat áll rajta, és a táblán ez alatt a felirat alatt vagy a szerb felirattól jobbra kell elhelyezkednie – olvasható a jogvédő közleményben.
Az újvidéki önkormányzat polgárjogvédője július 8-án értesítette a VMDK-t, hogy „elrendelte a városi közlekedési igazgatóságnak, amely hivatott a táblák elhelyezésére, hogy ezeket a hiányosságokat orvosolja és harminc napon belül értesítse a megtett lépésekről”. Ez alatt talán az értendő, hogy városba vezető útvonalak mentén olyan táblákat kell felállítani, amelyeken Újvidék neve magyarul, szlovákul és ruszinul is fel lesz tüntetve.
A megszabott határidő hamarosan lejár. Kíváncsian várjuk, hogy – hosszú idő után – többnyelvű lesz-e a tartományi székváros helységnévtáblája. A tartományi és a városi jogvédő is csak úgy tud tekintélyt és elismerést szerezni a nemzeti kisebbségek körében, ha érvényesíti az alkotmány és törvény adta jogaikat.

Méltó emlékmű nélkül

Több, mint két évtizedes követelése az újvidéki magyaroknak, hogy Futaki úti katolikus temetőben megépülhessen az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarok emlékműve.
– Az újvidéki és környékbeli magyarok 1990 óta tartanak megemlékezést a Futaki úti temető katonatemetői részében, de szinte illegálisan, méltatlanul szerény körülmények között s szégyellni valóan szerény, a helyi magyar polgárok által a valamikori katonatemető turulszobrának darabjaiból összerakott emlékmű előtt, a kezdeti években rendőri zaklatásoktól kísérve – olvasható Matuska Márton Aki kiállt áldozataink emlékműve mellett című írásában (Magyar Szó, 2010. július 6.).
Makovecz Imre (1935) budapesti műépítész 1995-ben ingyen elkészítette a Csonka tornyú kápolnát ábrázoló temetői emlékmű tervrajzát. Az emlékkápolna azért nem épülhet meg, mert „ehhez 16 éve folyamatosan hiányzik a városvezetés támogatása. Milošević szocialistái, Šešelj vajda radikálisai, de Tadić államfő demokratái sem akarják azt, hogy a magyar áldozatokra kápolna emlékeztessen Újvidék szívében. Ehhez hiányzik – most éppen – Igor Pavličić hozzájárulására” – írta Ternovácz István a Tarlós István „Novi Sadba” látogat című írásában (Vajdaság Ma, 2011. február 1.).
Dr. Dejan Janča Tartományi Ombudsman, tavaly nyáron, nem sokkal (2010. július 3-i) elhalálozása előtt, kezdeményezte Újvidék város polgármesterénél egy méltó emlékmű felállítását az 1944 végén, 1945 elején kivégzett ártatlan magyarok emlékére.
Janča találkozott is a város polgármesterével és kifejtette neki, hogy ez a szerb vállalás elkerülhetetlen.
– Nem tudni, milyen érvek hatására – hiszen a két fél megbeszélésének lényege nem került a nyilvánosság tudomására –, de a polgármester elfogadta az ombudsman kezdeményezését, s néhány nap múlva megbeszélést folytatott ez ügyben a temetőgondozó Lisje vállalat vezetőivel, s annyiban maradtak, hogy a vállalat vezetői folytassanak egyeztető megbeszélést a megemlékezés szervezőivel. Az ombudsman egyébként tudatta a polgármesterrel, ez pedig a temetőgondozókkal, hogy a megemlékezés színhelyére Makovecz Imre készített egy megfelelő emléktornyot, s azt kellene eldönteni, hol lehetne felállítani – olvasható Matuska Márton idézett írásában.
Újvidék polgármestere, a demokrata párti Igor Pavličić azonban „nem hajlandó szóba állni azokkal az újvidéki magyarokkal (sőt írásos megkeresésükre sem válaszol!), akik azt szeretnék elérni, hogy a Futaki úti katolikus temetőben megépülhessen az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyarok emlékműve” – írja Ternovácz István az említett írásában.
Nem hivatalosan olyan érvélések is elhangzottak, hogy az emlékmű „túl magas” lenne (állítólag 17 méter), illetve „magasabb, mint a fasizmus áldozatainak (1941–1945) Duna parti emlékműve”, ezért nem fogadható el, meg hogy a szervezők „nem nyújtották be az előírt dokumentációt”.
Vladimir Kopicl, Újvidék polgármesteri hivatalának képviselője, a polgármester megbízásából, talán a kezdeményezők kitartásának köszönve, 2011. március 11-én fogadta Papp Ferencet és Matuska Mártont. A kéttagú küldöttség írásban fordult a polgármesterhez, hogy segítsen az 1990. november 1-je óta rendszeresen szervezett megemlékezés legalizálásában és városi rangra emelésében, A küldöttség továbbá kérte a Makovecz Imre tervezte emlékmű felállítását, és hogy az őszre esedékes megemlékezésen a polgármester személyesen vegyen részt. Kopicl megígérte, hogy a kérelmeket továbbítja a címzettnek, arra kérve a küldöttséget, hogy „a megemlékezés történetéről állítsanak össze egy tájékoztatót, hogy a valószínűleg ez ügyben meginduló megbeszéléseken a döntéshozatalban részt vevők megérthessék, hogy miről van szó” (M: Emlékművet a temetőbe, Magyar Szó, 2011. március 12., 7. o).
A kezdeményezők eddig egyetlen komoly támogatóra leltek, Schmidt Pálné Makrai Katalin, a Magyar Köztársaság elnöke nejének személyében, aki vállalta az emlékmű felépítésének védnökségét.
Az emlékmű felállítása azonban továbbra is kérdéses. Papp Ferenc, a Nagy Sándor Műemlékvédő és Hagyományápoló Egyesület elnöke és Matuska Márton, az Újvidéki Diáksegélyező Egyesület elnöke 2011. július 23-i felhívásukban elmondják, hogy „egyes magyar politikai szervezetek (elsősorban domináns politikai pártunk) elvtelen alkuba bocsátkoztak a szerb hatalommal, ellenzik az emléktorony felépítését, megelégednének sokkal egyszerűbb emlékművel is”. Felkérték azokat a magyar politikai pártokat, civil szervezeteket és egyházaink képviselőit, akik egyetértenek a Makovecz által készített emlékmű építésének tervével, hogy aláírásukkal támogassák azt.
A jelekből ítélve, az emléktorony az idén sem készül el.

Rontják a város jó hírnevét

Újvidéken gond van a magyar közösség műemlékeinek a megőrzésével is.
Az egykori újvidéki Egység Sportegyesület Anton Csehov utcában levő épületét 2007-ben nyilvánították műemlékké, azóta a Városi Műemlékvédő Intézetnek kell(ene) gondot viselnie rá. Állítólag kidolgozták azt a tervet, amely alapján az épületet felújítják, de a munkálatok mindmáig nem kezdődtek el.
– Az Egység Molnár György építészmérnök tervei alapján épült 1890-ben, eklektikus stílusával az egyik legszebb épület volt a városban. Az 1790-ben alapított Újvidéki Polgári Céllövész Egyesületet fennállásának 100. évfordulójára emelték. A múlt század nyolcvanas éveiben még működött itt a lövölde, később azonban az épület elhagyatottá vált, beköltöztek a drogosok és a hajléktalanok. A valamikor impozáns, villaszerű építmény helyén most romhalmaz áll, noha az elmúlt évtizedek során a városi önkormányzat többször is tervbe vette felújítását, de nem lett belőle semmi. A legnagyobb gond az, hogy senkinek – sem az önkormányzatnak, sem a magánberuházóknak – nem fűződik komolyabb érdeke a tatarozáshoz, a felújításban nem igazán látnak pénzforrást. A becslések szerint az építmény helyrehozatalához (ha most megkapnák a pénzt, és nem várnának tovább, hanem azonnal belefognának a munkába) legalább félmillió euró kell – írja a Magyar Szó (Újjáépítik az Egységet, 2011. július 27., 12. o. ).
Az utóbbi időben olvashattunk/hallhatunk arról is, hogy „áldatlan helyzetben van az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ, mert nincs, aki pénzelje”, hogy „a központban beázik katolikus templom, de az egyház továbbra sem kap segítséget az önkormányzattól”, hogy „a telepi templom is beázik, a falai veszélyes állapotban vannak, hullik a vakolat”. Ugyancsak értesülhettünk „a város központjában soviniszta rigmusokat skandáló fiatalok felvonulásáról”, vagy éppen a többségében (talán még) magyar lakosságú Telep nevű városrészben elkövetett bűncselekményekről is. Ez a városrész „valamikor biztonságosnak számított, ma viszont az egyik legveszélyesebb része Újvidéknek”.
Mindez nem éppen a kisebbségi kérdések iránti fogékonyságról tanúskodik, rontja a város jó hírnevét, de az itt élő magyarok közérzetét is.
Az évek óta rendezetlen problémák miatt azonban nem lehet csak a városi vezetést okolni. А városi képviselő testületben három magyar (nevű) képviselő is van, akik közül egy a Vajdasági Magyar Szövetséget, kettő pedig a Demokrata Pártot képviseli.
Városi szinten létezik a Nemzeti Viszonyügyi Tanács is, amelynek feladata „a nemzeti egyenrangúság érvényesítésének, védelmének és fejlesztésének megvitatása, a törvénnyel és az Alapszabállyal összhangban”.
A tanács tíz tagja között öt szerb, két magyar (közülük az egyik a Tanács alelnöke), egy horvát, egy ruszin és egy szlovák nemzetiségű (az elnök) van. A testület ilyen nemzeti összetétele azonban már eleve blokkolja a munkát, mivel a szerb tanácsnokok egyhangú támogatása nélkül – többségi szavat hiányában – semmilyen dologban nem lehet dönteni. (A helyi önkormányzatokról szóló 2007. évi törvény 98. szakaszának 6. bekezdése szerint „a nemzeti viszonyügyi tanács tagjai jelölésének és megválasztásának biztosítania kell a szerb nép és a nemzeti kisebbségek arányos képviseletét azzal, hogy sem a szerb népnek, sem pedig egyetlen nemzeti kisebbségnek sem lehet többsége a tanácsban.) Ezért nem kell csodálkozni azon sem, hogy a tanács két év alatt mindössze három ülést tartott. Kérdés viszont, hogy a magyar képviselők megfelelő módon képviselik-e a város magyar közösségét és megtettek-e mindent a megoldatlan kérdések rendezése érdekében?
Újvidék, 2011. augusztus 2.
Bozóki Antal