VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS
Gyakorlati esetek (4.)
Hogyan (nem)
valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő
jogaikat?
Ötödik példa:
Néhai Mérey István
zombori nyerges- és szíjgyártó mester ügyében, akit 1944-ben a partizánok
elhurcoltak majd kivégeztek, történt meg az első rehabilitálás a vajdasági
magyarok körében, a zombori (akkor) Kerületi Bíróság, a Reh. 7/07 számú, 2007.
december 4-én keltezett határozatával.[1]
Zagyva Emma, az áldozat most nyolcvanéves lánya – ismereteim szerint eddig sem az elkobzott vagyont
nem kapta vissza, de a kárpótlási törvény alapján más jogai sem tudta
megvalósítani.
A szerb állam megfellebbezte a pozitív ítéletet –
amelyben a zombori bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt Zagyva Emmának
–, arra hivatkozva, hogy „a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva”! – A
fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a
bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen
átlépve a 90 napos válaszadási határidőt! – írja Zagyva Emma fia, illetve az unoka Tibor.[1]
Hatodik példa:
Hatodik példa:
Az újvidéki Sz. Piroska kárpótlási
ügye – a minisztériumi utasítások hiányában – teljesen zsákutcába jutott.
Piroskát és három elhunyt családtagját – szüleit és a nagyanyját – az újvidéki
Felső Bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. A bírósági döntés elismerte,
hogy Piroskáék politikai-ideológia üldözés és erőszak áldozatai voltak, s hogy
a családot minden ok nélkül kezelték háborús bűnösként, hurcolták el 1945 januárjának
végén Csúrogról a járeki táborba.
Tavaly
április elején a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap (PIO)
tartományi fiókszervezetéhez fordultunk, azzal a szándékkal, hogy Piroska
számára a rehabilitálási törvény egyik előírásával összhangban elismerje a
külön szolgálati időt és a törvényben szereplő havi pénzbeli térítést.
Az alaptól az a
válasz érkezett, hogy egyelőre még nem tudnak eljárni az ügyben, mert nem
kaptak arra utasítást a köztársasági foglalkoztatási és szociálpolitikai
minisztériumtól. Az alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektorának az
igazgatója azt nyilatkozta sajtónak, hogy, „ennek a hivatalnak meg van kötve a
keze mindaddig, amíg az ügy procedurális bonyolításával kapcsolatos
köztársasági instrukciók meg nem érkeznek. Ezek hiányában sem pozitív, sem
negatív döntést nem hozhatnak.”[3]
Ez voltaképp azt jelenti, hogy hiába fogadták el a
rehabilitációról szóló törvényt, a hasonló esetekben senki sem tudja
érvényesíteni a jogait, hiszen hiányoznak a jogszabály végrehajtásához szükséges
minisztériumi utasítások.
Az ügyben, a
többszöri sürgetés ellenére sem történt előrelépés. Most nem marad más hátra,
mint közigazgatási pert indítani az Alap ellen. Tekintettel arra, hogy ilyen
joggyakorlat nem létezik, kérdés, mit fog dönteni a bíróság? Ha netán kötelezi
is az Alapot a határozat meghozatalára, amellyel elismeri Sz. Piroska jogai,
végrehajtja-e az Alap a döntést, és nem-e ismét a kísérő jogszabályok hiányra
hivatkozik? Képes-e a bíróság kényszeríteni
a minisztériumot a szükséges utasítás meghozatalára?
Sz. Piroska ügyében
függőben van a pénzügyi kárpótlási kérelem sorsa is, melynek átadására a
törvény szerint ugyancsak joga van a sértettnek. Mivel a tavaly áprilisban
benyújtott kárpótlási igényt válaszra sem méltatta a kérdéssel foglalkozó
bizottság, a törvény szerint perre kellett vinni az ügyet.
A 2013. május 14-én
tartott bírósági tárgyaláson az alperes Igazságügy-minisztérium képviselője meg
sem jelent.
A Köztársasági Vagyonjogi
Ügyészség 2013. július 7-i, a keresetre adott válaszában azt írja, hogy a
táborban „álélt lelki fájdalom és félelem, alapján való kárpótlást a
rehabilitálási törvény, amely mint lex specialis rendezi az ilyen alapon való
kárpótlást, nem látja elő, de úgyszintén a Kötelmi Törvény rendelkezései sem”.
– A felperes
hivatkozása ennek a törvénynek az egyes rendelkezéseire teljesen alaptalan és
ellenkezik az anyagi jogszabályokkal – olvasható Szerbia Vagyonjogi Ügyészsége
válaszában. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy szándékéban sem áll a
rehabilitációs kárpótlás fizetése, annak ellenére, hogy törvény 3. szakasz így
fogalmaz:
„A rehabilitált
személy és ennek a törvénynek a 7. szakasza 5)-ös pontjában leírt személy
jogosult a szabadságvesztés miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kár
utáni kárpótlásra, összhangban a kötelmi viszonyokat rendező törvénnyel.”
A következő
tárgyalás csak október 2-ára van kitűzve…
Most akkor milyen
jogokat is biztosít a rehabilitálási törvény azoknak a személyeknek, akiket
politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból megfosztottak az életüktől,
szabadságuktól vagy más jogaiktól? Igazat mond-e Varga László képviselő, amikor
azt állítja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs
eljárásokat”? (Érdekes mód a VMSZ képviselői többnyire az állam ügyvédei
szerepében nyilatkoznak, amikor a vajdasági magyarok érdekvédelméről van szó.
Még olyan esetekben is, amikor erre semmilyen szükség sem alap nincsen. Kit
képviselnek tulajdonképpen?)
***
Milyenek, tehát, –
a hat példa alapján – az eddig tapasztalatok a rehabilitációról és az elkobzott
vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról? Egyszóval értékelve: rosszak?
Miért? Mert mindkét eljárás – a vagyon visszakövetelési és rehabilitálási
eljárás is túlságosan bonyolult és a sértettek sok esetben leküzdhetetlen
akadályokba ütköznek, amit – nem csak az ügyészségek, de a többi állami szerv
is – csak fokoz. Ez miatt sokan már a kezdet kezdetén elállnak az eljárások
beindításától.
Nincsen tudomásom
arról, hogy a vajdasági magyarok közül a két törvény meghozatalától számított
több mint másfél év alatt bárki is visszakapta volna az elvett, vagy elkobzott
vagyonát, illetve bármilyen más jogát is megvalósíthatta volna. Ügy tűnik, Szerbiában a kárvallottak
jogait a törvények ugyan biztosítják, a gyakorlatban viszont ebből vajmi kevés,
vagy éppenséggel semmi sem valósul meg.4
Az itteni magyarok elégedetlenségét
a következő két dolog csak további növeli:
1. A 2011. október
6-án (éppen a magyarság gyásznapján) hatályba lépett vagyon-visszaszármaztatási
és kárpótlási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja tartalmazza a
rendelkezést, miszerint az elvett vagyon-visszaszármaztatására illetve
kárpótlásra nem jogosult „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerbia
Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt és annak
örökösei”.
Ez a rendelkezés –
számos vélemény szerint – „a kollektív bűnösség
elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt,
aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt
vagy nem, de ezeknek a személyeknek a leszármazottait is. Ez a rendelkezés
továbbra is hatályos, bármennyire is igyekszik a VMSZ propaganda gépezete ezt
elkendőzni.
2. A Csúrogon (június 26-án) – többszöri
halasztás után – hivatalosan is megtörtént a szimbolikus „történelmi
jelentőségű megbékélés” alkalmával nem hangzott el a szerb bocsánatkérés (csak
a magyar), sőt még az alacsonyabb értékű „elnézést” szó sem. Aggodalomra ad okot az is, hogy az 1944/45-ben
kollektív büntetéssel sújtott magyarokra vonatkozó korabeli rendeletek hatályon
kívül helyezése – a szerb kormányfő ígéretei ellenére – mind ez ideig nem
történt meg.
Úgy tűnik,
folytatódik a vajdasági magyar közösség kálváriája.
A Vajdasági Magyar Szövetség
parlamenti képviselőinek és Magyarország állami szerveinek a kötelessége lenne,
hogy azonnal elemezzék a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási eljárások
gyakorlatát és megtegyék a szükséges törvénymódosítási javaslatokat, illetve
diplomáciai lépéseket, követeljék a hatályos jogszabályok módosítását és a
hiányzó kísérő jogszabályok meghozatalát. Már most javasolni kellene a
restitúciós kérelmek beadása (2014. február 6-án lejáró) idejének
meghosszabbítását is.
Újvidék, 2013. augusztus 2.
Bozóki Antal
__________
[1] Fekete J. József: Nem
feledkezhetünk meg egymásról. Magyar Szó,
2012. július 21., 14.; K-k: Holttá
nyilvánítás. Magyar Szó, 2012.
augusztus 23., 4. és Kabók Erika: Szenvedés-e apa nélkül felnőni?
Magyar Szó, 2012. augusztus 25., 18.
[2] Zagyva Tibor: A valódi tabu. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/138/A-valodi-tabu.html,
2013. július
15. [22:04]
[3] Virág Árpád: Rehabilitálás –
elméletben. Magyar Szó, 2013. február
25., 4.
[4] A restitúciós ügynökség [Agencija za
restituciju] 2013. július 15-i adatai szerint, Szerbiában eddig 1142
üzlethelyiséget, épületet és lakást adtak
vissza a volt tulajdonosoknak. Kúlán 1-et, Újvidéken 89-et,
Szabadkán
16-ot, Szenttamáson 2-őt, Zentán 2-őt, Nagybecskereken 3-at, Nagykikindán 1-et,
Sremska
Mitrovicán
9-et, Adán 3-at, Zsablyán 2-őt, Kevevárán 1-et, Óbecsén 1-et, Topolyán 4-et,
Magyarkanizsán
2-őt, Bácspetrőcön 1-et, Antalfalván 1-et és Magyarcsernyén 1-et, vagyis
Vajdaság
területén
összesen 139-et.
http://www.restitucija.gov.rs/slike/vesti/15.07.2013.%20Podaci%20o%20broju%20vracenih%20poslovnih%20prostora,%20zgrada%20i%20stanova_latinica.pdf
A magánszemélyeknek visszaadott mezőgazdasági
földterületekről nem találtam megbízható adatokat.
„Az ingóságok közül visszaadásra került egy
művészi festmény.”
http://www.restitucija.gov.rs/latinica/direkcija-za-restituciju.php
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése