Alighanem új szóláshasonlat
van születőben a szűkebb pátriánkban: Hezitál,
mint a Magyar Nemzeti Tanács.
Mármint a (képletesen mondva) kétfelé ágazó általános közbiztonság, a
mindinkább elharapódzó rablások/betörtések és az úgynevezett magyarverések
kapcsán. Szóljon, vagy ne szóljon? Foglaljon állást, vagy pedig játsszon inkább
süketet meg vakot? Ez volt itt a fogas kérdés. Ezt nem tudta sehogy sem
eldönteni a mi Magyar Nemzeti Tanácsunk. Emiatt vívódott, ezzel nyűglődött
hosszú hónapokon át.
Mostanra azonban ennek már
vége. Mert miképpen egykoron Buddha, akképpen most a délvidéki magyar
kisparlement is megvilágosodott. Megelégelte a nyuszi-életet, és egy vadonatúj
állásfoglalással rukkolt ki a közvélemény elé. A tanács választott tagjai végre
valahára hajlandóságot mutattak a körülpillantásra és a tükörbe nézésre,
pontosabban annak elismerésére, hogy bizony jócskán megromlott a
tartományunkban a közbiztonság, és már nem csupán kirabolják a délvidéki
magyart, hanem mind gyakrabban el is náspágolják. Igaz, hogy a fő
politikacsinálóink a végsőkig kivártak, és csak a huszonnegyedik óra legutolsó
percében szólaltak meg, amikor már nem igazán lehetett húzni-halasztani a véleménynyilvánítást. Időközben ugyanis a jobbára csak egyszerű
megélhetési bűnözésnek nevezett betörések már átváltottak kőkemény, élet ellen
irányuló bűncselekményekké. Ugyanis a sima tolvajlásnak indult rablás/fosztogatás
több esetben is a sértettek/károsultak halálával végződött. Ilyen volt például
az a Csantavéren zsinórban elkövetett betöréssorozat, amelynek végén a cigány
nemzetiségű bűnelkövetők egyenesen a halálba kergettek egy idős, magányos,
rettegésben élő magyar embert. Meg ilyen
volt a Magyar Nemzeti Tanács oktatási ügyekkel megbízott tanácsosa édesanyjának
is a kirablása, bántalmazása, aki aztán bele is halt a sérüléseibe. Vagy legutóbb annak a topolyai házaspárnak a
kifosztása és megveretése, amelynek során az egyik idős ember szintén az életével
fizetett.
Toleranciából csillagos ötös
Ezzel csupán azt szerettem
volna illusztrálni, hogy az MNT aligha vádolható olyasmivel, hogy elsiette,
elkapkodta és elnagyolta a magyarellenes incidensekre való reagálást, hogy
hebehurgyán, hűbelebalázs módján cselekedett. Hiszen a tanács politikusai csak
azután álltak ki (együttesen, testületileg) a nyilvánosság elé, miután
(nagyoktól illik pontosan idézni) „egy marék huligán“ gyakorlatilag
keresztül-kasul körbelopta és végigrabolta az egész tartományunkat, az
észak-bácskai Horgostól a bánáti Tordáig.
És ütötte-vágta a magyar fiataljainkat Szabadkától Újvidékig.
Szinte tálcán kínálja magát a
kérdés: mit jelent ez a (Magyar Nemzeti Tanács részéről megnyilvánuló) kínosan
hosszú, konok hallgatás? Mit kíván láttatni, mire enged következtetni? Én csak
egy dologra vagyok képes tippelni. Mégpedig arra, hogy a mi kisparlamentünk
irigylésre méltó módon képes tolerálni a nemzetek/nemzetiségek között
megnyilvánuló különféle villongásokat, feszültségeket. Nem veszíti el
egykönnyen a fejét, nem esik kétségbe, hanem mindvégig megőrzi a nyugalmát és a
hidegvérét. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy olyan hűvösen, egyfajta kívülálló, közömbös, külső szemlélőként követte az eseményeket, mintha azok
nem is az itteni magyar közösség bőrére, számlájára történtek volna. Mintha
abszolúte semmi közük nem lett volna hozzá, mintha semmiféle felelősséggel nem
tartoznának az itteni magyarság mindennapjainak, sorsának alakulása ügyében.
A napokban megtartott
MNT-ülésen több ízben is elhangzott, hogy hosszasan hezitáltak, mitévők is
legyenek. Napirendre tűzzék-e ezt a kényes témát, vagy pedig folytassák tovább
a meghunyászkodást, a csendben való lapulást? E két véglet között
hány(kol)ódtak. Vívódtak, küszködtek, őrölte őket a kétség, a kétkedés.
Ahelyett viszont, hogy teljesen belemerülnénk a sajnálatba, inkább szögezzük
le, hogy magának a magyar ügynek is, meg alighanem a politikusoknak is jót tett
az ilyesfajta feszültség feloldása. A
döntő fontosságú tehát az, hogy ha hosszúra nyúlt vajúdás után is, de mégiscsak
megszületett valamiféle nyilatkozat, állásfoglalás. Akkor is, ha kissé
vérszegényre, szégyenlősre meg felemásra sikeredett. (Tudom, az MNT első embere
szerint épp ellenkezőleg: „ez egy markáns
és kiegyensúlyozott állásfoglalás“.) Miért állítom ezt? Mert ködösít és
maszatol. Megpróbálja összemosni, egy kalap alá venni, hovatovább kiegyenlíteni
a közönséges betörések, rablások ügyét az úgynevezett magyarverések újabb
hullámával. Márpedig a kettő homlokegyenest nem ugyanaz. Legfeljebb csak az incidensek eredeti célját
tekintve vonható párhuzam a kettő között. Minthogy egyik is, másik is a
vajdasági magyarság megfélemlítését szolgálja.
Hogy stimmeljen a stimmung...
Még egy aprócska adalék az
eddig felvázolt politikusi dilemmához. De ez amolyan hangulatfestő.
Kedélyjavító. Az MNT legutóbbi összejövetelén a délvidéki magyarság talán
legegykedvűbb és legderűlátóbb ideológusának a szájából hangzott el az a bölcs
intelem, hogy: „Ne versenyezzünk a panaszkodásban!“ Ehelyett „próbáljunk meg
jobb közhangulatot teremteni“! Na, próbáljuk meg! Fogadjunk szót a jogtudós
úrnak, és veselkedjünk neki az optimista közhangulat fokozásának! Éljen a
pozitív gondolkodásmód! Mert ez a lényeg. (Ebben van a vitamin.) Minden csak
hozzáállás kérdése. Ha kezdetnek, indításképpen - egyfajta hangulatjavító
gesztusként - mosolyogva, örömmel fogadjuk az éjszakai besurranó tolvajokat,
esetleg mi magunk invitáljuk meg őket szerény hajlékunkba, és nem várunk arra,
hogy majd ránk kerüljön a sor, máris sokat tettünk a közhangulat feljavítása
érdekében. Ha hellyel meg kávéval is megkínáljuk az álarcban érkező rabló
urakat, utána pedig önként és legfőképpen sugárzó arccal vesszük elő és adjuk
át a tört aranyunkat meg a kis pénzecskénket, akkor egészen biztosan nem érheti
szó a házunk elejét. Mert akkor stimmelni fog a stimmung. Ha például a
betörők ki akarják üríteni az
éléskamrádat, ne áll oly tétlenül, mint egy rakás szerencsétlenség, hanem tedd
magadat hasznossá! Igyekezzél, segíts bepakolni a zsákmányolt szajrét, és
ügyelj arra, hogy egyetlen zokszó ne hagyhassa el a szádat! Ha elvitték a saját
temetésedre összekuporgatott bankóidat, rá se ránts! Ne panaszkodj, ne siránkozz, hanyagold a jajveszékelést, helyette koncentrálj a közhangulatra!
Azt próbáld meg jobbá tenni! Az a dolgod. Ha netán mégis megkötöznek, vagy
beragasztják a szádat, tudd meg, az csak amiatt történik, hogy azért éjnek
idején örömedben ne kezdj el énekelni meg táncolni. Ha pedig hajnaltájt éppen hazafelé tartasz
(enyhén spicces állapotban) egy szórakozóhelyről, egy búfelejtőből, mindig
legyen az orcád vidám! Meglásd, a kutya sem fog megugatni! Nem fognak bántani.
Ha eleve virágos az alaphangulatod, akkor még annak a marék szerb huligánnak
sem jelent kihívást, hogy téged véresre pofozzanak. Ők is tudják: víg kedélyű
magyart nem érdemes bántani. Akkor most
őszintén: van értelme a panaszkodásnak? Na,
ugye...
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése