100 éve került a délvidéki magyarság a nemzetek börtönébe

Száz évvel ezelőtt, 1918 december 1-én Belgrádban kimondták a Szerb-Horvát-Szlovén állam, közhasználatos nevén Jugoszlávia megalakulását, melyben Ószerbia vezetésével az általa megszállva tartott Délvidék, Montenegró, Bosznia, Horvát-Szlavónország, a szlovénok-lakta Krajna és Karintia egyesültek.

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SZHSZ) 1918. december 1-én született meg. Karađorđević Sándor régens és trónörökös  1919 januári rendeletével az államot nyolc tartományra osztotta. A Magyarországtól elcsatolt Bácska (Bács-Bodrog vármegye), Bánát (Torontál és Temes vármegye) és Baranya (az ún. baranyai háromszög) Vojvodina / Vajdaság néven az új állam egyik tartománya lett.

A Szlovén-Horvát-Szerb Királyság kikiáltása 1918. december 1-jén Belgrádban

Az állam nem nemzetállamként, hanem több nemzetiségű államként jött létre. Etnikai heterogenitását jól mutatja, hogy a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek aránya mindössze 38-39%-os volt. A szerb politikai elit ezen probléma kezelésére két kísérletet tett:

Az első kísérlet az állam megalakulásától 1929-ig tartott. Ennek lényege három dologban fogható meg: 1. Megteremtették és hangoztatták a „szerb-horvát“ politikai nemzet ideológiáját. 2. Erőteljes közigazgatási centralizációt folytattak és így próbálták elejét venni mindenféle föderációs és autonómista törekvésnek. 3. A szerb politikai elit minden politikai, közigazgatási és katonai pozíciót elfoglalt, sőt a gazdasági erőforrások birtoklásában is megpróbált saját maga javára arányeltolódást elérni.

Ezeket a törekvéseket a jugoszláv állam nem szerb lakói nem fogadták el. Például a horvátok mereven elutasították a „szerb-horvát nemzet“ koncepcióját és a centralizációt, ehelyett a jugoszláv állam föderalizálása és ezen belül a horvát területek autonómiájának kivívására törekedtek.

A második kísérlet 1929-től a királyi diktatúra keretei között bontakozott ki, amikor is Sándor király arra törekedett, hogy megteremtse az egységes jugoszláv nemzetet. Ennek a szándéknak a lényege két dologban fogható meg: 1. Ideológia szempontból: a szerbek, a horvátok és a szlovének, illetve az országban élő többi szláv nép egyetlen egységes nemzetet, a jugoszláv nemzetet alkotja. 2. Közigazgatási szempontból: a bánságok határainak olyanféleképpen történő meghúzása, hogy egyrészt a hagyományos történelmi egységeket feldarabolják, másrészt a lehető legtöbb bánságban biztosítsák a szerb többséget.

A szerb politikai elit támogatta ezt a második kísérletet is, mivel a Sándor király-féle jugoszláv retorika mögött továbbra is lehetősége nyílt a szerb nacionalizmus érdekeinek érvényesítésére. Így az egységes jugoszláv nemzet megteremtésére irányuló törekvés kudarccal zárult, a szerbeket, horvátokat, szlovénokat már nem lehetett egységes nemzetté formálni.

A két világháború közötti jugoszláv állam politikai szempontból tulajdonképpen centralizált, militarista nagyszerb állam volt.

Az államszervező elv nem a nemzeti összetételhez igazodó föderalizmus, hanem a legerősebb nemzet, a szerb hatalmi törekvéseinek szolgálatába állított centralizmus lett. Bár Sándor királyt 1934. október 9-én horvát usztasák Marseille-ben megölték, utóda némileg felpuhított formában továbbvitte ezt a politikai vonalat. Ennek megfelelően a harmincas években változatlan intenzitással folyt a föderalisták/autonomista tömörülés és a centristák küzdelme.

A jugoszláv állam másik súlyos problémájává az vált, hogy a gazdasági élet regionális különbségei komoly konfliktusforrássá váltak. Az új állam keretei közé került régiók 1918 előtt nem álltak egymással szoros gazdasági kapcsolatban, ebből következően gazdasági tradícióik és fejlettségük jelentős mértékben különbözött. A régióknak különböző volt a gazdasági és a jogi rendje, a kereskedelmi kapcsolatrendszere és orientációja, a vasúti szabványai. Jól mutatja ezt a sokszínűséget, hogy az új állam négyféle pénznemet és hat különféle adórendszert örökölt.

Jugoszlávia régióit a gazdaság fejlettsége szempontjából két csoportba sorolhatjuk, úgymint közép-európai, illetve balkáni.

A közép-európai csoportba az alábbi régiók tartoznak: Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, és Délvidék.

A balkáni csoportba az alábbi régiók tartoznak: Ószerbia („Szűkebb Szerbia“ azaz Délvidék nélkül), Montenegró, Macedónia, Bosznia-Hercegovina.

Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a volt magyar és osztrák területek – kivéve Bosznia-Hercegovinát – alkották az új állam fejlett régióit, míg az összes többi régió fejletlennek, elmaradottnak volt minősíthető.

A belgrádi politikai elit előtt az egységes nemzetgazdaság megteremtésére kétféle megközelítési mód kínálkozott: 1. Az eltérő adottságú régiók gazdasági életét oly módon összehangolni, hogy működésük össz-jugoszláv érdeket szolgáljon. Azaz minden régió úgy érezze, hogy számára megéri a jugoszláv állam részeként működtetni gazdaságát, mert az számos előnnyel jár rá nézve. 2. A nemzetgazdaság működtetésében – akárcsak a politikai mezőben – a szerb nemzeti érdekeket előtérbe helyezni, a többi régió rovására.

Belgrád a fentebb vázolt két lehetőség közül a másodikat választotta, ezzel még jobban elmélyítette a fejlett észak (Szlovénia, Horvátország, Délvidék) és a fejletlen dél (Ószerbia, Montenegró, Montenegró, Macedónia) ellentétet az államon belül.

Ez két területen mutatkozott meg élesen, egyrészt az egyenlőtlen adóterhekben, a dunai (nagyjából a Délvidék), szávai (Szlovénia) és drávai (Horvát-Szlavónország) bánságokban lényegesen több adót fizettek, mint magában Szerbiában. Másrészt a költségvetés egyenlőtlen elosztása a régiók között. A jugoszláv állam költségvetésének 2/3 részét Szerbiában költötték el (állami beruházások, általános kormányzati szolgáltatások biztosítás), miközben a Horvátországban beszedett adónak csak a felét költötték el helyben. Az egykor osztrák és magyar uralom alatt álló területek, melyek fejlettebbek voltak mint Ószerbia, a két világháború közötti Jugoszlávia számára sok erőforrást szolgáltattak – ipari üzemeket, vasútvonalakat, utakat, kikötőket, bányákat, erdőket, mezőgazdasági termékeket és adóztatható jövedelmeket -, amelyeket a szerbek kizárólagosan saját nemzeti érdekeiknek megfelelően zsákmányoltak ki.

Mindezek következtében a gazdaság regionális különbségei újabb konfliktusforrássá váltak a jugoszláv államon belül. A fejlettebb régiókban élő szlovének, horvátok, magyarok és németek úgy érezték, hogy a belgrádi kormány gazdaságpolitikája megkárosítja őket a szerbek javára. Ezeket a regionális problémákat az 1929-33-as világgazdasági válság még jobban elmélyítette.

Jugoszlávia két világháború közötti történelme úgy zárult, hogy a nagyobb etnikai közösségek ellenséges viszonyban álltak egymással, az egységes nemzetgazdaság megteremtése pedig jóformán meg se kezdődött, azaz a szerb politikai elit nem volt képes a strukturális problémák kezelésére. Így ezen megoldatlan problémák – kiegészülve a német  nagyhatalmi, törekvésekkel – logikus módon vezettek el a jugoszláv állam felbomlásához.

A délvidéki magyarság helyzete

Az 1921-es népszámlálás adatai szerint a jugoszláv állam keretei között élő magyarság létszáma 467 658 fő volt, melyből 376 107 fő élt Délvidéken. Ezen félmilliónyi magyar kisebbség politikai és jogi koordinátáit alapvetően két dokumentum határozta meg, egyrészt a Saint Germain Laye-i szerződés, másrészt a jugoszláv alkotmány.

Családnevek puszta mérlegelésével állapítgatták meg anno a délvidéki magyarok nemzetiségi hovatartozást. Mint látjuk, a nemrégiben I. Péter szerb király domborműve előtt főhajtással és koszorúzással tisztelgő Fejsztámer Róbert magyarkanizsai polgármester őseit a szerb rezsim  nem tekintette magyarnak csupán a vezetéknevük „nem magyaros” hangzása miatt

A jugoszláv állam hosszas huzavona után a Saint Germain Laye-i szerződést – ez garantálta a kisebbségek jogait – 1919. december 5-én írta alá. Ez kötelezte a jugoszláv államot, hogy biztosítsa a kisebbségek anyanyelvi oktatását, s előírta, hogy az oktatási, vallási, jótékony célokra fordított állami költségvetésből arányos részt biztosítanak a faji, vallási és nyelvi kisebbségek ilyen jellegű jogainak gyakorlásához. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amely 1921. június 28-án (ez Szent Vid napja, ezért a szakirodalom vidovdani alkotmánynak is nevezi) szavazta meg Jugoszlávia alkotmányát, egyszerűen beemelte a kisebbségvédelmi szerződés megfelelő passzusait az alkotmányba. De valójában a szerb politikai elitből hiányzott a politikai akarat ezek betartására, sőt nem kívánták betartani ezeket a passzusokat.

A szerb politikai elit a kisebbségekkel kapcsolatban kétféle megoldást tartott jónak: 1. A kisebbségek olvadjanak be a szerbségbe. 2. Távozzanak az országból.

Belgrád a magyar kisebbséget a veszélyesebb kisebbségek közé sorolta és a jugoszláv állam iránti kollektíve illojális elemnek tekintette őket, mely az anyaországból kiinduló területi revíziós törekvések potenciális ötödik hadoszlopa. Ennek a hozzáállásnak megfelelően Belgrád sorozatos támadásokat intézett a magyar kisebbség ellen, amelynek főbb formái az alábbiak voltak:

• Törekvés a magyarok létszámának csökkentésére. Már 1919 elején megkezdődött a magyar köztisztviselők elbocsátása és határokon „történő áttétele“. Ezt a lépést az ún. hűségeskü megtagadásával indokolták. A jugoszláv államban két alkalommal követelték meg a hűségesküt, először 1918 novemberében a Nemzeti Igazgatóságra, másodszor 1921-ben a vidovdani alkotmányra. Azokat a köztisztviselőket, akik megtagadták a hűségesküt, elbocsátották, majd „áttették“ a határon. 1918 és 1924 között 44 903 magyar hagyta el a jugoszláv államot, ebből 8 511 fő volt köztisztviselő.
•  A létszámcsökkentés másik módja az ún. névelemzés volt (Svetozar Pribičević-féle névelemzési törvény 1922.),  azaz a magyar kisebbség azon tagjait, akik szlávos vagy németes hangzású neveket viseltek, nem minősítették magyarnak 
• A földreformot a magyar kisebbség kárára hajtották végre, illetve ezzel összefüggésben kísérlet történt a magyarság településterületének megbontására.
• Támadás a magyar iskolaügy ellen. Az 1913/14-es tanévben a Vajdaságban magyar nyelven 645 népiskola, 51 polgári iskola, 12 középiskola és 4 tanítóképző tanított. Ezzel szemben az 1934/35-ös tanévben 95 magyar nyelvű népiskola és mindössze egy középiskola – Szabadkán – működött. Ezekből a számokból világosan látható, hogy Belgrád mindent megtett a magyar iskolarendszer összezsugorítása érdekében, minden eszközzel igyekeztek a magyar oktatást akadályozni. Ennek illusztrálására egy példa: A magyar tanítókat az ország albán és macedón vidékeire helyezték, míg a szerbeket színtiszta magyar településekre.

Az iparral kapcsolatos adókat úgy alakították ki, hogy a délvidéki vállalkozónak nem volt érdemes üzemét fenntartania, pontosabban képtelen volt versenyezni a szerbiai vállalkozóval, aki átlagban 70%-kal kevesebb adót fizetett, mint ő. Ennek következtében igen sok délvidéki ipari vállalat költözött Belgrádba, illetve Ószerbiába. Ezt a tendenciát erősítette, hogy a szerb városok ingyen telket, illetve községi adóelengedést (adókedvezményt) adtak ezeknek a vállalatoknak. Jól mutatja a magyar ipar és kereskedelem elleni diszkriminációt egy apró példa: Újvidéken ún. „cégtábla adót“ kellett fizetni a „nem szláv“ cégfeliratok – amennyiben ilyet egyáltalában megtűrtek – után.

A pénzügyek terén a jugoszláviai magyar gazdasági élet első nagy vérveszteségét a korona bankjegyeknek dinár bankjegyekre történő 4:1 arányú beváltásával szenvedte el. Ezzel a lépéssel jelentős mennyiségű tőkét szívott el Belgrád a magyar bankoktól és pénzintézetektől. Ezek után – hasonlóan az iparhoz – Belgrád a magyar tulajdonú pénzintézetek ellen is támadást indított. Ennek eredményeképpen a korábban magyar kézen lévő 168 bank, bankfiók, takarékpénztár és hitelszövetkezet a 20-as évek végére vagy tönkrement, vagy pedig szláv kézre került.

A legkomolyabb sérelmek azonban az adózás terén érték a magyar kisebbség gazdasági érdekeit. Ez két formában nyilvánult meg. Egyrészt ugyanazon adónemben a délvidékieknek többet kellett fizetniük, mint az ószerbiaiaknak (ezzel főleg az iparban támogatták az ószerbiai ipart a délvidékivel szemben).

A délvidéki magyarság többségét magában foglaló dunai bánság négyszer

annyi egyenes adót fizetett évente, mint a szerb többségű bánságok

A jugoszláviai földreformnak a magyarság kétszeresen vált szenvedő alanyává. Először azzal, hogy nagybirtokosaitól földjeik nagy részét elvették, másodszor azzal, hogy a felosztott földekből a földnélküli magyarok nem kaptak. Belgrád a földreformmal egyszerre szüntette meg a magyar nagybirtokot (pontosabban jelentéktelenné tette), illetve nem engedte megszületni a vajdasági magyar kisbirtokos réteget (pontosabban nem engedte megnövekedni).

Ezzel párhuzamosan megkísérelték a magyarság településterületét megbontani. A kiosztott földek egy jelentős részére önkénteseket (dobrovoljác-okat) telepítettek. A dobrovoljácok politikailag teljesen megbízható szerb és montenegrói veteránok voltak, akik a Balkán-háborúban, illetve az első világháborúban harcoltak és katonai szolgálataik fejében kaptak földet. Bácskába 6912 dobrovoljác család 53 465 kat.h területet, Baranyában 235 család 5927 kat.h területet és a Bánátban 8384 család 27 312 kat.h területet kapott. A dobrovoljácok betelepülésének nagyságrendjét jól mutatja, hogy a Délvidéken kiosztott földek nagy részét ők kapták meg. Belgrád ezeknek a Délvidékre való telepítésével próbálta megtörni az egységes magyar településterületeket.

(Rubikon nyomán)

http://delhir.info/2018/12/01/100-eve-kerult-a-delvideki-magyarsag-a-nemzetek-bortonebe/