Valaki valahol valamiért úgy döntött,
hogy ide szülessek. Ide, Szerbiába. A Délvidékre. Magyarként.
Szerbia, te a születésem óta ígérgettél.
Majd átvertél. Ígérgettél. Újra átvertél. És ezt még nagyon sokszor megtetted. Elárultál,
de úgy rendesen.
Kénytelen voltam rád bízni az életem.
Kénytelen voltam a te szabályaid szerint élni. Adni. A tudásom, a pénzem.
Kihasználtál. Cserébe mit kaptam? Jó bíróságot? Jó egészségügyi ellátást? Jó
oktatásügyet? Jó fizetést? Sajtószabadságot? Tökéletes utakat? Szép nyugdíjas
éveket? Biztonságérzetet? Boldog családot? A válasz mindegyik kérdésre a határozott
nem.
Vagy úgy gondoltad, hogy a koporsón
sincs csomagtartó, minek gyűjtögessek? A fizetésem csak arra elég, hogy neked
fizessek. Villanyáramot, telefont, vizet, adót, járulékokat, mindennapi
szükségleteket. Másra nem jut. Kultúrára, könyvvásárlásra, nyaralásra már nem.
Pedig negyven éve tolom a szekerem. Időközben lett egy sofőröm, meg három
utasom. A sofőröm, a szerelmem távol van. Őt elüldözted, itthon nem értékelted
a tudását. Havi egy hétvégés apuka lett belőle.
Rád bíztam a gyerekeimet is. Tanulhatnak
magyar nyelven. Nem tudunk tervezni, nem tudjuk, milyen iskola nyílik magyar
nyelven a következő évben. Középiskolában már nincsenek anyanyelven
szakkönyveik. Nincsenek is könyveik. A tanárok feltalálják magukat, diktálnak,
fénymásolnak. Már a jogi egyetemre sem felvételizhetnek magyarul. Egyre
kevesebben vagyunk. Kevesebb a gyerek is. A tanárok a legjobb jóakarat mellett
is egyre fásultabbá válnak. Az átlagfizetés alatt keresnek, nekik is élniük
kell. Meg követni, hogy milyen újabb reformokat, új tantárgyakat, új felvételi
rendszert vezetsz be, aminek semmi értelme.
Nem értékeled a tudást. Arra tanítod a
jövő generációját, hogy csalással, hamis diplomával, megvásárolt egyetemi
végzettséggel lehet boldogulni. Meg pártkönyvecskével. Ilyenek országunk
vezetői. A kutyámba több kultúra szorult, mint néhány emberbe, aki fontos
beosztásban dolgozik.
A bíróságok a te felügyeleted alatt
állnak. Egy per évekig, évtizedekig tart. Egész addig, míg el nem évül. A
bűnözőket, a gyilkosokat, a részegen halálesetet okozókat felmentik, az
autóparkolásért nem fizetőket pillanatok alatt megbüntetik. A bírság mértéke
attól függ, mekkora ismeretséggel rendelkezik az ember, mennyi pénze van.
A sajtóban csak szép és jó dolgokról
olvashatunk. Akinek más a véleménye, elhallgattatod, ellehetetleníted a
munkáját. A címlapokon AVAV reggel, délben, este. A dicshimnuszai, hogy milyen
jól élünk. A különböző televíziókban órákon át hazugságokat beszél. A neten a bérkommentelői
jeleskednek, akik istenítik a rendszert. A sajtószabadságtól fényévekre
vagyunk.
Az egészségügyi rendszerről már írtam
ITT. A nyugdíjasok boldog, megérdemelt, hátralévő életét megkeserítetted.
Csökkentetted a nyugdíjukat. Elvetted a családjukat. Külföldre üldözted őket,
egy normálisabb országba. A gyerekeikkel, az unokáikkal csak az iskolai
szünetekben találkozhatnak. Közben meg maradt a skype.
Nem érzem magam biztonságban. Az utakon
részeg sofőrök száguldoznak, az utcákon bűnözők lövöldöznek, a szociális
központokban elégedetlen apák gyilkolnak. A középiskolák környékén drogot
árulnak.
Beszélhetünk magyarul, jogunk van
használni az anyanyelvünket. Csak a postán, a kórházban, a rendőrségen, a
bíróságokon az ott dolgozók nem értenek bennünket. Magyar településeken sem.
Mi, magyarok furcsa nép vagyunk. Szidjuk
a vezetőinket, birkáknak nevezzük magunkat. Elégedetlenkedünk. Azután ha
lehetőségünk van a változtatásra, mégsem változtatunk. Vagy nem megyünk el
szavazni, vagy rájuk szavazunk, vagy nem elegen szavazunk ellenük.
Csak kapkodom a fejem. Tudom, hogy nem
kellett volna bíznom benned. Sokszor mondom a magamét, visszaszólok én, de nem
ér el hozzád a hangom. Nem vagyok elég hangos.
Nem tudom, hogy lesz-e új értelmük a
magyar igéknek, vagy marad régiben a bús, magyar élet? Csapni fog a láng a vad
vármegyeházra, vagy itt ül a lelkünk végleg leigázva?
Egri Emma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése