Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértőtől olyan sokszor hallottuk ezt a címben szereplő mondást, hogy – ha akartuk, ha nem – magunk is megtanultuk. Ebben az ezer sebből vérző Szerbiában tetszés szerint rá is húzható sok mindenre, a valóságtartalma egészen biztosan vonatkoztatható az itthoni oktatási rendszerre és a végsőkig lepusztult egészségügy helyzetére. E két ágazat fejlesztésére nem szívesen költ pénzt a politikai hatalmat bitorló apparátus, nyilván azért, mert a tudásszerzést és az egészségmegőrzést nem tartja kiemelt fontosságúnak. Helyette mások a prioritások. Az oktatás színvonalának mélyrepülése és a pedagógustársadalomnak a napi adminisztrálással való sanyargatása megérne egy alapos elemzést, ahogy a fehér köpenyesek valós helyzetének a feltárása is. Ez utóbbiba időnként bepillantást nyerhetünk a páciensek napi tapasztalatai, panaszai nyomán.
Ma egy olyan falusi emberrel beszélgettem, akit mindig foglalkoztatott a közélet, de a kisstílű pártpolitikai csatározások sohasem érdekelték – és túlélt néhány rendszerváltozást, hiszen már a hetedik évtizedét tapossa. Világéletében pártkönyv nélkül próbált érvényesülni, tevékenykedni, és ez alighanem már a hátralévő életében is így marad.
Kiss Imre az óbecsei községhez tartozó Pecesoron él. Méghozzá egyedül. A falut leginkább csendes, békés helyként, a megtestesült nyugalom szigeteként, vagy éppen egy eldugott, Isten háta mögötti településként szokták bemutatni. Volt 300 lakosa is, de mostanra ez a szám már megfeleződött. Két mandátumban volt a helyi közösség polgármestere, ahhoz az időszakhoz fűződik például az egészségház építése is.
Volt értelme a panasztételnek
– Az oktatást és az egészségügyet mindig fontosnak tartottam. A falu lakosságának a 80 százaléka arra szavazott, hogy építsünk egy egészségházat – mondja. – Az akkori becsei polgármesterhez fordultam segítségért, és el is kezdtük a munkát: megvásároltuk az anyagot, találtunk kivitelezőt, minden haladt a maga útján. Természetesen nem zajlott ez zökkenőmentesen, mindig voltak, akik akadékoskodtak, de csak elkészült. Mindezt azért mesélem el, mert az utóbbi időben – három alkalommal is – azt tapasztaltam, hogy amit mi annak idején létrehoztunk, azt nem sikerült ugyanolyan állapotban megőrizni. Nagyon sokat kilincseltem, a kocsimmal sok-sok kilométert megtettem, és sokat koptattam a cipőmet, mire a falunk egészségháza elkészült és fogadta a betegeket. Jól felszerelt intézményt kaptak a falubeliek, megfelelő műszerekkel és gyógyszerellátással.
Ahogy idősödtem, nálam is jelentkeztek egészségügyi gondok, cukorbeteg lettem. Elmentem nemrég az egészségházba, hogy megmérjék a vérnyomásomat és vércukorszintemet, ahol azzal fogadtak, hogy nincsen vércukorszintmérőjük, a vérnyomásmérő-készülék pedig (mint kiderült) használhatatlan. Ez három alkalommal megismétlődött. Úgy gondolom, ha egy páciens megjelenik az orvosi rendelőben, akkor általában az az első dolog, hogy mialatt az orvos kikérdezgeti, megméri a vérnyomását. De ha nem működik a készülék, akkor mit lehet tenni?
Mennyit szaladgáltunk, harcoltunk azért, hogy legyen helyben egészségházunk, most meg egy egyszerű vérnyomásmérést nem tudunk elvégeztetni! Amikor ezt szóvá tettem, a doktornőnk azt felelte, hogy: „Mi nem vagyunk kötelesek maguknak vércukorszintet mérni!”. Mondtam, megértem, hogy orvoshiány van és túlterheltek, de mégiscsak az orvosok vannak a betegekért és nem fordítva. Ezen én úgy felháborodtam, hogy jelentettem a helyi közösség titkárának, ő is tudjon róla. Ide jutottunk? Hát milyen egészségügyi ellátásunk van nekünk?
Megjegyzem közben, hogy Pecesoron hetente csak egy nap fogadja a betegeket az orvos, a nővér viszont három napot dolgozik az egészségházban. A többi napon – vagy ha komolyabb a baj – már Becsére kell utazni. De az sem egyszerű, mert autóbusz csak a tanítási napokon jár be a faluba, és akinek nincs saját kocsija, taxit kénytelen hívni. Ez a helyzet.
De hogy valami jót is mondjak: ma megint jártam az egészségházban, és örömmel újságolta a nővér, hogy már működik a vérnyomásmérő, kaptak új készüléket Becséről. Tehát volt értelme a panasztételnek. Néha csak ennyin múlik.
Továbbgondolni nem is merem a Kiss Imre által elmondottakat. Mi van, ha mindenki szó nélkül hagyja? Pecesoron soha többé nem mérnek vérnyomást?
Más vajdasági településeken sem ismeretlen mindaz, amiről a pecesori lakos beszámolt. Azokban a helységekben, ahol még valamiféle ellenállásba ütköznek a helyi egészségügyi szolgáltatások leépítése során, ott talán még akad remény a korábbi állapot visszaállítására, ahol viszont a lakosság egyetlen zokszó nélkül belesimul az új helyzetbe, ott sötét napok virradnak a leendő betegekre.
A Szabadkához tartozó Csantavéren alighanem ez a forgatókönyv fog érvényesülni, ha a falubeliek nem állnak a sarkukra és nem követelik a maguk igazát.
Ő mindig csak adott
Időnként nálunk is akadtak a közösség érdekeiért tenni akaró emberek, akik közül magasan kiemelkedik a szintén hetvenes éveiben járó Forgó József. Igaz, hogy ő már sok évvel ezelőtt hátat fordított a politikának, a hivatalos-hivatásos magyar érdekvédelemnek, viszont mindmáig nem szűnt meg figyelemmel kísérni az egyre fogyatkozó magyarság sorsát, és tudással, anyagiakkal, tanáccsal támogatni a falubelieket. A 2003 és 2007 közötti időszakban a Helyi Közösség Tanácsának elnöke volt, és az akkori csapatával igyekezett rendbe rakni a falu dolgait.
Abban az időben egy Lada típusú rozoga mentőautó szállította a betegeket a szabadkai kórházba, doktor Vékony László elmondása szerint egy alkalommal ki is esett a beteg a mentőkocsiból, ezért sürgősen tenni kellett valamit. A városiakra, ahogy most, úgy akkoriban sem számíthattak a csantavériek, így maguknak kellett megoldást találniuk.
– Érkezett egy felajánlás Svájcból: egy 180 lóerős, benzin motoros Chevrolet mentőautót kínált fel egy falunkból elszármazott egészségügyi nővér. Megragadtuk az alkalmat, de akkor még nem tudtuk, hogy milyen nagy fát mozgatunk. A kocsi bejött az országba, de a vámon lestoppolták – mondja Forgó József. – Rengeteg akadályt kellett leküzdenünk, végül egy belgrádi orvos segítségével sikerült a vámoltatáshoz szükséges papírokat beszerezni. Szép kis summát fizettem érte a vámon – saját zsebből. Amikor megérkezett, a szabadkaiak rögtön lecsaptak rá. Komoly felszereléssel rendelkező autó volt, ezért mindent kiszedtek belőle, amire nekik szükségük volt, és mire a csantavéri egészségházba került, gyakorlatilag már csak betegszállításra volt képes. Mégis évekig járta az utakat. Mi örültünk neki. Aztán egy idő után (arra hivatkozva, hogy sok üzemanyagot fogyaszt) árverésen eladták. Az árából mi egy petákot sem láttunk, értelemszerűen. Defibrilátort is vásároltam az egészségházunk részére, ami évekig a dobozban állt, mert senki nem tudta használni, meg nőgyógyászati vizsgálatokhoz műszereket – például ultrahang-berendezést –, amiket egy ideig használtak is, utána ki tudja, mi lett a sorsuk.
Forgó József tűzoltóautót is vett a falunak és az önkéntes testület tagjainak felszerelést. Oktató, ismeretterjesztő, tananyagpótlásra használható, értékes CD-ket, DVD-ket az iskola diákjainak. És havi buszbérletet jónéhány család utazó diákjának. Meg még sok-sok mindent. Jótetteivel sohasem kérkedett, sohasem hivalkodott. Politikai ténykedése során egyetlen fitying napidíjat, útiköltséget, honoráriumot nem számoltatott el magának. Ő mindig csak adott.
A mellüket döngető nagymagyar, a díszmagyar politikusok tanulhatnának tőle, példát vehetnének róla. Emberség, nagylelkűség, áldozatkészség tekintetében – szégyenükben – elbújhatnak mellette. A nem létező tyúkszeméig sem érnek fel.
E rövid felsorolásból is kitűnik, mennyi-mennyi mindent tett egy Ember értünk, a falunkért. Mi meg egy vacak lakossági fórumot nem vagyunk képesek önerőből megszervezni. Húsz éve nem volt valódi falugyűlés Csantavéren! Pedig a piros–fehér–zöld szőnyeg alá bepaterolt problémák már a felhőket súrolják. A házainkat, az értékeinket nem vagyunk képesek a tolvajoktól megőrizni, és ez még pénzbe sem kerül.
Végső ideje lenne ezen komolyan elmélázni. Mert ha mi nem törődünk vele, utolsó kutyaként bánnak velünk, és rajtunk kívül – mindez úgy van, ahogy Robert C. Castel állítja – a lőtéri kutyát sem érdekli.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése