2011. november 14., hétfő

Made in Médiastratégia


„… jelzi: van még lópikulányi remény –
nem olyan hosszú, mint amilyen kemény.
Nyomorát viselve arról álmodik,
zsebkendő helyett nyelvére köt csomót.
S mielőtt elszámolna háromig,
megszokja e romlott Paradicsomot.”
(Sziveri János: Új glossza)


Az együgyű, százeszű és ezermester elvtársak a megboldogult szocialista önigazgatású társadalomban nemigen ismertek lehetetlent. Az elmés mondolat szerint, ha a helyzet úgy kívánta, akkor az almából akár almáriumot csináltak, a szilvából szilvóriumot, a semmiből pedig a legtöbbször semináriumot. Irigykedésre igazán semmi okunk nincsen, mert ebben a legeslegújabb kori demokráciában mi is tökélyre fejlesztettünk legalább egyvalamit. Méghozzá a futószalagon történő stratégiagyártást. Merthogy nálunk már (ha más egyebe nincs is, de) stratégiája (az bizony) van az oktatásnak, a művelődésnek, a tájékoztatásnak, a sportnak… (Már nagyon kíváncsian várom, mikor lesz ennek a többszörösen alávetett kisebbségi sorsnak, ennek a gyalázatos mélyszegénységnek, ennek a délvidéki nyomorúságnak is stratégiája.) Merthogy most ennek a stratégiafazonnak van éppen a szezonja. Ettől és csakis ettől lesznek azsúrak az urak. És ettől lesz majd azúrkék felettünk a vajdmagy ég. Igazán nem akarok gonoszkodni, de mintha lenne ennek a recsegve pergő STRATÉGIA szónak egy csöpp kis militarista felhangja. Én csak emiatt nem szeretem. Attól tartok, hogy ha egy dokumentumtervezetnek ilyen kemény, markáns, katonás gyűjtőcímet adnak, akkor ez a bakaszarkemény szigor (előbb-utóbb) majd valahol a tartalomban is fellelhető lesz. Még ha olykor ügyesen álcázzák is. Mint teszik azt például a vajdasági magyar tömegtájékoztatási-rendszerre tervezett és készített (mért-szabott-varrt) STRATÉGIAEGYENRUHA esetében is. Gondolván bölcsen: ha már sehogy máshogy nem lehetséges, legalább ily módon valósuljon meg a délvidéki sajtóban az egyenjogúság. Így jöhessen létre a médiaegyensúly. Így lehessen majd Nyuszi Koma is szép, meg Róka Koma is szép.
„Az Alkotmányban szavatolt anyanyelvű tájékoztatás (…) kulcsfontosságú a vajdasági magyar közösség számára” – áll a Magyar Nemzeti Tanács megbízásából készült Vajdasági magyar médiastratégia (2011-2016) címet viselő dokumentumban. Az igen terjedelmes anyag legelső kopogós mondatának a valóságtartalmát nyilván egyetlenegy épeszű ember sem merészeli megkérdőjelezni. (És nagyon úgy fest, hogy a folytatást sem!) Egy alapos kontempláció után nyilvánvaló a végkövetkeztetés: a vajdasági magyar médiarendszer kissé elnagyolt állapotfelmérésének is tekinthető, rögtönzött helyzetjelentés, olyan felemás. Akár a mi sajtónk. Híven tükrözi, vissza-visszatükrözi azt. Egyszer elégedetten állapítjuk meg, hogy milyen szerteágazó is a mi VM médiaalagút-rendszerünk, hiszen megjelentetünk saját gyermek-, ifjúsági-, napi- és hetilapot, internetes és sok-sok kisújságot, van jó néhány rádiónk és televíziónk… Mi egyebet akarunk még? Máskor meg amiatt sopánkodunk, hogy amivel rendelkezünk, az mind-mind édeskevés. Ráadásul itt-ott egy kicsit már dohos is, penészes is, meg enyhén naftalin szagú is. Vagy mondhatnám kissé nyakatekerten úgy is, amint az egyik középiskolás diák fogalmazásában olvastam (és egy életre meg is jegyeztem): az idő vasfoga elszállt felette. Esetenként még halovány is, vérszegény, jellegtelen, arc nélküli. Sokszor eladhatatlan, nézhetetlen és hallgathatatlan. Éppen ezért nem is érdemelne mindennap vállon veregetést Joe Pulitzer apánktól, a sajtókirálytól.

„… Elrendez minket a szél: megint,
megrajzol ismét, homokból, pernyéből –
vélhetően reménykeltőbb ábrát.”
(Sziveri János: Homokábrák)


Hamarosan a Magyar Nemzeti Tanács elé, és (szent, mint a mise, hogy) elfogadásra is kerül az újságírószakma legnagyobbjai és legjobbjai által kidolgozott vajdasági magyar médiastratégia. (Ezt a leg-leg-legekről, az úgynevezett top-zsurnalisztákról szóló hírt épp a napokban hallottam az egyik rádióműsorban. Meg is lepődtem rendesen, mert a mi szakmai piramisunk csúcsán álló újságírónk, kötve hiszem, hogy részt vett volna ebben a munkában. Nem olyannak képzelem. Úgyhogy: én most megkövetem a szakma óriásait és góliátjait (én, a vajdmagy firkászok legparányabbika és leghitványabbika), de egy sor dolog egyszerűen kikívánkozik belőlem. S minthogy (idézek a médiastratégiából): „minden állampolgárnak joga van a sajtó útján közölni alkotásait, nézeteit, amennyiben azok nem sértik a Szerb Köztársaság alkotmányos rendjét”, így tán én is elsorolhatom, mely gondolatok nem hagynak nyugodni engemet…
Minthogy minden jövő csakis és kizárólag a múltra épülhet, kezdetnek jöjjön egy rövidke tűnt időket idéző visszapillantás! Egy apró retro flashback. Nem kell hozzá hosszas szemlélődés: a fokozatos és lassú erózió okozta leépülés mindegyik sajtótermékünk esetében látványos. (Amit látok: látvány. Amit hallok: halvány.) Kezdve magától az épülettől, amelyben székel(t) a híres, nevezetes újvidéki Forum Lap-, Könyvkiadó és Nyomdaipari Munkaszervezet, és amelyet a dokumentum készítői egyenesen SAJTÓPALOTÁNAK neveztek, sejtetve ezzel az 1957-es beköltözés kori állapotokat. Nem is volt abban semmi meglepő, hogy két évtizeden át már-már presztízsharcot kellett vívni a kiadóházba való „bejutásért”. Amikor én a nyolcvanas évek derekán a Forum-házba csöppentem – s amikor már éppen az utolsókat rúgta a szocializmus –, szinte a nyomát sem láttam az egykor volt fényűzésnek. Maga a kiadóház (palota helyett) inkább egy meglehetősen lelakott bérházra hasonlított: jócskán elavult műszaki felszereléssel, kopottas bútorzattal és többnyire megsavanyodott, megkeseredett dolgozókkal. Harminc év alatt bizony elfogyott a vaj is, a méz is meg a lekvár is a kenyérkéről, és akkor már a legszófogadóbbaknak is csupáncsak morzsikák jutottak a legendás kommunista elvtársi gazdagságból és jólétből. Merthogy igenis legendája volt a boldog-idők-béli bőkezűségnek/pénzszórásnak. Amikor például – nem csak úgy, a Mindenható/Isten nevében, hanem a mindenható párt nevében és az elvtársi szolidaritás jegyében – lakásokat adományoztak a kiváltságosoknak, vagy lakásfelújításra és még ki tudja, milyen célból mesés kölcsönöket osztottak… Amikor még rengeteget utazgathattak… Amikor még csinos kis summát kitevő napidíjat számoltathattak el maguknak… Amikor még 1500-as létszámmal és teljes fordulatszámmal üzemelt a cég… Amikor még úgy írtak napilapunkról, a Magyar Szóról, hogy az alighanem a világ legislegkiválóbb magyar nyelvű napilapja… És amikor még annak a példányszáma hétköznap meghaladta a 35 000-ret, vasárnap pedig a 62 000-ret is. (Hogy milyen besorolásos minősítést érdemelne mostanság – de nem kizárólag a hétköznap eladott 2000-res és a hétvégi 17 000-res példányszám okán –, az is megérne egy-két misét.) A 10 000 példányban megjelenő Képes Ifjúságot, a jugoszláviai magyar fiatalok egykori hetilapját – amely a lázadó/útkereső/irkálgató fiatal értelmiségiek gyűjtőhelye volt –, mára már egy 2000 példányban nyomott, színházi, zenei és úti beszámolókat tartalmazó magazinná silányították, és a napilap szerdai mellékleteként ingyen osztogatják. A legdrasztikusabb példányszámcsökkenés mégis a Hét Nap esetében figyelhető meg: a valaha (amikor még volt saját arca és egyéni stílusa) 60 000 példányt is elért hetilapból ma mindössze 3700-at adnak el havonta. Noha a 62 éves Újvidéki Rádió hőskorának is az 1970-es és az 1980-as éveket tartják (elsősorban a műsorainak színgazdagsága, sokrétűsége és sokrétegűsége, meg nyilván a gárda számbelisége miatt), ma is több olyan műsort sugároz, amelyek még a legrégebbi/leghűségesebb/legigényesebb hallgatókkal is képesek feledtetni a régvolt idők adásait. És jó néhány olyan munkatárssal is büszkélkedhet, akik már önmagunkban is formálják és alakítják a hallgatóságot és a hallgatottságot, növelik az egyes tematikai műsorok népszerűségét, sőt: magának az újságíró mesterségnek is emelik az ázsióját. (Ami pedig – különösen mifelénk – elég nagy ritkaságnak számít.) A hányatott sorsú Szabadkai Rádiót, amely a közvélemény-kutatások szerint a tartomány legnépszerűbb rádiója, már többszöri nekifutásra megpróbálták – ha nem is végérvényesen eltüntetni az éterből, ha nem is végleg elnémítani, de legalább – jó erősen lehalkítani. A sors iróniája, hogy éppen a vajdasági magyar politikai hatalmasságok készültek fel arra a gyászos feladatra, hogy megadják számára a kegyelemdöfést. (Csak azért, hogy még jobban fájjon!) Ők ugyanis ezzel a rádióval párhuzamosan létrehoztak egy másik, egy ellenlábas, egy árnyékrádiót – televízióval egyetemben (Pannon RTV) –, hogy rögtön két legyet üthessenek egy csapásra. (És láss csodát: a fene nagy demokráciában is felépült egy sajtópalota, csak ezúttal Szabadkán és üvegből!) A Pannon Rádió a közszolgálatiság helyett a műfajnak inkább a könnyedebb, kereskedelmi változatát választotta, vagyis a műsoroknak elsősorban a szórakoztató jellegét hangsúlyozza. Talán épp emiatt van az, hogy legtöbben a zene miatt hallgatják. (Magától adódik a kérdés: csupáncsak amiatt kellett a semmiből felépíteni a 43 éves Szabadkai Rádió tövében egy vadonatúj másikat, hogy vele jókat zenélgethessünk? Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy kizárólag ezen egyetlen kritérium figyelembevételekor még a kimondottan falusinak számító hajdújárási Rádió90-nek sincs az égvilágon semmi szégyellnivalója. Sőt: százszorta jobb sorsot érdemelne.) Az Identitás Kisebbségkutató Műhely által végzett felmérés szerint (kb. fél évvel ezelőtti adatok) a legtöbb vajdasági magyar a televízióból tájékozódik. Híradót 42 százalékuk néz rendszeresen. A legnagyobb múltú és egyben a legjelentősebb Újvidéki Televíziót is alaposan megtépázták – anyagi, műszaki és szakmai téren egyaránt – az utóbbi évtizedek mindenféle viharai. Valamilyen csoda folytán az MNT mégsem a legtapasztaltabb veterántévét tartja a délvidéki magyarság szempontjából a legfontosabbnak, hanem az ugyancsak szabadkai Pannon Televíziót.

„Hol hagyta tiszta, szép eszét,
aki zsarnokságra vágyik?”
(Sziveri János: Rákrománc)


A médiastratégia megszövegezői onnan kezdték a téma kidolgozását, hogy az anyanyelven történő tájékoztatás kulcsfontosságú az itt élő magyarság számára (s ha ezt még megtoldjuk azzal, hogy a sajtószabadság – alapjában véve – egyetemes érték és alapvető emberi jog), akkor felvetődik a kérdés: milyen perspektívát kínálunk fel azoknak a régióknak, amelyek az elmúlt években helyi jellegű tájékoztatás nélkül maradtak. Mert megszűntek a helyi lapok, mert elhallgattak a helyi rádiók és televíziók. Márpedig, ha ezen állítás megfelel a valóságnak, akkor a tájékoztatás nélkül maradt lakosságnak éppen az az elemi/alkotmányos joga sérült, amely szerint őt az még ebben a zűrzavaros Szerbiában is megilleti. A nagy állami/fővárosi televíziók/rádiók műsorait (amelyek szinte mindenhová eljutnak) hiába kémleli/füleli, mert azok legfeljebb csak hallgatni tudnak magyar nyelven. A VM média rendszeréből kirekesztett, kifelejtett és a sorsára hagyott régiók esetében badarság fejlesztésről beszélni, hiszen először azt a vezetéket kell kiépíteni, amelyen keresztül maga az információ-áramlás megvalósulhat.
Az állami pénzcsapok elzárása – egyáltalán állam bácsinak, az anyagi biztonság és a folyamatos működtetés egykori letéteményesének kifarolása a sajtó mögül – a vajdasági magyar médiumok apraját-nagyját (már ha szabad egyáltalán ily módon disztingválni!) érintette. És ez csak az egyik savanya nyavalya. A következő lépcsője a nemzetiségi (kisebbségi) sajtóval való kibabrálásnak a sokat ígérő, de csak keveset adó privatizáció volt. Egész Vajdaság területén egyetlenegy esetben sem bizonyult sikeresnek. Persze: a kóros pénztelenség egyáltalán nem számít új keletű járványnak a magyar nyelven történő tájékoztatásban. Emiatt sírdogálunk már legalább huszonöt éve. Tudom, komoly ellentmondás, de mégis mintha túl könnyen átsiklottunk volna felette. Mintha az első szóra félreálltunk volna az útból. Mintha az itteni magyarok nem fizetnének be még mindig annyi adót a szerbiai állami kincstárba, amiből futná a magyar nyelven tájékoztató médiumok működtetésére. Mintha mindinkább csak egy irányba, az anyaország felé tekingetnénk, mintha kizárólag csak onnan várnánk a pénzeső hullását, mintha csak abba az egy irányba tartanánk mind a két markunkat.
A vajdasági magyar média rendkívül gazdag intézményrendszer, hagyományokkal – vélik a stratégia készítői –, ugyanakkor a szakmai hanyatlás, a nemzeti értékek hiánya és ebből következően a piacvesztés jellemzi a leginkább. Lényeges az is, hogy a sajtónkban meg kell jelennie a közérdeknek. „A médiának tudatosan vállalni kell a közösségi identitás kialakítását, illetve a meglévő megerősítését. Ennek kiemelkedő támpontjai a magyar nemzet és a vajdasági magyar közösség nemzeti ünnepei, jeles napjai és szimbólumai. Ezekről és a hozzájuk kapcsolódó eseményekről, történésekről méltó módon megemlékezni, hírt adni és tudósítani kötelesség.” S hogy teljes legyen a kép, az eddig kirakott kockákhoz illesszük még hozzá a Magyar Nemzeti Tanács elvárásait is. (Mert ugyan teljes és maximális és tökéletes a sajtószabadság és szabad a véleménynyilvánítás, de azért úgy katonásan és kopogósan kimondják, hogy a szófogadóknak kijáró estéli rétest senki nem a két szép szeméért kapja. Aki viszont nem tud, vagy nem akar se jól táncolni, se jól fordulni, az a szóláshasonlat-beli rétesnek legfeljebb csak a már kipróbált és bevált pacséri változatát érdemli meg. Vagy még azt sem.) És most az idézet: „A közszolgálati médiaszolgáltatók minden munkatársától, a munkaviszonyban levőktől és a tiszteletdíjasan alkalmazottaktól az MNT elvárja, hogy munkavégzés során az általánosan elfogadott közéleti, kulturális normáknak megfelelően járjon el. A dolgozók tartsák szem előtt, hogy közéleti, társadalmi megnyilvánulásaiktól, magatartásuktól nem vonatkoztathatók el. (…) A megfogalmazott elvárások kötelező jellegűek az MNT által alapított és/vagy társalapított közszolgálati médiaszolgáltatók számára. (…) A megjelenő tartalmakért és az MNT által elfogadott Vajdasági Magyar Médiastratégiában megjelenített irányelvek betartásáért és megvalósításáért az igazgató és a főszerkesztő felel.”

„Ráfázunk a rációra!
Ilyen a lélek konfigurációja.”
(Sziveri János: A sintér és a színtér)


Bő egy évtizeddel ezelőtt, a Képes Ifjúság egyik számában megjelent a Vajdasági Magyar Szövetség egész oldalas logója. Akkor először. Addig soha. Akkor nem igazán értettem, hogy ez a fajta kendőzetlen reklám, ez a fajta, tolakodó biológiai jelenlét miféle szerepet akart betölteni egy ifjúsági lap és legfőképpen annak olvasótábora életében. Mint a szerkesztőség legrégebbi munkatársa, pár sorban tiltakoztam az ellen, hogy a túlnyomórészt mégis csak kiskorúaknak szóló hetilapban ily mértékben szándékozik nyomulni az egyik politikai párt. (Hogy is nézett volna ki a világ, ha nem akadt volna rögtön egy azonnal hadra fogható, túlbuzgó kis kolléga, aki homlokegyenest másképp látta az esetet és azt nem is átallotta szóvá tenni?!) Hja, azóta hatalmasat fordult ám velünk a világ! Akkor csupán az újságnak volt egy VMSZ-reklámja, most viszont a VMSZ-nek van újságja. Nem is egy. Van egy napi- meg egy ifjúsági lapja, van egy hetilapja, van egy rádiója és van egy televíziója. A várólistán pedig már újabb médiumok is ott-toporognak. Várják a megváltást.
A hatalom, a politikum érvelései, törekvései (ebben az ügyben is) kristálytiszták: természeténél fogva mindig is a totális ellenőrzésre, a kontroll maximális leszűkítésére törekszik. És ezzel párhuzamosan: folyamatosan igényt tart a média jótékony és segítő hátszelére. Épp ezért a teljes vajdasági magyar sajtó egy vágányra terelése, az egyazon politikai platformon való veszteglése nem számít óriási meglepetésnek. Az elkészült VM médiastratégia is ezt az ambíciót (használjak már én is legalább egy abszolút trendi kifejezést!) támasztja alá. Az viszont már jócskán elgondolkodtató, hogy maga a szakma, a vajdmagy újságíró-társadalom egyetlen ellenvetés nélkül fogadta el a dokumentumot. Igazából még arról sem nagyon lehetett hallani/olvasni a tervezet nyilvános vitája során, hogy egyáltalán kik merészelték bírálni, és milyen kifogásokat emeltek. Egy-két kivételtől eltekintve. Márpedig tanult kollégáim nálamnál sokkal jobban tudják, hogy a sajtónak az a feladata, hogy kihangosítsa a bajokat, hogy láttassa a mezítelen valóságot. Minden körülmények között legyen kritikus és semmilyen körülmények között se legyen hazug. Ettől még nem lesz ellensége a saját nemzeti közösségének! Egyáltalán nem. Sőt: akkor tesz csak igazán jó szolgálatot az itteni magyarságnak, ha nem festi rózsaszínre sem a szürkét, sem a feketét. (Bármilyen hihetetlenül hangzik is ez egy, a szüntelenül csak hozsannázáshoz szokott politikusi fül számára.) És akkor jó a saját szakmájának is. Ha elsősorban a lelkiismerete instrukciói szerint végzi a munkáját, akkor soha nem érzi azt árulásnak, és csakis így kerülheti el az erkölcsi elaljasodást. Ugyanis amilyen mértékben válik szolgalelkűvé, olyan mértékben veszíti el önmagát. Meggyőződésem, hogy a politikában és az újságírásban a hazugságnak ugyanolyan szerepe van, mint ételkészítés közben a habarásnak. Azzal sűrítik be magát a történetet. A kellő szakértelemmel adagolt és mesterien elvegyített hazugság ugyani képes megváltoztatni a beszéd, illetve az írás állagát. És látszatra úgy tűnik, hogy a térfogat megnövekedésével arányosan a politikai maszlag, illetve a szennyiromány igazságtartalma is megnövekszik. Pedig a hazugságtól csak színe és íze vész.
A kérdés számomra megkerülhetetlen: miért lesz az olyan jó az egész vajdasági magyar közösség számára, hogy ha éppen a legjelentősebb tájékoztatási eszközeinek a (nyilvánvalóan elsősorban) politikai (és nem szakmai) felügyeletét átveszi a Magyar Nemzeti Tanács, azáltal, hogy azok (társ)alapítójává válik? Jó lesz-e egyáltalán? Mert megmaradnak? Mert az MNT védőszárnya alatt végleg elhárul a fejük fölül a megszűnés veszélye? És ezzel a másik alapbajt, az értékvesztést is elkerülik? A kontaminált médiát. Amikor majd két kézzel meg tűzzel-vassal irtják a még megmaradt színeit, és amikor a vajdasági magyar sajtónk hasonlatos lesz az újfajta kínai pólóhoz: három (világ)márka egyben.
Akárhogy csűröm-csavarom, az MNT mögött, a háttérben mégis csak egy erőteljes politikai párt áll. A felvetésre, miszerint ez a párt (történetesen) nemzeti színezetű, vagyis magyar, vagyis a miénk, egyedül csak az lehet a válaszom, hogy a kalitka, az csak kalitka, ha aranyból van is. A szabadság meg, szabadság – ahogy Hobo énekeli –, ha magányos dolog is.

Szabó Angéla
http://www.vajma.info/cikk/tukor/4524/Made-in-Mediastrategia.html, 2011. november 14. [9:03]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése